Préda filmkritika

Néhány mondatban felvázolom a legújabb Predator-film, a Préda fiktív háttérsztoriját (kissé SPOILERES lesz, úgyhogy ha nem láttad a filmet, az első három bekezdést nyugodtan átugorhatod): a több százéves, több tucat bolygót megjárt, sokat látott vadász, Nagyfőnök fajának egyik nagy ékessége. Ősei annak idején Tervezőket, T-rexeket, raptorokat ejtettek el, és Ő maga is termetes szörnyetegeket, meglett Alien-királynőket tűzött fel a duplapengéire. Igazi élő legenda, akinek történeteit egész generációk mesélik a tábortűznél, a kis Yautja-borjak nagy szemekkel néznek fel rá, a fiatalok pedig az Ő szellemét követve veselkednek neki a beavatási szertartásnak. Van azonban egy fia, aki születésétől fogva más, mint a többiek: megvan benne fajtársai céltudatossága, nagyon igyekszik, hogy megfeleljen nagybecsű apja elvárásainak, ámde valamiért mégsem megy neki a dolog. A kisebb lények megöléséhez remekül ért, a fegyverekkel is tud bánni félig-meddig, viszont megvan az a fejlövése, hogy mániákusan kárt tesz magában, és ha hibát követ el, egyszerűen képtelen tanulni belőle – így hát nem jósolnak neki nagy jövőt a klánban. A Nagyfőnök hajthatatlan, nem hallgat sem az orvosok, sem pedig szeretett, azóta sajnos elhunyt felesége intéseire, csakis egy cél lebeg a szeme előtt: „Ebből a gyerekből márpedig akkor is igazi vadász lesz, ha mindnyájan beledöglünk!” Mivel lekötik egyéb feladatai, régi barátjára, a nálánál kevésbé népszerűbb, ám így is tapasztalt, veterán vadászra, Törött Állkapocsra és két hűséges csatlósára, Karcsú Pengére és Kicsorbult Kardra bízza a fiút, kiadva az ukázt: állítsák próbatétel elé egy szem gyermekét, és faragjanak belőle a család vérvonalához méltó Ragadozót!

Törött Állkapocs a vállára helyezett hatalmas felelősség súlyát inkább átoknak, mintsem kihívásnak tekinti. Már épp a visszavonuláson gondolkodott, nem akar ő mást, csak békében eltölteni nyugdíjas éveit, foglalkozni a kertjével, és esténként a verandán ücsörögve, kék tejet iszogatva mélázgatni a régi szép időkről. Ám bajtársának egyszerűen nem mondhat nemet, és nagyon jól tudja, hogy ebben az esetben a kudarc, mint olyan, egyenesen megengedhetetlen. Két szövetségesével serényen gondolkodni kezd, és rögtön meg is szüli a mesteri tervet: a fiút csak nem dobhatják le egy piramishoz, ami tele van Alienekkel, az túl nagy falat lenne neki, helyette jobb megoldásnak tűnik az, hogy elküldik a Földre az indiánokhoz, hátha azokkal el tud bánni. Törött Állkapocs ötletét heves üdvrivalgás és vidám vállveregetés követi, hiszen így a Nagyfőnök elégedett lesz, és őket sem koncolja majd fel, mert a fia meghalt a próbatétel során. Egy ideig szépen mennek a dolgok: a fiatal vadászaspiráns nagyvadakat, farkasokat, pumákat öl meg, még egy medvét is legyűr, a gonosz fehér férfiakkal is elbánik, Törött Állkapocs pedig lelki szemeivel már látja maga előtt saját kezével faragott karosszékét, és az arcán érzi a préri hűs szellőjét. Azonban egyikük sem számolt az erős és független, superior indián lánnyal, az ifjú Predator pedig, önmagát nem meghazudtolva kétszer is besétált abba a bizonyos erdőbe, ami másodjára a vesztét okozza.

Törött Állkapocs két társával végignézi a helyszínen készült felvételeket, és közben kivétel nélkül mindegyikük ilyen fejet vág. Nemhiába, ami egy kitartó komancs nőnek siker, az nekik minimum világraszóló pofára esés. Törött Állkapocs szövetségeseihez fordul, és csak ennyit mond: „Szedjétek össze a holmitokat, indulunk!” Egy perc múlva már egy kis hajón, hárman összezsúfolva szelik át a végtelen űrt, hogy több milliárd fényévnyire meneküljenek Törött Állkapocs derékba tört nyugdíjaztatásától és a Nagyfőnök égtelen haragjától (ehhez a jelenethez képzeljétek hozzá Alan Silvestri eredeti Predator-főtémáját), aki azonnal összeverbuvál egy flottát, amivel elmegy az indiánokhoz, hogy megbosszulja egyetlen, szeretett, ámde kissé együgyű fiának halálát.

