Aljas nyolcas filmkritika

Valószínűleg mindenki fejből fújja már, milyen drámák kísérték végig Tarantino nyolcadik filmjének elkészítését. Kiszivárgott a forgatókönyv, mire a rendező berágott, és csak azért sem akarta leforgatni. Később aztán megenyhült, és a harmadik fejezet átírását követően azért duzzogva mégiscsak elkészítette az Aljas nyolcast, sőt, azt állította, hogy ettől még jobb is lett az egész. Nem olvastam az eredeti forgatókönyvet, szóval ezt nem tudom alátámasztani, azt viszont teljes bizonyossággal mondhatom, hogy számomra az utóbbi egy év legjobb filmje az Aljas nyolcas. Ezt kijelenteni pedig bátor dolog, hiszen látható, hogy rendkívül megosztó alkotásról van szó, mégis úgy gondolom, hogy aki ezt a filmet nem tudja értékelni, az valójában nem is szereti Tarantino stílusát.

Persze, a Django elszabadul és a Becstelen Brigantyk jó filmek voltak, és számos olyan jellegzetes dolog fordult elő bennük, ami jellemző Tarantinóra, mégsem ezek mutatják meg legjobban, hogy mire képes a rendező. Habár kiváló filmek voltak, számomra Tarantino továbbra is egyet jelent a Ponyvaregénnyel és a Kutyaszorítóbannal, az Aljas nyolcas pedig leginkább utóbbival kapcsolatban mutat hasonló jellemvonásokat. Mert miről van szó? Nagyon leegyszerűsítve arról, hogy nyolc darab jóember véletlenül összetalálkozik egy házban, aztán jól összekapnak, és a végére elszabadul a pokol.


De egy kicsit bővebben. Az egyik főszereplőnk Kurt Russel, aki a tapasztalt fejvadászt alakítja. John Ruth éppen egy nőt fogott el, a mindenféle csúnyaságért kőrözött Daisy Domergue kisasszonyt (Jennifer Jason-Leigh), akit el akar szállítani Red Rock városába, hogy a nőt felakasszák, ő pedig megkapja a maga tízezer dolláros jutalmát. Menet közben összetalálkozik a Samuel L. Jackson által alakított Marquis Warren őrnaggyal: a néger egykor az északi seregben szolgált, és bőszen aprította a konföderációsokat, most pedig szintén fejvadászattal tengeti hétköznapjait. A kettő végül egy postakocsin köt ki, és csatlakozik hozzájuk Red Rock sheriffjelöltje, Chris Mannix, akit az a Walton Goggins kelt életre a vásznon, akit leginkább különböző sorozatokból ismerhetünk, de arcot leszakító módon hatalmasat alakít. És persze ott van végül a kocsis O.B., avagy James Parks, aki szintén sorozatokból és kisebb filmekből lehet ismerős.

A karakterek kapcsolata azonnal rendkívül érdekes, hiszen az egyik a konföderációs oldalon harcolt, a másik egy néger északi. Az egyik egy északi-szimpatizáns fejvadász, míg a másik elítéli a jenkiket. A lényeg, hogy végső soron egy hatalmas vihar elől menekülnek, így nem jutnak el Red Rockba, kénytelenek megállni Minnie szalonjánál, ahol további négy karakter várja őket. Tarantino nyilván mindegyiket úgy írta meg, hogy azért ne nagyon jöjjenek ki egymással. És számomra a karakterek és a színészek adják az Aljas nyolcas lényegét és esszenciáját: Samuel L. Jackson, Kurt Russel, Walton Goggins, Tim Roth, Michael Madsen, James Parks, a legendás öreg Bruce Dern, és a mexikóit alakító Demián Bichir is remekül van jelen a vásznon. Oké, a fele brigád nem szerepel túl sokat, és Madsen tulajdonképpen nem hoz többet, mint bármelyik másik Taratino-filmben, de éppen elég, hogy ott van.


Az Aljas nyolcas tulajdonképpen egy kamaradráma. Nem véletlen, hogy Tarantino az egyik első sikerfilmje, a Kutyaszorítóban, valamint A dolog is előkerült, mint inspiráció, Tarantino folyamatosan ezeket emlegette a forgatás előtt és közben. Tulajdonképpen a kettő keverékéről van szó: egyrészt egy rakás különböző karakternek kell valahogy kijönnie egymással egy fedél alatt, másrészt pedig ki kell derülnie, hogy közülük ki akarja megölni a többieket. Egy ilyen színészgárdával pedig egész egyszerűen garantált a szórakozás, főleg akkor, ha eredeti nyelven tekintjük meg: a különböző akcentusokat és a vidéki paraszt amerikai kiejtést semmilyen szinkron nem fogja tudni visszaadni. És a szövegek márpedig kiválóan meg vannak írva, én csak azért akarnám újra és újra megnézni a filmet, hogy hallhassak megint egy-egy eszméletlenül sikerült dialógust.

