Silent Hill: Kinyilatkoztatás 3D - filmajánló

A rendkívül debil magyar címmel megbélyegzett Silent Hill: Revelationt manapság úton-útfélen divatos szidni. Érthető, hogy már az első rész sem váltotta meg a horror-rajongókat, de a Konami játéksorozatát ismerők és kedvelők szájából is legfeljebb a „tisztességes” dicsérőszó hangzott el. Játékból filmet készíteni pedig egy ingoványos utat jelent, ahol a süllyedés esélye közelít a maximálishoz. Járható ösvényt még nem tapostak ki az évek során, miért pont Michael J. Bassett lenne a kivétel? Kezdjük azzal, hogy a narratívának ki kell törölnie a rajongók fenekét, miközben a látványos 3D-ért tolongó popcornzabálók alapvető igényeinek is meg kell felelnie. A pofánkba szálló levágott végtagok pedig ellent mondanak mindannak, amit eddig a Silent Hillről tudni véltünk. Néhány aspektust – ellenséget, helyszínt, szereplőt – tekintve azért visszaköszön az a híres-neves, Akira Yamaoka mámorító dallamaival átszőtt, elkeserítő hangulat is. Kellett ez nekünk?

Az első részt megalkotó stábot ezúttal lecserélték, ami egyáltalán nem vált a film előnyére. Pedig Christophe Gans és Roger Avary rátalált arra az ajzószerre, amit a játékbeli főszereplők is szedhettek volna. Elhagyatott, ködös utcák, azonosítatlan zajok, pokoli kreatúrák és folyamatos gyomorideg – na, most ebből nem sokat látni. Főleg, hogy a játékidő felénél lép be Heather a hírhedt Halott Városba. - gondolhatjátok, hogy mivel telik az első háromnegyed óra. Segítünk: vonaglással és kiszámítható pillanatokkal. Pedig Bassett úr eddigi renoméja nemcsak a Solomon Kane-féle fércművekből áll: ott van a meglepően naturális és hihető Vadász is, amely sziklaszilárd brit horror. Kár, hogy Bassett széthúzta a farpofáit a hollywoodi dogmáknak, és nem maradt az európai új iránynál, Eden Lake-estől, mindenestől. Ráadásul az a húszmillió dolláros költségvetés is olcsópénznek számít a tengerentúlon – főleg, hogy az előd dupla annyiból forgott.

Pedig csak simán le kellett volna nyúlni a harmadik játék sztoriját és már mindenki örült volna, de nem. Bassett a meglévő összetevőkből talált ki valami újat. Heather Mason (Adelaide Clemens) és az örökké szomorkás és tanácstalan faterja (Sean „Boromir” Bean) folyton új városba költözik, mivel a Silent Hill-i székhellyel rendelkező Rend a lányt akarja minden áron. A derék apa folyton a szöszi mellényes leányzó szájába rágja, hogy „bármi is történik, soha ne menj Silent Hillbe”, ám az események váratlan (?) fordulatot vesznek. A csintalanságra mégis sor kerül, mivel Harry papát elrabolják, és a hamulepte városba hurcolják. Szegény Heather azt sem tudja, hogy egy rémálomban van-e, vagy a valóságban – majd a nézők döntenek helyette: igen, mindkettőben. Habár hősünk elég bicskanyitogató stílusban viszonyul az új osztálytársakhoz – mondván ővele ne barátkozzon senki, mert úgyis hamar elköltöznek megint –, egy feltűnően agilis pajtás, Vincent (Kit „Havas Jon” Harington) mégis bevállalja a pincsikutya szerepkört. A szemöldökráncolás és túlzásba vitt aggódás mellett a srácnak azért több van a kívánságlistáján annál, hogy Heather lábai közé férkőzzön. Sablonos dialógusok és véresen komoly fantazmagóriák után kéz a kézben sétálnak be Silent Hillbe.

