A Lillymo Games csapatának köszönhetően időgépbe pattanhatunk és röpke 40 évet mehetünk vissza a múltba, a Saint Slayer ugyanis kifejezetten a 1985-ben piacra dobott Nintendo konzol (NES) szellemében született, annak minden nosztalgikus és kőkemény elemével. Ha valaki azt mondaná, hogy a 2D-s alkotás akkoriban jelent meg, én bizony minden fenntartás nélkül azonnal elhinném, a 8 bites pixelart grafika, a korát idéző chiptune zenék és maga az egész játékmenet is mind-mind passzolnak abba az érába. A játék tagadhatatlanul és beismerten főként a korai Castlevania játékokból építkezik, de minimálisan a Ghosts 'n Goblins jegyei is felismerhetőek egyebek mellett.
A főképernyő és a bevezető után máris kapjuk a 90-es években megszokott egyszerű, de mégis nagyszerű sztorit, amivel nem igazán lehet mellélőni. Főhősünk egy nyugalomba vonult katona, Rudiger lesz, aki földművesként tölti megérdemelt béke idejét, azonban az egyháztól megjelenik egy rejtélyes, ereklyéket gyűjtő alak, a vidéki idill pedig szertefoszlik. Falujában a bestiák és egyéb teremtmények mellett a holtak is visszatérnek kísérteni, így segítségére siet a lakosoknak – van, akinek már késő lesz. A kezdeti mészárlásnál egy elég haszontalan és esetlen vágóeszközzel kell lenyomni a csontvázakat és démonkutyákat, ami ráadásul még hatótávra is eléggé ergya. Szerencsére ezen hamar változtathatunk, a templomban sertepertélő Pacer atya ugyanis pont megint kleptománkodni készül, legyőzése után pedig hozzánk kerül a „Szentségtörés Lándzsája” – innen jön a Spear of Sacrilege alcím is.
Az új fegyverrel nem csak a szúrások hatótávja növekszik jelentősen, de a rózsafüzérek által szimbolizált csíkból dobásokra is képesek leszünk. Az út során ezen felül különböző képességek nyílnak meg a főellenségek után felvett gömböktől, de lándzsánk is egyre erősebbé válik időnként, amihez a felvehető erősítések is hasznos kiegészítések. Szúróalkalmatosságunk ezekkel robbanást, extra lövedéket és hasonló tuningokat kaphat, csak arra kell vigyázni, hogy a kedvenc aktuálisan birtokolt powerup mellé ne vegyünk fel egy gyengébbet – szerencsére szét lehet ütni a cuccokat, ha nem kellenek. A falba dobott lándzsára rá is lehet ugrani, ami a túl magas helyek elérése miatt fontos, ugyanis 1-2 kincset csak ezzel a módszerrel lehet megkaparintani. Az alaptámadásokhoz hozzátartozik a Dagobert bácsizós lefelé szúrás, ami nem csak az alattunk helyezkedő ellenfelek megölésére kiváló választás, de a csontvázak éledését is megakadályozhatjuk ezzel a manőverrel, valamint később kötelező jelleggel a tüskéken is csak ezzel tudunk átevickélni.
A térkép a korábban említett Castlevania és Ghosts 'n Goblins mintájára már előre bemutatja a tervezett haladási irányt, viszont itt jóval több pályán élvezhetjük a kőkemény akciót, bár a 21 helyszínből pár darab eléggé rövid átvezetőként szolgál. Ezek kifejezetten színessé teszik a lineáris, haladós játékmenetet, a kocsihajtós részen például két csontváz seder mögöttünk egy riksával, így a két platform között ugrálva kell elhárítani a beérkező szörnyeket. Hasonló kellemes rész lesz a barlangtavi csónakázás, ahol evezni kell a túlpartokig, közben szintén bestiákkal viaskodunk. Vicces és ötletes kiegészítésként nagyon nem ajánlott használni a lefelé szúrós támadást, mivel ezzel léket ütünk, a lélekvesztőnkben pedig a látható szivárgás után már csak kevés időnk marad a süllyedésig. A gondolás pálya megint csak ilyesmi élményt kínál, ott a középen található kereket kell hevesen csapkodni a két oldalról beérkező vízköpők, impek és varjak sűrűjében, és persze itt is le lehet esni a szakadékba.
A játékot teljes egészében le lehet tolni co-op módban, amihez egy átszínezett kamu karaktert kapunk a második játékosnak, de a képességek és minden más is megegyezik a főhősével. A beállításokban a nehézség mellett vannak egyéb régi időket idéző szemétségek, mi például beraktuk a Knockback-et, de a Friendly fire már a jó testvéri viszony megőrzése érdekében offra került. Ezt persze könnyebb mondani, mint kivitelezni, az élettöltő kaják felvétele valószínűleg a legtöbb háztartásban szintén okozott kellemetlen perceket régen. A bekapott találatok utáni hátralökődés engedélyezése ordenáré káromkodásokat szült a kaland során, ez talán az egyik legjobban utált eleme a régi hardcore klasszikusoknak, ami most is számos azonnali halált ajándékozott – de azért kitartottunk mellette a végéig. Hatalmas pacsi a fejlesztőknek, amiért ezt meghagyták opcionális választásnak, így az átlagos játékos nem fogja kitépni a haját a sokadik zuhanásnál.
