Habozás nélkül feltenném az életemet minden ingóságommal együtt arra, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években felcseperedett olvasóknak egyáltalán nem kell bemutatni Paul Verhoeven Robotzsaru című kultklasszikusát – és én sem akarok nagy titkot csinálni abból, hogy az egyik, ha nem a legkedvencebb filmemből készült videójáték DLC-jéről írom most a tesztet. Felesleges lenne tagadnom, hogy amikor nagyjából 5-6 esztendős kiskölyökként, némi halvány előismerettel a hátam mögött (“Te, van ez a film, egy rendőrt szétlőnek benne, aztán robotot csinálnak belőle, és elindul bosszút állni” – hangzott el az óvodástársamtól a szinopszis, én meg majd meghülyültem, hogy ezt látnom kell) végül bekerült a VHS-kazetta a lejátszóba, az tulajdonképpen sorsfordító hatással volt rám. Konkrétan a legelső szó, amit életemben leírtam, az a “Robotzsaru” volt, valamint, noha egy, az általános iskola előtt álló gyereknek nyilván gőze sincs még az élet dolgairól, de azt mindenféle túlzás nélkül ki merem jelenteni, hogy ha ez a film anno nem készül el, akkor ma talán én sem osztanám az észt, nemhogy a Gamekapocs felületén, de sehol máshol sem – lehet, hogy fel sem merült volna bennem, hogy valaha tollat/billentyűzetet ragadva kritikaírásra adjam a fejemet.
Azt hiszem, ezzel el is mondtam mindent. Mert bár rengeteg másik mozgóképes műremekkel is akkoriban ismerkedtem meg, a Robotzsaru mégis egy külön helyet foglal el a szívemben. Utólag persze vicces belegondolni, hogy mennyire könnyen viseltem a vérmocskos, helyenként igencsak brutális tónusát (pedig akkor már túl voltam a Terminátoron, az Alienen és a Predatoron – és hol volt még a másik két Verhoeven-sláger, a Total Recall és a Csillagközi invázió), a teaszűrővé lőtt Alex Murphy sem okozott álmatlan éjszakákat, ahogy az üzemzavart elszenvedett ED-209-es által felismerhetetlen húsfacattá lyuggatott szerencsétlen yuppie sem kavart fel.
Csak az volt a lényeg, hogy a Robotzsaru piszkosul jól néz ki, menő a páncélja, menő a mordálya, lerendez mindenkit, szórja az egysorosokat, de úgy en bloc is marha jók a párbeszédek (a később savfürdőben megmártózó Emil Antonowsky benzinkutas szövegét nagyapám mind a mai napig idézi), zseniális a hangulat, Clarence Boddicker meg a legszerethetőbb főgenya forever. Egy tesztoszteronszaggal átitatott akciómozikon edződő kissrácnak ez maga volt az audiovizuális mennyország. Mégis, a Robotzsaru sokkal több ennél, ami remekül bizonyítja, hogy egy időtálló, sőt, manapság egyre aktuálisabb alkotásról beszélünk. Amíg gyerekként a külsőségek nyűgöztek le, addig felnőtt fejjel már észreveszed a hús és a fém összeolvadása mögött megbúvó értelmet, mondanivalót, az éles társadalomkritikát, a maró gúnyt, ami jóval nagyobb szintre emeli Verhoeven rendezését egy közönséges robotos akciófilmnél.
És ahogy az általában az ilyen kultdaraboknál lenni szokott, a Robotzsaruból is franchise-t faragtak, ám ebben sajnos nem volt sok köszönet. A második rész azért szódával még elment, a harmadik gyalázatos lett (bár tegye fel a kezét, aki kisgyerekként nem csokizott maga alá a jetpackkel repkedő Robo láttán), a kanadai sorozat és a gagyi tévéfilmek nemkülönben, és a 2014-es remake se rengette meg a világot. Tehát teljes mellszélességgel kijelenthetjük, hogy a Robotzsaru nem kapott méltó folytatást – egészen 2023-ig, amikor is a Teyon fejlesztőstúdió megjelentette a RoboCop: Rogue City című videójátékot. És a rajongók egyöntetűen bokszoltak a levegőbe. a Rogue City ugyan messze állt attól, hogy a csúcs FPS-sek kategóriájába soroljuk – de amit vállalt, azt magabiztosan hozta.
