Shinobi: Art of Vengeance teszt

A Shinobi-sorozat még a játéktermek hőskorában indult hódító útjára, a főszereplő Joe Musashi a 80-as évek nindzsa-láza közepette még a Sega kabalája is volt egy rövid ideig. A számos részt és spinoffot megélt franchise több mint tíz éve pihen, a kiadó pedig úgy ítélte meg, hogy nemcsak leporolja, de rebootolja is a sorozatot. A most megjelenő Shinobi: Art of Vengeance az eredeti játékok szellemiségét vegyíti számos, a sorozat szempontjából új elemmel. A kézzel rajzolt, 2D-s látványvilág kellemesen nosztalgikus, de a szereplőgárda modelljei is kifejezetten múltidéző dizájnt kaptak. Visszatér a főszereplő mellett Naoko vagy maga az Oboro klán is, akiknek a kiirtásáért fogunk bosszút állni a főgonoszon és csatlósain, de az eredeti sorozat spinoffjaiból vesz át figurákat az Art of Vengeance, mint például hűséges kutyánkat.

A történet számomra egyértelműen a 80-as évek kemény, leegyszerűsített, mégis menő nindzsafilmjeit juttatta az eszembe. Lord Ruse kiirtja a világuralmi terveit akadályozó nindzsaklánunkat, megöli a kutyánkat és minden tanítványunkat, kis híján még a várandós barátnőnket, Naokot is. A bosszúszomjas Musashi több váratlan szövetségessel bázisról bázisra számolja fel Ruse hadseregét, míg végül eljutunk magához a zsarnokhoz. A sztori mint motiváció tökéletesen teszi a dolgát, bár nem szabad túl sokat várni tőle. A szereplők egyike-másika ugyan kissé elnagyolt személyiséget kapott, de nincs is itt szükség shakespeare-i karakterekre. Az külön tetszett, hogy a pályák elő- és hátterét számos helyen kihasználták, így pl. Lord Ruse motivációját is csak a környezeti történetmesélés révén ismerjük meg.

Ami miatt viszont nem lehet belekötni a Shinobi: Art of Vengeance-be, az a játékmenet. A 2D-s akció platformer remekül vegyíti a kombókra építő, látványos arénaharcokat és az ínhüvelygyulladásig fajuló platformer szakaszokat. Szinte minden pálya végén egy boss vagy egy menekülős szakasz vár ránk, amelyek leküzdéséért új képesség vagy felszerelés üti a markunkat. Bár a játék újrajátszható pályákra tagolódik, ezek metroidvanias pályadizájnt kaptak számos felfedezni és gyűjteni való holmival, amelyeket csak később megszerzett képességekkel fogunk tudni elérni. Minden pályán találhatunk titkos zugokat, extra kihívást jelentő arénákat és Oboro-relikviákat, amelyekkel a yokai árus kínálatát fejleszthetjük, sőt olyan bónusz pályákat is, amelyek teljesítésért fekete katana darabokat kapunk. A backtracking nagyon ajánlott, viszont a mentési pontok közötti gyorsutazás miatt ez meglepően kényelmes és könnyű elfoglaltság. Az így megszerezhető holmik lehetne passzív skillek, életerő növelők, pénz vagy akár egy új skin is – egyik sem haszontalan. Érdemes kísérletezni is, az egyes passzív képességek ugyanis más-más helyzetben bizonyulnak hasznosnak.

Maguk a bossok kellően komoly kihívást jelentenek, a támadási mintáikat kiismerni nem mindig könnyű, bár volt, akit elsőre intéztem el (és volt, akit kb. 40-ik nekifutásra). A nehézség is a nosztalgia részét képezi, viszont a játék nem büntet úgy, mint egy mai soulslike. Az összegyűjtött pénz, támadásokra elhasználható töltet vagy a még erősebb képességekre használható haragméterünk töltöttségi állapota nem nullázódik, az elért kapcsolókat vagy feltört zárakat is megjegyzi a játék, sőt az egyes pályákat bármikor folytathatjuk is az utolsó elért mentési ponttól. Nagyon tudom értékelni ezt a fajta nehézséget, ami úgy teszi próbára a játékos reflexeit és játékról szerzett tudását, hogy közben nem a szívatás és a játékidő mesterséges kitolása a cél.

Támadhatatlan pont még a játék zenéje, ami a hagyományos, japán dallamokat vegyít hip-hop ütemekkel, és valami eszméletlen hangulatot kölcsönöz egy-egy pörgősebb pályaszakasznak. Borzasztó régen láttam már a Yamakasit, de játék közben újra és újra ez a film ugrott be. Szintén kiválóak lettek a játék hangjai, úgy a csapásokat és támadásokat kísérő effektek, mint az ellenfelek beszólásai is. Ezért is jár az egyértelmű piros pont a Shinobi: Art of Vengeance-nek.

Bár számtalanszor meghaltam és volt, hogy órákra leragadtam egy-egy bossnál, a végigjátszást követően azt kell, hogy mondjam, hogy remekül szórakoztam ezzel a retró hangulatú, mégis modern gyöngyszemmel. Nem igazán tudok belekötni semmi komolyba, még az olyan, játékon kívülálló dolgok terén is ügyesen lavíroz a kiadó, mint az árazás és a marketing, a játék demója, ami az első pályát foglalja magába, pedig már hetek óta elérhető minden platformon. Apróságok azonban adódnak. Az animációk remekül festenek, de néhol úgy éreztem, hogy túl pontos irányítást vár el a játék, a környezeti elemek hit detectionje nem mindig volt megfelelő. Egy közepesen hosszú játékot kapunk a relatíve alacsony árért cserébe, és nem is kevés tartalommal, még ha ez az esetek többségében a szintek kimaxolását jelenti. Szerencsére a sztori vége után elérhető válik a boss rush és a pontvadászos arcade mód is, így a mennyiségre nem lehet panasz. A pályák dizájnja alapvetően remek, de néhol úgy éreztem, hogy egyszerűen túl nagyok, a küldetések pedig ezáltal túlságosan elnyújtottá válnak.

Viszont ezekkel együtt is remek alkotás lett a Shinobi: Art of Vengeance. DLC-ben érkező pályák tovább bővítik majd a játékot, ráadásul a Sega ismerős főgonoszai kerülnek be a bónusz pályákba, így egyértelmű, hogy a kiadó hosszabb távon gondolkodik a játékkal. Reméljük, hogy a Sega a franchise feltámasztása után a folytatásról is gondoskodik.

A Shinobi: Art of Vengeance 2025. augusztus 29-én jelenik meg PC-re, Xbox Series X/S-re, PlayStation 4-re, PlayStation 5-re és Nintendo Switch-re. Mi PlayStation 5-ön játszottunk vele.