Thor: A mennydörgés istennője képregénykritika

Thor Odinson egy fülébe súgott szörnyű titok után méltatlanná vált az isteni erejű fegyver, a Mjölnir forgatására, de az univerzum nem sokáig marad védtelen. Egy titokzatos nő felemeli a pörölyt, így elnyeri a mennydörgés istenének erejét a múlt évtized egyik legjobb Marvel-képregényében.

A 2010-es évek képregényes termése számtalan fontos mérföldkővel büszkélkedhet, és Jason Aaron Thor-sorozata az egyik olyan cím, amire még majdnem egy évtizeddel később is meleg szívvel emlékszünk vissza. Aaron nem sokkal a hozzá hasonlóan legendás J. Michael Straczynski és Matt Fraction után kezdte el írni a szériát (amíg előbbi kifejezetten remek dolgokat művelt a karakterrel, addig utóbbi érdekes módon csak a középszerűség mocsarában fürdette), és egycsapásra visszarántotta az istenséget az őt megillető szintre. Tette mindezt úgy, hogy bár a Thor: A mennydörgés istene már a címszereplő és a kiadó okán is egy mainstream cím volt, mégis a lehető legmesszebb állt a tradicionális szuperhősképregényektől. Aaron egy hatalmas erejű, kilenc világon átívelő, többezer évet felölelő fantasy eposzt írt, amelynek egy-két kötelező vendégszereplőn kívül nem sok köze volt a Marvel-univerzumhoz, és Essad Ribic szintén eposzi, festményszerű rajzai is ehhez a szellemiséghez igazodtak.

A képregényipar egyik, cseppet sem egyedi, mégis viszonylag ritka csodája ez, amikor az alkotó és a karakter neve annyira egybeforr, hogy utána minden történetet az ő nagyszabású, klasszikus művéhez mérnek – és ami nem mellesleg képes egyaránt megszólítani a rajongókat, a mainstream-vonaltól idegenkedő olvasókat és a hétköznapi laikusokat is. Aaron Thor-sztorijai elvitathatatlan hatást gyakoroltak a szakmára és a popkultúrára, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy az idén nyáron érkező új Thor-film, A szerelem és mennydörgés is félig-meddig A mennydörgés istenét adaptálja – és ebben a pillanatban is hardcore fanok tömege hajtja imára a fejét, hogy Taika Waititi ne faragjon hitvány paródiát az amúgy sötét hangulatú, komoly történetből. A közelgő mozi részben azért is lesz érdekes, mert ezúttal a Marvel Moziverzumában jóideje mellőzött Jane Foster is felemeli majd azt a bizonyos pörölyt, pont úgy, ahogy a képregényekben, csaknem tíz évvel ezelőtt.

A Fumax Kiadó szokás szerint ismét felkészült a rohamra: a premier előtt néhány hónappal megjelentette magyarul Jason Aaron 2014-ben elindult, összesen nyolc számot megért Thor-sorozatát, ami – és ez a fentiek fényében egyáltalán nem meglepő – bemutatja a karakter „női verzióját”, azaz egy új, de mégis ismerős figurával gazdagítja a Marvel-univerzum amúgy is sokszínű palettáját. Ezidőtájt amúgy is zavaros szelek fújtak a kiadónál: a Marvel NOW! nevű relaunch keretein belül az összes sorozatukat újraindították és újakat hoztak be, valamint a diverzitás fényében konkrét karaktereket szabtak át, kezdve a fekete Amerika Kapitánytól (Steve Rogers helyébe Sam Wilson, azaz a Sólyom lépett), egészen a már említett női Thorig bezárólag. Komoly aknamezőre lépett ezzel a Marvel: az „erőltetett PC-propaganda” szöveget fújó kisebbség csak egy dolog (valószínűleg a többségük el is hallgatott, miután elkezdte olvasni a sorozatokat és megbizonyosodott róla, hogy tényleg jó), viszont az, amikor már népszerű, hosszú múltra visszatekintő szuperhősök eltérő nemű vagy etnikumú változataival próbálják megnyitni a pénzcsapot, általában nem szokott jól elsülni (nem lehet mindenki Miles Morales, ugye).