A részletes elemzéstől most eltekintenék (wilson kolléga már megtette azt a saját tesztjében), lényeg a lényeg, a game egyik legnagyobb erénye az volt, hogy visszahozta a középkategóriás játékok korát, amikor hónapról hónapra kaptuk az olyan alkotásokat, amelyekre nehezen lehetett 10 pontokat dobálni, ám ideig-óráig tökéletesen elszórakoztatták az embert. Ha ehhez még hozzáveszem a készítők alázatos, szenvedélyes, szívtől-lélektől kicsattanó attitűdjét, akkor a Rogue City tagadhatatlanul hiánypótló játék: ugyanis ez a game nem csupán egy sima nosztalgiatúra, hanem régmúlt gyerekkorunk egy újabb fejezete – amit történetesen nem filmként, hanem interaktív formában élhettünk át. Szóval a Teyon, ha nem is ült oda a legnagyobbak közé, végeredményben remek munkát végzett – és ez főleg nagy szó az olyan budget címek után, mint a Rambo: The Video Game és a Terminator: Resistance. Játékról játékra jobbak lesznek, és ki tudja, mivel rukkolnak elő legközelebb.
Arra mindenesetre kevesen számítottak, hogy még egy DLC-t is kihoznak a Rogue City-hez, amelyben természetesen újra visszatérhetünk a jövő bűntől belterjes Detroitjába kedvenc kiborgrendőrünkel, nem is akárhogyan. Az Unfinished Business névre keresztelt kiegészítés egy-két rövid szakasztól eltekintve egyetlen helyszínen játszódik, pontosabban a hírhedt OCP épületkomplexumában: a várost bekebelező gátlástalan nagyvállalat legújabb projektje ez, ami, előrevetítve Delta City utópiáját, nem csupán lakóövezetként, hanem egy mini államként funkcionál, az ingatlanok mellett bár, szórakozóhely, játékterem, edzőterem, szépségszalon, különböző boltok és még számtalan kikapcsolódási lehetőség található meg benne.
Persze mivel az OCP gyakorlatilag bármibe fog, abból katasztrofális kudarc lesz (tulajdonképpen a Robotzsaru volt az egyetlen sikeres termékük, de tekintve, hogy a gép végül öntudatra ébredt és megtagadta a programját, ez sem egy olyan siker, amivel vagizni lehetne a céges évértékelőn), így az OmniTowerben is hamar elszabadulnak a dolgok. A torony lepusztult nyomortanyává züllött, a helyi fegyveres erők vasmarokkal uralkodnak a lakók fölött, ráadásul egy zsoldoscsapat is beköltözik oda, Cassius Graves vezetésével, akinek az a célja, hogy rendet teremtsen Detroitban, bármi áron. A tárgyalt csoport egyúttal a rendőrkapitányságot is megtámadta, és meglovasított egy értékes eszközt, ami közelebb hozhatja őket tervük sikeréhez, így hát Murphyre vár a feladat, hogy behatoljon a komplexumba és szitává lője a rosszfiúkat.
Az alapsztorit olvasva önkéntelenül is eszünkbe juthat az első Die Hard, A rajtaütés és a 2012-es Dredd, valószínűleg a fejlesztő sem tagadnák, hogy ezek a filmek gyakorolták rájuk a legnagyobb hatást az Unfinished Business hegesztése közben. Az egyszerű, de nagyszerű setting alanyi jogon indokolja a kisebb szünetekkel operáló non-stop akciót, amely során a főhőst terelgetve elsődleges küldetésünk lesz megtisztítani az épületet a legalsó emelettől a legfelsőig, miközben minden következő szinten egyre durvább és nehezebb fenyegetéssel találjuk szembe magunkat. A stuff akció-részére nincs is panasz: a jó öreg “mész, oszt’ lősz” elvet követve szobáról szobára támad az ellen, nekünk meg kb. csak annyi a dolgunk, hogy szétlőjük őket. Akár az ikonikus Auto-9-cel, akár gépkarabéllyal, akár minigunnal, akár az új díszvendégként bemutatkozó fagyasztófegyverrel osztod az áldást, esztelen és látványos mészárlásokat lehet rendezni.
