John Carpenter's Toxic Commando teszt

Ráadásul mindezt nem is csinálja annyira rosszul, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen az a Saber Interactive áll a belsőnézetes trancsír mögött, akiknek korábban a World War Z-t, a Space Marine 2-t, valamint a Snowrunnert is köszönhettük. Tapasztalatuk tehát van bőven, már ami a kooperatív zombihentelést, az ellenfelek tömeges megjelenítését, valamint a talajdeformációval megspékelt élethű járműfizikát illeti, és lám, micsoda véletlen, pont ezen játékelemek mentén igyekeznek a szívünkbe lopni legújabb portékájukat, a John Carpenter nevével fémjelzett Toxic Commandot. Mondjuk sajnos pont ez utóbbi az, ami egyáltalán nem érződik ki a játékból, ugyanis hiába a neves horrorikon, ha minden, ami hozzá köthető eléggé jellegtelen lett. A szereplők sótlanok, a történet érdektelen (tipikus világmegmentés, amiben hőseink megfertőződnek, de már jobban vannak), egyedül az általa komponált zene az, ami maradandó, de a mester korábbi remekeihez ez sem igazán tud felnőni. Sőt, a karakterek esetében akár még odáig is elmerészkednék, hogy egyenesen idegesítőek, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy még egyedül játszva is ott ólálkodnak mellettünk (mondjuk legalább az AI teszi a dolgát), látványosan szarnak mindenre, képtelenek befogni a pofájukat és lépten-nyomon durrogtatják a viccesnek szánt, de sokkal inkább kínos egysorosaikat.

Sajnos mindez még akkor is piszok kellemetlen, hogyha a 80-as évekbeli Zs-filmek szolgáltatták az inspirációt, mert bár belőlük is liter számra ömlött a tesztoszteron és minden egyes ellenfélre jutott legalább egy pozőr beszólás, de emellett azokba jutott némi kreativitás és stílus is, ami az itt jelenlévő négy fős gárdáról, valamint az itt-ott felbukkanó kiegészítőszemélyzetről egyáltalán nem mondható el. Kár érte, mert a kellemes múltidézés helyett így csak egy lagymatag utánzatot kaptunk, ami próbálja ugyan felmondani a korszakra jellemző frázisokat, de annyira lélektelen az egész, hogy pillanatok alatt elillan a varázs. Hiába na, a mára már klasszikussá vált, az említett időszakból származó mozik sem tolták fullba a kretént, hanem sokkal inkább zsigerből hozták az egészet, ha pedig valamelyik filmnél mégis erőltették a dolgot, akkor bizony annál a cellulóznál kultbácsi nem gyütt. A játéknak azonban hatalmas szerencséje, hogy mindezeken túlmenően a játékmenet nemcsak, hogy működik, hanem még piszkosul szórakoztató is, aminek hála jóval könnyebben megbocsáthatóak a narratíva mentén elkövetett ilyesfajta ballépések.

Ez leginkább a fentebb már emlegetett zombis-hordás-járműves triumvirátusnak köszönhető, mely hármas tengelyből kezdjük rögtön a legelsővel, vagyis a játékmenet velejét szolgáltató akciózással. Kooperatív shooterről lévén szó ugyanis nem meglepő módon az időnk tetemes hányadát a különféle mutálódott szörnyszülöttek likvidálásával fogjuk eltölteni, amely tevékenységet csak néha szakítanak majd meg az olyan egyéb teendőink, mint mondjuk egy pont bevédése, utánpótlás begyűjtése, vagy épp különféle fajsúlyosabb gócpontok elpusztítása. Sok újdonságra nem érdemes számítani ezen a téren, viszont hiába járjuk újra és újra az ismerős köröket, a kendőzetlen brutalitás, valamint a kifejezetten élvezetes gunplay elviszi a hátán az egészet. Bár fegyverből egyáltalán nincs sok (ráadásul mind alapból elérhető), sőt, a sniper kategória alatt árvátlankodó egyetlen gyilokszerszám már-már röhejes hatást kelthet, mindegyiket élmény forgatni, ráadásul a később megnyíló módosítóknak köszönhetően akár teljesen át is formálhatjuk őket a saját szánk íze szerint.