Az egyedüli furcsa dolog, hogy Tarantino hatalmas feneket kerített annak, hogy 70mm-es Panavision szalagra vette fel a filmet. Ilyenre Hollywood történelme során összesen hat darab filmet rögzítettek, amiből az egyik a Ben Hur volt - és egyébként az Aljas nyolcasnál pontosan ugyanazokat a lencséket is használták, szóval van itt történelem. Az extra szélesvásznú 70mm-es szalag nagyon jó tájképek és látványos akciófelvételek készítésére, de egy egy helyszínes kamaradrámához nem sokat tesz hozzá. Persze, akadnak nagyon szép külső felvételek, a szinte különálló nyitány például lenyűgözően néz ki, de valójában mi úgysem élhetjük át az igazi élményt. Amerikában ugyanis néhány moziba (hatalmas költségek árán) beszereltek felújított 70mm-es Panavision vetítőgépeket, így akinek volt szerencséje eljutni egy ilyen vetítésre, az tényleg maradéktalanul elégedett lehet (már ha éppen nem gyulladt fel a filmszalag, ami számos esetben előfordult). Ráadásul az ilyen vetítéseken a film bővített verzióját adták le, ahol sok-sok percnyi olyan felvételt csodálhatott meg a közönség, ami kifejezetten a 70mm-es film előnyeit hivatott csillogtatni - az Aljas nyolcas ezen verziója egyébként több mint 3 órás, és közben tartottak egy szünetet is.


A film legnagyobb része azonban egy ház belsejében játszódik, ami ugyan fantasztikusan berendezett, de igazából fölösleges hozzá a 70mm-es film. Itt ugyanis már minden beszűkül, és a lényeg a párbeszédeken és a karakterek interakcióin van, azokhoz pedig nem kell az ultra-szélesvásznú felvétel, de igazából nem is árt. És meg kell mondanom, egyetlen darab percig sem unatkoztam a film alatt, hiába hosszú, és hiába "nem történik" igazából semmi benne javarészt. Egész egyszerűen azért, mert zseniális megírt karaktereket hozott, és mert olyan elképesztően jó hangulata van, hogy valójában még akár további öt órán keresztül is néztem volna. Sokan kritizálják az Aljas nyolcast amiatt, hogy nem igazi krimi, és hogy a fordulatot lelövi a narrátor (aki maga Tarantino), de én úgy látom, hogy ezek az emberek egész egyszerűen félreértik a film lényegét és célját. Itt sosem az volt a lényeg, hogy a néző rájöjjön az összeesküvésre, vagy hogy az agyát használva megfejthesse a misztikumot. Itt pont az a lényeg, hogy a néző lássa, hogyan reagálnak erre a jól felépített karakterek.

Ehhez az egészhez pedig fantasztikusan asszisztál Ennio Morricone muzsikája. A klasszikus western filmek legendás zeneszerzője egyébként már 40 éve nem írt zenét westernhez, a Django elszabadul után pedig azt is megfogadta, hogy soha többet nem dolgozik együtt Tarantinóval, a rendező ugyanis túlságosan belenyúlt az alkotásába. Aztán mégis itt van, egy Tarantino-filmben és egy westernben. Ráadásul ez még nem minden, hiszen ő volt A dolog zeneszerzője is, itt pedig felhasználta néhány olyan szerzeményét, ami annak idején a sci-fi horrorból kimaradt, így számos jelenet alatt egészen elképesztő horrorisztikus muzsika szól - például a nyitány is ilyen. Végső soron kevés dologba tudok belekötni, mert a színészek kiválóak, a karakterek nagyon jól megírtak, a hangulat magával ragadó és az egész élmény olyan, mintha egy színházi alakítást néznél végig, csak éppen filmen. Egyedül a flashback jelenet lógott ki az egészből, némileg talán felesleges volt, de ettől eltekintve ez a film mindenkinek kötelező, aki szeretne egy nagybetűs mozit látni, és aki tényleg Tarantino-rajongónak vallja magát.

Gamekapocs értékelés: 8.0
Metascore: 69/100
Rotten Tomatoes: 75% 

Aljas nyolcas
Eredeti cím: The Hateful Eight
Rendezte: Quentin Tarantino
Írta: Quentin Tarantino
Szereplők: Samuel L. Jackson, Kurt Russel, Walton Goggins, Jennifer Jason Leigh, Tim Roth, Michael Madsen, James Parks, Bruce Dern, Demián Bichir
Zene: Ennio Morricone
Játékidő: 167 perc
Magyarországi premier: 2015. január 7.