A sötét lovag: Felemelkedés - filmajánló

Batman újra megcsinálta – legalábbis a felhajtás, a várakozás és a nézőtérről való elégedett távozás ismét egyet jelentett a Felemelkedéssel. Szép csapda ez a dülledt halántékú kritikusok és képregény-fanok számára: mindenki beleesik abba a hibába, hogy hasonlítani kezdi a négy évvel ezelőtti Sötét Lovaghoz. A játékszabályok változatlanok: lehetetlen egy nyugodt hangvételű alkotással lezárni a történetet, egy sokkal nagyobb durranás kell, egy hosszabb dózis, mely még napokig visszhangzik a robbanás után. A hollywoodi dogmák előtt fejet kell hajtani – jelen darab populáris nyári popcornfilm, de ellentétben a társaival, van szíve és okos is. Egy pátoszi befejező szólam, ahol a művész meghajol a közönség előtt, elgémberedett kezével leteszi a lantot, s távozik az elmúláshoz vezető úton. 


Nolan nem felejtett el rendezni, David S. Goyer pedig továbbra is remek író. Nem hátráltatják egymás munkáját, mindenki hatással van egymásra, és ami a legfontosabb, beleszólásuk is van egymás munkájára. Legyen bármilyen tehetséges is a direktor, ha nem géniuszokkal dolgoztat, akkor összedől a kártyavár, még akkor is, ha nyolc éven át épített alapokon nyugszik. A hatások záporoznak a röpke 164 perc alatt. Nolannek nem inge az altatás, inkább a homokozóban ücsörgő gyermekre hasonlít: apró műgonddal pakolja egymásba a vödör-bástyákat és a homokfalakat, de tudja, egyszer eljön az a pillanat, amire várt, jön a víz és mindent elsöpör. Nos, a víz – vagy esetünkben a vihar – az előrejelzések szerint érkezett, kiszámítható időpontban, előre meghatározott pusztítást okozva. Ha ízekre szednénk A sötét lovag – Felemelkedés szerkezetét, a mérnöki találékonyság köszönne vissza. Minden apró pillér ott van és tartja egyben az építményt. Ha közel hajolunk hozzá, érezni némi mesterkélt műanyagot, apró repedéseket, melyek ugyan nem veszélyeztetik az alkotás egészét, de a vájtszeműek rikító vörös felkiáltójeleket festenének rá. 



Gordon felügyelőhöz hasonlóan, mi is ismertük Harvey Dentet – ám a Fehér Lovag nem bírta a rá nehezedő nyomást, Joker közbenjárásával bekattant, és egy őrült kétarcú gonosszá vedlett. Gothamnek hős kellett, az erkölcs és az igazság bajnoka, Harvey által hozott törvényekkel – érthető, hogy a denevérember magára vállalta Kétarc minden bűnét, és eltűnt a süllyesztőben. Nyolc évig működött a béke, de minden utópia véget ér egyszer, amikor egy rejtélyes alak tűnik fel a színen: ő Bane és a talpnyalóiból verbuvált zsoldosai. Aki ravaszsága mellett nem rest testi fölényével is kivívni a tiszteletet. S hogy honnan merít? Naná, hogy a múltból, a város feletti hatalomátvétel (megrendelésre) csupán az álca, a hitvallás íve sokkal nagyobb, gyökerei Nolan filmhármasának első részéből erednek. Még a DC-képregények rajongói számára is örvendetes tény, hogy a sztori lefektetéséhez számos klasszikus füzet is hozzájárult. Selina Kyle, a macskajelmezes betörő is bekavar a játszmába, kitöltve ezzel a tátongónak nem nevezhető hézagokat. 


Mint olyan sokszor már, Batman rátalált a Nemezisére, az események nem várt fordulata arra ösztökéli, hogy félredobja elveit, befejezze a megtört és társasági élet hiányában szenvedő milliárdos szerepkörét, és újra hőssé váljon. A felemelkedés persze nem sikerül elsőre - olyan ez, mint a kisgyermekek első lépései: a kezdeti villanásokat seggreesés követi. Nolan jó érzékkel megtart minket abban a tudatban, hogy a végső siker nem következhet be. Tényleg így lenne? Bane, habár sokkal földhözragadtabb gonosztevő, mint Joker, könnyedén a saját malmára hajtja a vizet. Egy őszes halántékú hőst reggelire el tud fogyasztani, bika-jellemét a stílusos, lélegeztető álarc és a nyers izomerő támasztja alá. Ha egy ilyen alakkal összekerülnél, félelmedben tutira mazsolává fonnyadna a micsodád. Úgy látszik, lehetetlen fogást találni rajta, a sebezhető pontokért meg kell érteni „küldetését”. Tom Hardy arcmimika nélkül is remek játékot produkál, de csak Christian Bale megszokott színvonala mellett – Nolan még egyszer nem követte el azt a „hibát”, hogy túlságosan is hosszú pórázon tart egy bohócot. 