Szerencsére a felhozatal, még ha kevés is, eléggé változatosra sikeredett, de az közös bennük, hogy akármelyikre is essen a választásunk, nem igazán tudunk rosszul dönteni, mert avatott kézben tartva egytől-egyig brutális pusztításra képesek. Ráadásul ez még azzal sincs összefüggésben, hogy éppen melyik kaszttal kívánjuk megtizedelni a mutáns hordákat. Egyébként összesen négy különböző szerepkör közül választhatunk, melyek a szokásos DPS-Support-Tank hármasba lettek besorolva. Mindegyikük négy aktív (gyógyító aura, pajzsbúra, tűzlabda, támadó drón), illetve temérdek passzív képességgel rendelkezhet, amit a szintlépések után járó skill pontokból oldhatunk fel (ezeket bármikor újraoszthatjuk), viszont ez a rész elég ingerszegény lett, ami leginkább annak köszönhető, hogy egyrészt akadnak kisebb kiegyensúlyozási problémák, másrészt a skillfán megszerezhető módosítók, legalábbis kezdetben, se nem érdekesek, se nem fajsúlyosak. Persze, egy-egy komolyabb nehézségen elindított küldetés esetén fontos lehet, hogy melyik tulajdonságunk lesz erősebb 5, vagy épp 10%-kal, valójában azonban mindez teljesen lényegtelen, mert a Toxic Commando sikerének a kulcsa nem a meta bónuszok mielőbbi beszerzésében, hanem az aktuális csapatunk összedolgozási képességében keresendő. Hiába aktiváljuk be ugyanis a legmenőbbnek titulált módosítókat, ha állandóan elkóborolunk és fittyet hányunk az együttműködésre, akkor pillanatok alatt szét fog szedni a horda.

Ezutóbbi a játék következő sarokpontja, hiszen a Swarm motornak köszönhetően olyan méretű csoportokkal hoz majd össze minket a balsors, amilyeneket még a fejlesztők korábbi produktumaiban sem láthattunk. Szó szerint ömleni fognak a nyakunkba a különféle szörnyetegek, a hullámok között pedig épp csak annyi időnk marad szusszanni, hogy pótoljuk az időközben elhasznált nyersanyagainkat, esetleg aktiváljunk egy-két ezt igénylő célpontot. Folyamatosan résen kell tehát lennünk, elvégre sosem tudhatjuk, melyik bokorból rontanak ránk a dögök, amivel a játék eléri, hogy az agyatlan akció közbe azért jusson néhány idegfeszítő pillanat is. Az pedig, hogy mindezt úgy sikerült megoldania a fejlesztőknek, hogy az RTX 3060 TI-om még a legnagyobb tömegnyomor közepette is mindenféle gond nélkül préselte ki magából a 60 képkockát magas beállítások mellett az egész egyszerűen lenyűgöző. Még akkor sem röccent be a kavalkád, amikor előkerültek a jóval nagyobb effektorgiával járó nevesített mutánsok, illetve a pályákon szerteszét heverő, lezárt ládákból megszerezhető speciális fegyverek, melyek kölcsönhatása olyan vérgőzös szimfóniát alkotnak, amik láttán minden egyes alkalommal könnybe lábadt a szemem.

Szakadó végtagok és literszám ömlő belsőségek jelzik majd utunkat, ami sosem lesz teljesen ugyanolyan, hiszen egyrészt a jóval nagyobb, nyitottabb helyszíneken érdemes lesz letérni a kijelölt ösvényről, másrészt ezek az ösvények sem mindig ugyanarra kalauzolják el az embert. Persze, az adott küldetés fontosabb sarokpontjai kőbe vannak vésve, de azon túlmenően szinte minden a véletlenszerűségre van bízva, kezdve a hordák feltűnésétől, az utánpótlás elhelyezkedésén és összetételén át egészen a járművek felbukkanásáig. Ezutóbbiak a Toxic Commando következő nagy truvája, mivel a különféle autók nemcsak a nagyobb területek átszelését szolgálják, hanem amolyan mozgó bázisként is megfeleltethetőek. A volán mögött ugyanis jóval nagyobb biztonságban érezhetjük majd magunkat, simán átgázolhatunk vele a nagyobb csoportokon, de az egyedi képességeiket és rájuk szerelt fegyvereket kihasználva még akár tovább is növelhetjük a bűnlajstromukat. Ugyanakkor egy pillanatra sem kényelmesedhetünk el, mert a benzintank kiürül, a töltények elfogynak, az ütközéseket javítani kell, ráadásul a Snowrunnerből kölcsönvett fizikának és talajdeformációnak hála bármikor elakadhatunk a dagonyában.

Szerencsére a készítők nemcsak a sár okozta kellemetlenségeket emelték át a másik sorozatukból (igaz, jóval barátibb formában), hanem a csörlőt is, amit ügyesen használva szinte bármilyen slamasztikából kievickélhetünk, persze csak akkor, ha a kasztni nincs tele dögökkel (furcsa, de őket egyáltalán nem lassítják a sártócsák), mert akkor jóval nehezebb dolgunk lesz. Sőt, akár még különféle lezárt ajtókat is kinyithatunk a segítségével, hogy aztán felmarkoljuk az ott rejlő fegyvereket, javításra szolgáló alkatrészeket (ezekből 2-3 darabot mindig tartogassunk a pályák végén érkező hordák ellen), vagy épp egyéb nyalánkságokat. Az aktuálisan kiválasztott járművünk tehát amolyan ötödik csapattagként fog funkcionálni, akire legalább annyira érdemes lesz vigyázni, mint a húsvér társainkra. A hozzájuk való kötődést egyébként tovább erősíthetjük a kioldható festésekkel és egyéb cicomákkal, amik nem váltják meg a világot, de legalább itt vannak. Ezutóbbi igaz a karakterekhez megszerezhető skinekre is (egyelőre mindet megszerezhetjük játékon belül), azzal a különbséggel, hogy jóval kevesebb van belőlük, mint a járműveknél, ráadásul egyik rusnyább, mint a másik.