Jane Foster mint Thor azonban merőben más, mint azok a karakterek, akiken ma már csak nevetünk, vagy nem is emlékszünk rájuk. A mennydörgés istennője közvetlenül Aaron – egyébként veszettül semmilyen – Original Sin című crossorevének eseményei után veszi fel a fonalat: egy kozmikus csatát követően Nick Fury Thor fülébe súgott egy borzalmas titkot (hogy mi volt az a titok, az a The Unworthy Thor ötödik számából derül ki), mire a mennydörgés istene leejtette a kalapácsát, és aztán nem bírta felemelni. Méltatlanná vált az isteni fegyver forgatására, ami azért is kínos, mert Malekith, a sötét elf, szövetkezik a jégóriásokkal, hogy ellopjanak egy veszélyes tárgyat a Roxxon Vállalattól, ami akár Asgard pusztulását is okozhatja.

A fordulópont akkor következik be, amikor egy titokzatos nő (ekkor ugyanis még nem tudjuk a kilétét) felemeli a pörölyt, ezzel pedig elnyeri Thor erejét. Aaron egészen sokáig titkolja az „új” Thor személyazonosságát, és hamar egyértelműsíti, hogy itt nem holmi olcsó nemcseréről van szó (már csak azért sem, mert a „régi” Thorra folyamatosan Odinsonként utal), hanem egy ismeretlen nő istenné/szuperhőssé lényegülését tárja elénk, annak minden magasztosságával és katarzisával együtt, miközben az erejét és méltóságát vesztett istenség figurájának útját is szépen, logikusan szerkeszti meg – egyik jobb, mint a másik. Aaron mindkettejüket középpontban tartja, A mennydörgés istennője legalább annyira szól a „régi”, mint az „új” Thorról, a koncepció pedig annyira telitalálat, hogy a sorozat minden hibája ellenére (igen, ezekből is van néhány, mindjárt visszatérünk rájuk) a 2010-es évek egyik legjobb marveles címévé vált.

De ha már negatívumokról van szó: amennyire távol állt A mennydörgés istene a tradicionális szuperhősképregények stílusától (lényegében csak a karakter miatt lehetett rásütni a „szuperhős” jelzőt), A mennydörgés istennője épp annyira merül el a műfajban, ami főleg azért baj, mert ebből a koncepcióból sem lehetett volna kevésbé erőteljesebb dark fantasyt faragni, még ha Jane Foster személyéhez jobban is illik a kommerszebb, divatosabb megközelítés. A rajzok esetében ugyanez a helyzet: Russell Dauterman éles színekkel, részletgazdag ábrázolásmóddal dolgozik, ugyanakkor Essad Ribic letisztult, epikus stílusához képest sehol sincs. Emlékszünk még, hogy milyen hatással voltak ránk A mennydörgés istenének lenyűgöző képei a kötetek olvasása közben? Minden egyes oldal olyan volt, mint egy grandiózus, aprólékos, többszáz éves festmény, egy korszakos, hatalmas képzelőerővel megáldott művész eposzi víziója, amelyek hatalmas csatákról, félelmetesen, egyben gyönyörűen fenséges helyekről és isteni erejű hősök nagy tetteiről mesélnek. Na, most vessük össze ezeket a képeket A mennydörgés istennője kötetével – ég és a föld a különbség, még úgy is, hogy Dauterman összességében egyáltalán nem végzett rossz munkát.

