Alice Csodaországban

  • Írta: Ca$h
  • 2010. március 12.
A 19 éves Alice (Mia Wasikowska) lassan abba a korba ért, amikor eljön az ideje a házasodásnak és családalapításnak. Ami nem is csoda, hiszen egyetlen korabeli ifjú hölgy sem szeretne egyedül megöregedni.
A házasodásnak a legegyszerűbb módja, ha szüleink már évek óta pontosan tudják, kihez adjanak hozzá minket, az érzések és a kölcsönös vonzalom nem számít, csupán a vagyonegyesítés. Alice azonban egész életében érezte, hogy ő valahogy más, mint a többi lány, akárcsak jónevű apja, aki sajnos korán magára hagyta szeretett családját. Élete legfontosabb napján, mikor fordulni látszik a szerencse, egy különös ruhában lévő rágcsálót vél felfedezni a bokrok között, akit egészen egy fa tövéig követve megtudja, hogy milyen mély az a bizonyos nyúl ürege…
 

Tim Burton munkásságát gondolom senkinek sem kell bemutatni, ez a már külsejében is igencsak extravagáns megjelenésű férfi meglehetősen sokat lerakott már az asztalra. Mindig tudtuk róla, hogy különös vonzalmat érez a mesék illetve rémtörténetek iránt, és azokat zseniálisan egyedi perspektívából megközelítve képes felénk prezentálni. A stílus, amit képvisel, egyben a védjegye is és aki egyszer már látta valamelyik filmjét rögtön fel is ismeri a következőt. Nem csak azért, mert Johhny Depp szinte mindegyikben főszerepet játszik, hanem a különleges látványvilága és abszurd humora alapján is rögtön felismerhetőek művei. Éppen ezért örülhetett meg mindenki, aki munkásságának rajongója, mikor nyilvánosságra került, hogy készülőben van tőle egy Alice Csodaországban újragondolás. Igen jól olvastátok, hiszen maga Tim is azt mondta, hogy a film, amit éppen forgat, nem egy folytatás és nem egy feldolgozás szeretne lenni, hanem egy teljesen egyedi újragondolása az alapkoncepciónak.
 

Mi sem adhatna silányabb műveltségi bizonyítványt rólam, minthogy sajnálatos módon nem ismerem az eredeti művet, sőt mi több egyik korábbi megfilmesítést se láttam. Csak annyit tudtam erről a történetről, amit szinte mindenki, hallottam a nyúl üregének mélységéről, az igyál meg italról, az egyél meg sütiről, és természetesen arról, hogy a történet meglehetősen olyan, mintha egy hallucinogén drog hatása alatt írták volna meg. A történetet egyébként Charles Lutwidge Dodgson írta 1865-ben, és egyike volt azoknak a meséknek, amiket gyerekek és felnőttek egyaránt élveztek. Ennek legfőbb okai az Antropomorf (állatok és tárgyak emberi tulajdonságokkal való felruházása) karakterábrázolás és a több fajta módon értelmezhető, tanítójellegű párbeszédek voltak.
 

Tim Burton neve, és a nem létező műveltségemen lévő egyik csúnya lyuknak a befoltozása pont elég volt ahhoz, hogy elbandukoljak az IMAX moziba, hátha sikerül megint valami nagyon különlegeset látnom, mint korábban az Avatar esetében. Mondanom sem kell, hogy a 3D hatás, amire annyira újfent vágytam erőteljesen elmaradt. Nem véletlen, hogy Cameron munkásságát ennyire dicsérték és elismerték többen is, hiszen aki hozzám hasonlóan legalább fele akkora élményre vágyott, mint amit a kékbőrű Na’vik történeténél láthatott, az csalódni fog. A filmben nagyjából három olyan jelenet van, ami valami térhatást produkál, de ezek is csak csekély mértékben csillapítják majd éhségünket. Szóval, aki rám hallgat az rögtön el is felejti a 3D-s mozikat és csak simán nézi meg valahol máshol. Annak ellenére, hogy Burton mester többször is hatványozottan kijelentette, hogy ez egy teljesen újragondolt történet, meglehetősen sok olyan utalás volt a filmben, amit valószínűleg csak azok érthettek, akik olvasták, vagy korábban látták már az eredeti művet. Emiatt eléggé zagyva és zavaros volt minden, ami a képen történt, úgy gondolom, hogy a forgatókönyvírók gondolhattak volna azokra a nézőkre is (mondjuk az emberek 90%-a), akik nem hardcore rajongói az eredeti műnek.  
 

A hangulat, a látványvilág és a muzsika csillagos ötössel vizsgázott, egyedül talán csak Crispin Glover Kör Bubija az, amit egy kissé elrontottak, darabosan robotmozgásával egyetemben. Johhny Depp viszont, a hangulata szerint más színben pompázó hatalmas szemeivel, Helena Bonham a hatalmas fejével, és persze az örökké vitatkozó és elmélkedő dagadt ikrek emlékezetes alakításáról nem is beszélve, mind-mind felejthetetlenek. Akárcsak az Alice-t játszó új üdvöske, akinek jellemábrázolása és érezhető karakterfejlődése üde színfoltot visznek a történésekbe.
 

Azonban ennyi pozitívum mellett is azt kell mondanom, hogy ez sajnos Tim Burton idáig talán leggyengébb filmje, amit a csodás látvány és a remek színészek sem mentenek meg attól, hogy egy nap alatt elfelejtsük, amit láttunk. Lehet, hogy velem van a hiba, az én processzorommal és oprendszeremmel, de nagyon nem maradt meg bennem semmi a filmből. Egyedül csak a zseniális, és egyben nagy kedvencem Johhny hagyott bennem némi nyomot, aki valami elképesztő módon formált meg újra egy teljesen egyedi és idióta karaktert, anélkül, hogy akár egy pillanatra is eszünkbe jutott volna bármelyik korábbi alakítása. Megnézni mindenképpen érdemes, de túl sokat ne várjatok tőle!

Rendezte: Tim Burton
Forgatókönyv: Linda Woolverton, Lewis Carroll
Zene: Danny Elfman
Szereplők: Mia Wasikowska, Johhny Depp, Helena Bonham Carter,
 Anne Hathaway, Crispin Glover
Játékidő: 108perc

IMDB: 7.3
Saját vélemény: 7.5

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...