És ez nemcsak itt probléma, amivel el is érkeztünk a Toxic Commando egyik legnagyobb negatívumához, ami nem más, mint a tartalom hiánya. Ugyan a 8+1 küldetés (amiből az egyik a tutorial) a kiterjedtebb, nyitottabb helyszínek, valamint a véletlenszerűség miatt még egész korrektnek mondható (főleg, hogy a nehézségi szinttől és a felfedezési hajlandóságunktól függően akár több óráig is eltarthatnak), viszont a játék szinte minden más téren alulmúlja az elvárandó minimumot. A szegényes fegyverfelhozatalról már volt szó korábban, de akkor megemlíteném még a speciális fertőzötteket, amikből alig akad néhány darab, ráadásul azok is nagyon hasonlóak egymáshoz, de ugyancsak ez a helyzet a vezethető járművekkel is. Bezzeg töltőképernyőkből jutott a játékba bőven, amik akkor válnak igazán bosszantóvá, amikor tudatosul bennünk, hogy a teljesen felesleges központi hub miatt jóval többször fogjuk bámulni a képernyőnkre kiírt tippeket, mint ahogyan azt eredetileg terveztük volna.

Ez azért különösen kellemetlen, mert ahogy korábban már mondtam, az optimalizáció ezt leszámítva szinte kifogástalan és szerver oldali gondokkal sem találkoztam, ami hatalmas bravúr a felénk özönlő hordák méretei és a folyamatosan megkövetelt online jelenlét láttán. Ráadásul mindemellett a játék még kifejezetten szép is, a fegyverek kidolgozása például egészen elképesztő, a sárban és belekben való dagonyázást pedig egyszerűen nem lehet megunni. Ezért is furcsa a töltőképernyők gyakorisága, szerencsére azonban amint bekerültünk a kiválasztott küldetésre, onnantól kezdve ezzel már nem nagyon kell foglalatoskodnunk. Ahogyan azzal sem, hogy ismerőseink melyik platformot részesítik előnyben, hiszen a játék teljeskörű cross-play támogatást élvez, azaz, teljesen mindegy, hol költik el az érte elkért 40 eurót. Hát igen, bár nem teljesárú portékáról van szó (sőt, a PC-sek akár tovább is csökkenthetik az árcédulát, hogyha rendelkeznek a World War Z-vel, vagy a Space Marine 2-vel), a foghíjas tartalom tudatában még így is kicsit húzósnak érződik, ugyanakkor a fejlesztők ígérete szerint a jövőben több tartalmi bővítés is érkezni fog a játékhoz, már csak az a kérdés, hogy egészen pontosan mikor és milyen áron.

És bizony korántsem mindegy, hogy mi erre a válasz, mert ez alapjaiban határozhatja meg a Toxic Commando hosszútávú jövőjét. A folyamatosan megkövetelt online jelenlét miatt ugyanis könnyedén hoppon maradhatunk, hiszen simán előfordulhat, hogy a nagy érdeklődés hiányában fogják és lelövik a szervereket, amit követően már egyedül, botokkal kiegészülve sem róhatjuk a mutánsok uralta vidékeket. Pontosan emiatt lenne kiemelten fontos, hogy a fejlesztők ne engedjék el a projekt kezét, amire szerencsére korábban már többször szolgáltattak jó példát, szóval van okunk a bizakodásra, reméljük, a szokásukat ezúttal is megtartják. Már csak azért is, mert a Toxic Commando még a kisebb-nagyobb gyermekbetegségei ellenére is egy piszkosul szórakoztató játék lett, aminek belektől hemzsegő saras mocskában mind egyedül, mind pedig haverokkal kiegészülve hatalmas élmény újra és újra megmártózni. Természetesen nem fogja megváltani a világot, de nem is ez a célja, csupán annyit szeretne elérni, hogy amíg tart, addig fülig érő mosollyal az arcunkon daráljuk le az agyatlanul felénk hömpölygő szerencsétlenek menetét és azt hiszem, a legvégén csakis ez számít igazán.

A John Carpenter’s Toxic Commando március 12-től érhető el PlayStationre, Xboxra, valamint PC-re. Mi utóbbin merültünk alá a vérgőzös, saras pokolba.