A belső nézetes, narratív puzzle játékok már régen nem képezik a fősodor részét (bár arról is vitázhatunk, hogy képezték-e valaha), ám a trendek és a fókusz változásának ellenére újra és újra kapunk egy ilyen címet, még ha ezek az ambícióik nem is rengetik meg az eget. A Call of the Sea egy rejtélyesen induló, stilizált látványvilágú és lovecrafti hangulatú játék volt, így amikor bejelentették a folytatást, ráadásul Call of the Elder Gods címmel, egyből tudtam, hogy nem számíthatunk túl sok meglepetésre a setting terén. Ez viszont nem vesz el a játék élvezeti faktorából, és egy teljesen jó narratív puzzle-t kaptunk, és még a történet is kellemesen érdekes és csavaros lett.
Évtizedekkel az első rész után járunk, Harry Everhart, az első rész főszereplőjének, Norah-nak a férje özvegyként tengeti napjait. Evangeline Drayton egy fiatal afroamerikai lány, akinek sikerül kitörnie, és a Miskatonic egyetemen tanul fizikát. Bár elsőre semmi közük egymáshoz, nemcsak a jövőjük, hanem a múltjuk is szorosabban kapcsolódik egymáshoz, mint ahogyan azt gondolnánk. A lányt hosszú ideje gyötrik látomásszerű álmok egy furcsa és idegen városról, ezért segítséget kér a régészeti tanszék dékánjától, Harrytől, aki nagy nehezen kötélnek áll. A két főszereplő találkozása aztán pár váratlan fordulatnak köszönhetően földrészeken átívelő kalanddá változik, hogy megmentsenek egy ősi fajt, és persze az emberiséget is.
Bár a Call of the Sea is egy narratív élmény volt, a történet, de főleg a narratíva sokkal hangsúlyosabbnak érződik, no meg a tét is nagyobb. A puszta tény, hogy két főhősünk állandó párbeszédben van, jelentősen megdobja a narrációt, de a narrátori perspektíva is komplex lett: Harry és Evie párbeszédén felül a már régóta halott Norah Everhart is megjelenik, mint a játék állandó elbeszélője. Az ő helyzete volt számomra az egyik legérdekesebb narratív eleme a Call of the Elder Godsnak, mivel egyszerre tetszeleg a mindentudó és a megbízhatatlan narrátor szerepében. Mint aki tudja, hogy mi történik, de azt is, hogy mi történhetett volna egy-egy szituációban. Egyszerre lát bele a szereplők fejébe és színlel meglepettséget egy váratlan lépés kapcsán. Ráadásul Norah nemcsak egy jó easter egg, egy kapocs az első játékhoz, a történet során ugyanis kiderül, hogy szerepe egyáltalán nem jelentéktelen.
Amivel már gondban voltam, az a játékmenet. Nincs vele baj, minden remekül működik, de szinte teljesen ugyanaz, mint az első részben. Kapunk pár új mechanikát, főleg a puzzle-k terén, de alapvetően egy jól bejáratott, klasszikus first-person puzzle játékot kapunk. Nagy előrelépésnek érzem, hogy a helyszínek nagyon változatosak lettek, hisz járunk majd kúriában, a norvég sarkkörnél egy jéghegyben és még az ausztrál sivatagban is. Viszont lehetséges, hogy a sok és eltérő helyszín miatt olyan érzésem volt, hogy „rohanunk” a relatíve rövid játékidő alatt, a játéktér pedig meglepően lineárisnak hatott. A Call of the Sea sem volt nyílt világú, de ott valahogy nem érződött úgy, hogy még az erdőben is egy folyosón haladunk. Ugyanakkor a játékmenetet, a feladványokat és a nyomkeresést nem igazán tudom kárhoztatni. Vannak műfajok, amelyeknél egyszerűen nem lehet csak úgy gyökeresen megreformálni a játékmenetet, sőt az újítások sem olyan egyszerűek. A narratív puzzle játékok is ilyenek. Vannak ellenpéldák, mint a Blue Prince, de amíg egy Call of the Elder Gods izzasztóbb feladványainál azért izzad a szürkeállományunk, hogy mi a megoldás, addig a tavalyi alkotásban magát a feladványt is nekünk kell megtalálnunk.
Az Out of the Blue Games azzal igyekezett megdobni a dolgot, hogy bekerült egy jelentős RPG rész is, sőt komplett pályák szólnak arról, hogy párbeszédeket folytatunk. Válaszokat a D-paddal adhatunk, és ugyan nem egyértelmű, hogy mekkora jelentősége van ezeknek, de többször is döntenünk kell a lehetséges válaszokról, sőt olyan is van, hogy időre kell ezt megtennünk. Hogy ez pontosan milyen formában befolyásol bármit is, azt nem tudom megmondani, kivéve az utolsó ilyen döntési helyzetnél, ami két lehetséges befejezésnek is megágyaz.
Nehéz megmondani, hogy a Call of the Elder Gods előnyére vagy hátrányára nem tud felmutatni játékmenet terén semmilyen érdemi előrelépést. A párbeszédes részek valóban színfoltok, de maguk a puzzle-k alapvetően annyiban hatnak frissnek és üdének, hogy bizony párszor teljesen a dedukciós képességünkre kell hagyatkoznunk – de ez elmondható a 6 éves első részről is. Az mindenképpen üdvözlendő, hogy mennyivel nagyobb szerepet kapott a történet tálalása, a lezárás (legalábbis az egyik) ténylegesen lezárás Harry és Evie számára, a játékidő pedig pont olyan hosszú, amennyit még kényelmesen elbír a koncepció. Hogy érkezik-e egy harmadik rész, és ha igen, az egy ilyen befejezés mellett hogyan kapcsolódhat a korábbi epizódokhoz, egyelőre nehéz megmondani, viszont ilyen játékokat bármikor szívesen fogadunk.
A Call of the Elder Gods 2026. május 12-én jelent meg PC-re, Xbox Series X/S-re, PlayStation 5-re és Nintendo Switch 2-re jelent meg. Mi PlayStation 5-ön játszottunk vele.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.