Minden egyes lövésnek súlya van, szakadnak a végtagok, robbannak a fejek, fröccsen a vér, ahogy kell, ha épp ahhoz van kedved, akkor puszta kézzel mehetsz neki egy-egy ellenfélnek, amit egy brutális kivégző-videó követ, emellett a lepattanó golyók is halálos sebet okoznak. Ezerrel dübörög az ultra-erőszakos ‘80-as évek feelingje, pont úgy ,ahogy azt az eredeti filmben is láttad. A képi világ, a design és maga az épületkomplexum is abszolút korabeli hangulatot áraszt, habár ebbe kicsit bezavarnak a filmekhez képest túl modernnek tűnő drónok és guruló “okosbombák”, de annyi baj legyen, ez még belefér. És persze sokat ad hozzá a verdikthez az, hogy minden idők egyik legnépszerűbb karakterét irányíthatod. A zöldes HUD, a jellegzetes, semmivel sem összetéveszthető trappolás, Peter Weller orgánuma, az egyedi hangeffektek minden rajongó legnedvesebb álmát váltják valóra. Te vagy a Robotzsaru, méghozzá úgy, ahogy ezelőtt még soha.
A tekintélyes játékidő (nagyjából 8-10 órába telik végigvinni a cuccot, ennél fogva már-már nem is DLC-ről, hanem egy külön programról van szó) természetesen magával hoz némi monotonitást, főleg a finálé felé, ám a készítők ezt különböző ötletekkel igyekeznek megakadályozni – több-kevesebb sikerrel. Mert bár egy ponton rendesen felpörög a fan service (ha rajongók vagytok, imádni fogjátok) és a hús-vér Murphyvel is jó móka csapatni a flashbackekben, utóbbi feature-t igazából simán ki lehetett volna hagyni, nem sokat tesznek hozzá az összképhez – azok a szakaszok pedig, amikor mellékszereplőket kell irányítani, főleg nem, messziről ki lehet szagolni, hogy ezek csupán a szavatosság elnyújtásának érdekében kerültek bele a játékba.
Itt sajnos nem áll meg a negatívumok felsorolása – mert ahogy korábban is utaltam rá, az Unfinished Business bőven el lett volna a “kocka-koncepcióból” adódó nyers, feszült csihipuhival, azokat a fránya mellékküldetéseket viszont mégsem lehetett kihagyni. Tökéletesen meg lettünk volna nélkülük: a legtöbb egyébként is kimerül semmitmondó nyomozásban/keresgélésben és unalmas dialógusokban, csak megakasztják az akciódús, sodró lendületű tempót, ráadásul a szánkba rágnak mindent, gondolkodni nem nagyon kell rajtuk. Aztán persze ott vannak az alapjáték hibái, amiket természetesen a DLC is megörökölt. Az átvezetők közben betöltődő textúrák már régi ismerősök, ahogy az is, hogy a párbeszédek alatt hajlamos totál feketében pompázni a képernyő, amikor a kamera egyik karakterről átvált a másikra, az fps szám is hullámzik, ha sokan törnek az életünkre, és a játék teljes összeomlása sem ritka.
Nincs mit szépíteni, az Unfinished Business igazából ugyanolyan középszerű, mint amilyen az “elődje” is volt. De ez még nem jelenti azt, hogy rossz lenne – igenis szórakoztató, párját ritkító élmény a Robotzsaruval zúzni, és noha abban a korban, amikor már mindenki tripla A-kategóriás játékot akar készíteni, egy 7 pont alatti címre már fel sem kapjuk a fejünket, erre mégis érdemes odafigyelni. A rajongóknak és a ‘80-as évek imádóinak mindenképp – no meg persze azoknak, akik csak egy jópofa, sallangmentes és kőkemény lövöldére vágynak. Ha tetszett a Rogue City, akkor ez is fog!
A RoboCop: Rogue City – Unfinished Business július 17-én jelenik meg PC-n, valamint PlayStation 5-ön és Xbox Series X/S-en. Mi PlayStation 5-ön teszteltük.
Egyébként a Rogue City egy marha jó kis nosztalgiabomba volt, úgyhogy ezt is be fogom szerezni valamikor.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.