A gyerekkori álom lassan valósággá válik: hamar megmutatkozik, hogy Heather gonosz alteregója, Alessa feni a fogát a lányra, mint a jóság és a tisztaság megtestesítőjére. A fekete szellemcsaj mozgatja a szálakat, tőle még a Rend is tart. Ráadásul a siker kulcsa egy kétrészes amulett második darabkájának felkutatásában rejlik. A sztori tehát sablonos, s korántsem olyan mély, mint a játék harmadik részében. A szereplők egy fikarcnyi együttérzést sem váltanak ki a nézőkből, ami nem feltétlen a színészi játék sara: egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a gyermekded párbeszédekkel és az egymásnak ellentmondó fordulatokkal. A videojátékra való utalásokat szinte minden sarkon az arcunkba tolják, csupán azt felejtették el, hogy a rémségek voltaképpen az adott szereplők saját démonjai. A piramisfejű barátunkat elsősorban Silent Hill 2 James Sunderlandjéhez köthetjük, így semmi köze Heatherhez. Mérges okádékfelhőt köpő mutánsok és a szexi arctalan nővérkék jól mutatnak a vásznon, de ha másfajta szörnyetegekre cserélnék le – mondjuk grizzly medvékre – az sem változtatna a film megítélésén.

Másrészt Silent Hill még mindig zavaróan túlnépesedett. A Rend elit tagjai úgy szaladgálnak a városban, mint a kommandósok, az ablakokban ijesztő alakok tekintenek le ránk, minden sarkon tartogatnak valami meglepetést, ami szintén nem jellemző az interaktív formában átélt élményekre. Persze egy film nem csaphat unalomba – ami a játékban jól mutat, nem feltétlen működne itt is. A forgatókönyv bővelkedik vérben és hirtelen ijesztgetésekben, mégis unalmas és teljességgel átlátható marad. Heather rendíthetetlenül halad előre, hol az elmegyógyintézetben bujkál, hol pedig a vidámparkban reszket plüssnyuszi-fóbiában. Egymás után ugrunk bele a groteszknek szánt jelenetekbe, de háromnegyed óra alatt már nem lehet megváltani a világot: az élmények felszínesek és nem ülnek le – hiszen nem kapnak megfelelő hangsúlyt. De ha pihi van, azt sem háláljuk meg, hiszen jönnek az érdektelen eszmecserék. Főleg a lezárás elkapkodott, egy baráti ölelés, némi intimitás és annyi. És persze nyitva hagyják a kaput a folytatás előtt – biztos, ami biztos.

A szereplők jönnek-mennek, még Carrie-Anne Mossnak sem áll jól Claudia szerepe. Hiába ő a Rend vezetője, olyan mint egy szobainas – ott van, de nem sok vizet zavar, s még ronda is. Sean Bean már hosszú évek óta hozza a görcsölő, atyáskodó öregúr szerepét, most sincs ez másképpen. Óva int, ölelget, jajveszékel, teszi mindezt háromnapos borostával az arcán. Malcom McDowell alakítása Leonardként inkább a komédia határait súrolja, de minden más karakter is roppant súlytalan. Ha a direktor észbe kapott volna, talán nem éreznénk az egészet elkapkodottnak. A vizuális effektusok többé-kevésbé a helyükön vannak, néha kicsit rezgett a léc – főleg a próbababákból összefoltozott teremtménynél –,  de azért sikerül akadálytalanul visszaadni a játékok szürke és rozsdabarna képi világát. Rengeteg utalással: a vörös cipővel, az Origins kamionsofőrjével és a Downpour rabszállítójával – ezek miatt érdemes legalább egyszer végigpörgetni a Kinyilatkoztatást. Szigorúan csak akkor, ha az első film előtt is mondott neked valamit a frencsájz neve.

Rendezte: Michael J. Bassett
Forgatókönyv: Michael J. Bassett
Zene: Jeff Danna, Akira Yamaoka
Fényképezte: Maxime Alexandre
Szereplők: Adelaide Clemens, Kit Harington, Carrie-Anne Moss, Sean Bean, Radha Mitchell, Malcom McDowell, Martin Donovan
Játékidő: 94 perc
Hazai premier: 2012. november 1.

IMDB: 6,1
Gamekapocs: 6.5