A képregényt azonban más dolgok is beárnyékolják, de ez inkább a jelenkor, mintsem a történet hibája. Mivel A mennydörgés istennője kőkemény feminista történet, a mai, kissé túltolt trendek fényében néha kifejezetten nehéz olvasni, és ennek köszönhetően olyan problémák is előmásznak a panelek mögül, amiket annak idején, 2014-ben még senki sem vett észre – vagy legalábbis csak azok, akik már akkor is a feminista PC-töltet miatt panaszkodtak. A női karakterek legtöbbje gyakorlatilag piedesztálra van emelve. Az Asgard úrnőjévé váló Frigga maga a tökéletes, tévedhetetlen vezető mintapéldánya, aki minden adandó alkalommal bölcsen és higgadtan igazítja ki a habzószájú barbár hímsovinisztaként viselkedő Mindenek Atyját, Odint; az amúgy hidegvérű bűnöző Medúza rögtön abbahagyja a gonoszkodást, amikor először találkozik a főhősnővel, egyúttal ki is fejezi iránta való tiszteletét és elismerését, amiért van annyi bátorsága, hogy ebben a rút, férfiuralta világban képviseli szuperhősként az elnyomott női nemet.

Ehhez képest Jane karaktere meglepően földhözragadt maradt: nem vált belőle legyőzhetetlen, sebezhetetlen istenség, sőt, ami azt illeti, kifejezetten nagy pofonokat kap a hőssé válás útján (mind verbálisan, mint fizikailag), és Aaron remekül érzékelteti, hogy itt még egy kezdőről van szó, aki bár elszántan küzd, nem váltja meg rögtön a világot, és vannak olyan csaták, amiket egyelőre még nem tud egymaga megvívni. (Az már csak hab a tortán, hogy Aaron Thorból sem csinál unintelligens, fröcsögő férfiállatot, hanem tragikus, kissé megtört harcosként ábrázolja, aki méltatlansága okán elkezd elszámolni önmagával és megrendült önhittségével.)

A mennydörgés istennője szórakoztató, lebilincselő olvasmány. Többé-kevésbé könnyen csúszik, nincsen túlírva, és voltaképp a negatívumai nagy része sem igazi negatívum, maximum a jelenkori PC-mániát lehet okolni azért, mert egy-két dialógusára vagy fordulatára fura szemmel nézünk. Aaron most sem vallott szégyent, egy határozott, erős női szuperhőssel ajándékozta meg a Marvel-univerzumot úgy, hogy a figura belső vívódásaira és szárnypróbálgatásaira koncentrál a tökéletesség és a túlprezentálás helyett. A Fumax jól pozicionálta a kötetet (ebből a szempontból talán zavaró, hogy ilyen sokáig titkolják az „új” Thor kilétét, mivel a sztori óta majdnem tíz év telt el, a fél világ tudja már, és nemsokára a csapból is ez fog folyni), szóval a közelgő film előtt nem árt elolvasni, hogy az emberfia tisztában legyen az alapokkal.

 

Író: Jason Aaron, CM Punk, Noelle Stevenson
Rajzoló: Russell Dauterman, Jorge Molina, Rob Guillory, Marguerite Sauvage,Timothy Truman
Kihúzó: Russell Dauterman, Jorge Molina, Rob Guillory, Marguerite Sauvage,Timothy Truman
Színek: Matthew Wilson, Jorge Molina, Rob Guillory, Frank Martin, Marguerite Sauvage
Fordító: Tót Barbara
Oldalak száma: 238
Magyar megjelenés: 2022.március

1.
1.
Gykrizsi
Nagyon örülök ennek a fumax thor sorozatnak, mert pár éve naivan olvasgattam thor képregényt, és egyáltalán nem jött be, ezt meg kb. csak nézzünk bele alapon vettem meg annó (vagyis az első kötetet), és rettentően bejött.
Én még a feminizmus dolgot sem mondanám vészesnek, mert thor viselkedése a végére olyan szimpatikus lesz, hogy abszolút egyensúly lett számomra. Odin meg olyan, mint álltalában ;)
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...