A játékmenet eléggé élvezetes, de a retró irányításból megkaptunk egy másik feketebárányt is, az ugrás megkezdése utáni mozizást. Jól ki kell gondolni a szorult helyzetekben mikor és milyen szögben szökellünk, ugyanis a levegőben már nem enged korrigálni a rendszer, így egy hirtelen berepülő denevér kellemetlenül alánk csiklandozhat – vagy a szakadék vár tárt karokkal. Meglepően sokféle ellenféllel találkozhatunk a 21 pálya alatt, amikből a 7 boss különösen kiemelkedik, a szörnyek ezen kívül átszínezett variánsokat is kaptak, akik nem csak viselkedésben, de támadásokban is eltérnek fajtársaiktól – lehet nézegetni a bestiárium érdekes leírásait is. A főellenségek között van szamárháton – Csóri Sebastian! – ügető rossz útra tévelyedett harcos, a víz mélyéből támadó csápos entitás, de régi ismerősből avanzsált őrült szakács is akad, aki szabadidejében megfőz mindent és mindenkit. A dizájn és a mozgás nagyon profi ezeknél is, a harcok közben pedig érvényesül egy szintén régi klasszikus elv: gyorsan le lehet őket darálni, de néha érdemes türelmesnek lenni, mivel kíméletlenül sokat sebeznek.
Utunk során találkozni fogunk sátrakkal, ahol egy vándorárus kínálgatja a portékáját, itt lehet venni azonnal hasznosítható segítségeket (hp, mana töltés), extra életet, permanens fejlesztést, vagy a pályákon elrejtett kincsekhez egy kritikus nyomot. Az árazások eléggé el vannak szállva, így az erre a célra fenntartott lóvénkból nem nagyon tudunk herdálni. A játékban az életcsíkunk kellően masszívnak tűnik elsőre, de ez a valóságban nagyon hamar nullára tud redukálódni, elfogyása esetén pedig könyörtelenül csökken az 1up-ok száma – nullánál game over és folytatásnál pontnullázás. A szakadékokra emiatt a legveszélyesebb ellenfélként kell tekinteni, főleg, ha bekapcsoltuk önkínzásként a Knockback-et. A checkpointok, a nem végleges game over képernyők és hasonlók miatt a gonoszul nehéz játékunk nem egy lehetetlen vállalás, így a nosztalgiára vágyó veteránokon kívül a modern konzol generációkba születők is élvezni fogják a kihívást.
A grafika mindent kiprésel a képzeletbeli NES masinából, de még annál többet is, annak idején hatalmasat robbant volna a nagy nevek között, most viszont inkább csak egy nagyon igényes homázsként tudunk rá tekinteni. A részletesen összerakott pályákon az árnyalatokkal előcsalt formákkal és ábrázolásokkal egészen 3D-s hatást kapunk, de réteges, külön mozgó háttérre ne számítsunk – bőven jó ez így is. Vallásos karakterünk a pályákat térdelős imával indítja, ami megvillantja a pazar animációkat, ebből több ilyen is akad – a romlott hal utáni hányás, a főellenségek mozgása átvezetőnél, a csontvázak, akik a fejük felett lóbálják a praclikat stb. Ehhez hozzájönnek a 8 bites chiptune zenék, amikkel igazán tökéletes lesz a retró élmény. A muzsikák egy konkrét hangulatot céloznak meg végig, de kifejezetten változatos és minőségi OST készült, szinte hallani a számokban azokat a bizonyos hangszereket.
Összességében nem egy hosszú játékot kapunk, de a régi mércékkel mérve bőven kielégítő a sztori, ami ráadásul még olcsó is. Befejezésből több is akad, szólóban pedig kis segítőket lehet magunkkal vinni később – kutya, imp, varjú –, a kincsekből ráadásul újabb karakterek nyílnak meg a szavatosság kitolásához. A játékot mindenkinek jó szívvel ajánlom, de a célközönség egyértelműen a 90-es évek akció-platformerein edződött réteg, a modern könnyítések ellenére azért még mindig egy nehezebb és időnként nyomasztó trükkökkel támadó szoftverről beszélünk. Érdekességképpen a videojátékos relikviák gyűjtői egy hivatalos bakelitet is beszerezhetnek az ütős, 26 számot tartalmazó OST-ből, amihez exkluzív titkos kódokat is mellékeltek a készítők.
A fejlesztők április 23-án közzétettek egy videót hivatalos YouTube csatornájukon, amiben egy jelentős frissítés részleteit közlik. Többek között pár bug javítása mellett a boltban jelentősen olcsóbbak lettek a termékek, kicsit finomítottak a jelszó részlegen, de egy extra könnyű módot is előcsalhatunk már a „DSP” kód beütésével – 99 élettel indul és több hp töltő esik. A visszajelzéseket továbbra is várják, a jövőben pedig még több új Password várható a játékhoz a megszerezhetők mellé.
A Saint Slayer: Spear of Sacrilege április 20-án jelent meg PlayStation 4, PlayStation 5, Xbox One, Xbox Series X/S, Nintendo Switch és PC platformokra, jelen teszt a PlayStation 5 verzió alapján készült.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.