Az új belépők – mint Anne Hathaway és Joseph Gordon-Lewitt –, ha nem is érnek fel olyan legendákhoz, mint Gary Oldman, Morgan Freeman és Michael Caine, mindvégig hűen asszisztálnak. A filmben egyszer sem nevezik Macskanőnek Anne-t, elvégre Nolan világában nincs helye a színes sztereotípiáknak. Egy „neveletlen hercegnőből” igazi domina született, s bár túlságosan is jól bánik az öklével, a támogató szerepkör sem olyan nyilvánvaló, kétséges identitással és sok meglepetéssel szolgál. A feltörekvő járőr, John Blake esetében megvolt rá az esély, hogy a túlzottan is ripacskodó tenni akarása kibillenti a film hihetőségét. Ez nem következett be, amikor kétségek közt hagyta a rettenthetetlen Bruce Wayne-t az első találkozás alkalmával, tudtuk, hogy nem kell egy zöldfülű erőltetett tenni akarását végigásítanunk. Az öregek pedig brillíroznak, ahogy kell: Alfred monológja tényleg a zsigerekig hatol, a gondoskodó atyai szerep itt teljesedik ki igazán – csak nézzük meg a könnyeivel küszködő öregúr szájának legapróbb rezdülését az ominózus jelenetben. Lucius Fox és Gordon felügyelő ugyan nem került ekkora reflektorfénybe, de ha éppen az ő játékuk volt soron, áldottuk Nolan biztonságmániáját: a rendező csak profi színészekkel hajlandó dolgozni. 


Noha Bruce Wayne tobzódik a gengszterek és anyaszomorítók kereszttüzében, az igazi ellenfele önmaga lesz. Vajon egy megtört, sokat látott és sokat szenvedett igazságosztó felnő-e a visszatéréséhez, még akkor is, ha a főpróba kedvezőtlen benyomásokat keltett? A filmben mindvégig ott van a megoldhatatlan, alaktalan lelki terror – az iszonyatos nyomás, mely bénává teszi a leghatározottabb jellemeket is. Minden percnek súlya van, hagyni kell, hogy az alkotók meséljenek, hiszen összeáll a kép, még akkor is, ha nem éppen a mi kedvünk szerint. A ló olyannyira elszaladt, hogy az igazi, maszkban előadott „batmanes” részek már nem jelentik a film csúcspontjait, a dráma sokkal markánsabb összetevő. Ha pedig süvítenek a rakéták és repked a Batwing, ott már nem érheti szó a ház elejét. Nolan akciójelenetei határozottan fejlődtek az elvárásoknak megfelelően. Főleg, hogy csak ott találkozunk digitális effektusokkal, ahol feltétlenül szükséges. Egy valóságban összetört rendőrautó, egy robbanószerrel kirobbantott házfal sokkal látványosabb, ha nem zöld háttér mögött készül, hanem érezni annak illatát. A nagy ívű csatajelenetek Nolan szinopszisában is megugrották a lécet, a konkurensek között pedig csak szimplán jobbak. 


Meg kell barátkozni a tudattal, hogy Gotham nem csak komor tud lenni, néha még a nap is süt, sőt a hó is esik. Tekintsük ezt az alkotók privilégiumának, ettől még fortyog a gonoszság a csatorna mélyén. A kameramunka letisztult és a mai felhozatalban üdítő tud lenni: egy operatőrnek az a szerepe, hogy bemutassa azt, amit nem láthatunk, nem pedig az, hogy ne mutassa azt, amit láthatnánk. Idegbeteg kamerarángás nélkül, zsigeri rácsodálkozást és tátott szájat eredményezve. Viszont a látomásba is beüthet a ménkű: Nolan nagyot akart fogni, olyan nagyot, ami még a viszonylag hosszú játékidőbe sem fért bele. A kútból való kimászás lelki oldalára vajmi kevés időt fordított - néha még a múltat is túlzottan meg akarta magyarázni, Bane puccsa után, hogyhogy ennyi hónapot vett igénybe az ellenforradalom? De ezek apró mechanikai bakik – attól még a fogaskerék megállíthatatlanul forog, jó tempóban, egészen a lezárásig. Aminek csak az ülőgumóid tűrőképessége szabhat határt. 


A sötét lovag – Felemelkedés esetében nem úgy kell elképzelni a „nagy volumenű” jelzőt, mint nyilvánosan elégetett dollármilliókat a látvány oltárán. A film több karakter jellemfejődésére kihegyezett, több szálon futó eposz. A legfájóbb emberi érzésekkel manapság divat dobálózni; mégis, amikor a legnagyobb gonoszokat látjuk sírni - mindezt a műfajban előforduló giccs legapróbb jele nélkül -, örülünk annak, hogy a lélek egy sebezhető dolog. Lehet, hogy a végére már elindult a lejtőn: Nolannek egyszerűen el kellett kápráztatnia a nézőt. Batman egy figura, aki mögött rajongók milliói sorakoztak fel. Senkit nem lehet kétségek között hagyni, szembeköpni és lesajnálni, hogy „bocsi, de tudod, van az a művészi szabadság nevű izé”. Baj lenne? Semmiképpen. Mi sem hisszük, hogy az alkotók másra vágytak volna, netán azt, hogy a végeredmény ne fedné a nézők igényeit. Lehet, hogy nem üt akkorát, mint a négy évvel ezelőtti epizód, de pont elég arra, hogy megegye reggelire az idei képregényes zsáner összes darabját Bosszúállósostul, Pókemberestől, mindenestől. Az etalon kiléte vitathatatlan, de a léc rezgett. 

Rendezte: Christopher Nolan
Forgatókönyv: Christopher Nolan, Jonathan Nolan, David S. Goyer
Zene: Hans Zimmer
Fényképezte: Wally Pfister
Szereplők: Christian Bale, Gary Oldman, Tom Hardy, Joseph Gordon-Lewitt, Anne Hathaway, Marion Cotillard, Morgan Freeman, Michael Caine
Játékidő: 164 perc
IMDB: 9.0
Metascore: 78
Gamekapocs: 9