A fenti sorok nyilván erőteljes túlzások, mégis képet adnak egy kicsit a Préda gyengeségeiről. Ám ez ne riasszon el senkit, ugyanis az új Predator-film, még ha nem is üti meg az első két epizód szintjét, és még ha pozitív fogadtatásába egy kicsit a Ragadozók mitológiáját keresztre feszítő előzmények is bejátszanak, kifejezetten kellemes csalódás lett. Nem klasszikus, nem mestermű, sőt, igazából a logikai hibák szinte kiszúrják az ember szemét, ugyanakkor az Álomgyár jelenlegi trendjeit figyelembe véve még egy ilyen szerény, kissé felesleges produktum esetében is van ok az örömre.

Egyáltalán nem mondok újat azzal, hogy Hollywood manapság rendre előveszi régi nagy klasszikusait, hogy egy-egy új darabbal sajtolja ki a rajongók zsebéből a mozijegy árát, csak közben nagyvonalúan elfelejti, vagy rosszabb esetben figyelembe sem veszi, hogy miért is voltak igazán jók azok a filmek – ahogy azzal sem, hogy ennek a szokásnak megfelelően a Predator-szériát is sikerült az évek során szanaszét erőszakolnia. Az 1987-es első rész sokak kedvence, minden idők egyik legjobb filmje, az évtized méltán legnagyobb sztárjával, Arnold Schwarzeneggerrel a főszerepben: vagány, menő, odavágós férfimozi, valóságos tesztoszteronhimnusz, a VHS-korszak egyik hatalmas slágere. Méltatását még hosszú sorokon keresztül folytathatnám, és bár a második epizód nem tudta megugrani a magas lécet, nem sokban marad el az eredetitől. Megőrizte annak maszkulin, zsigeri, fülledt stílusát (1997 bandaháborúktól és latin-amerikai drogkartellektől hemzsegő Los Angelese 1987 párás guatemalai dzsungelének méltó párja), emellett sikerült olyan elemekkel gazdagítania az űrből érkezett, a vadászatért élő-haló földönkívüli lény mitológiáját, hogy közben megőrizze annak szorongást és bizonytalanságot keltő misztikumát.

Utólag visszanézve, ha csak ez a két Predator-film létezne, már bőven boldogok lehetnénk – na persze az Álomgyár nem állt meg ennyinél, és azóta is elő-előveszi kedvenc rasztahajú, csáprágós Ragadozónkat. 1990 óta viszont bebizonyosodott, elméletben hiába tűnik könnyűnek egy Predator-film elkészítése, a szakemberek legalább annyira küszködnek egy olyan produktum összeeszkábálásával, ami legalább egy kicsit is méltó a két klasszikus színvonalához.

Mert végülis mi kell egy jó Ragadozó-mozihoz? Sokat látott, a háború vérgőzét kokainként szippantó, hegyomlásnyi keménylegények, egy-két idézhető, instant karakterrajzként funkcionáló, a politikai korrektséget még csak hírből sem ismerő egysoros, fullasztó tesztoszteronszag, bazi nagy fegyverek, egy fejlett, földönkívüli technológiával felszerelt idegen lény, aki még az emberi faj abszolút csúcsragadozóit is rögtön beszaratja. Lelőtt, levágott, lerobbantott végtagok, vérpermet, a filmtörténelem egyik legjellegzetesebb szörnyhangja, és nem utolsó sorban Alan Silvestri atmoszférateremtő zenéje. Pont. Ennyi és nem több. Nincs szükség világmegváltó dolgokra, idióta magyarázgatásokra, hogy a Predatorok miért jönnek a Földre vadászni, és miért tépik ki áldozataik gerincét, nem kell egy még nagyobb, még veszélyesebb szörny az előzőnél, és isten óvjon minket az olyan segghülye ötletektől, mint hogy a Ragadozók valamilyen felsőbbrendű faj kitenyésztésén munkálkodnak, DNS-keresztezéssel. Kit érdekel?

Az első két epizód pont azért nagyszerű, mert egyszerű. Viszont ennek az egyszerűségnek sajnos az az ára, hogy nem igazán lehet már újat mondani ebben a témában – és ha megpróbálják, az általában katasztrofálisan sül el, lásd a 2018-as Predatort (de az Alien-széria is hasonló sorsra jutott). Több mint harminc év és számos félresikerült mozgóképes képződmény után tehát nagyon úgy tűnik, hogy ebben a koncepcióban összesen két filmnyi anyag volt. Noha talán lehetett volna még benne spiritusz, de az a hajó már lement/megfeneklett (Aliens vs. Predator), és ha a félisteni magasságokba emelkedett Shane Black sem tud normális Predator-filmet csinálni, akkor ott már tényleg nincs miről beszélni.

És most itt vagyunk 2022-ben az új Ragadozó premierjénél, ami ismét csak azt a célt tűzte ki maga elé, hogy visszahozza a Predatorokat a köztudatba, hogy a megtépázott széria újra a régi fényében tündökölhessen. De ezúttal nem volt olyan könnyű dolga a forgatókönyvíróknak és a rendezőnek: a Prédára ugyanis nem csupán elbaltázott elődei vetnek hatalmas, baljós árnyékot, hanem az is, hogy az eddigi négy résznek és két spin-offnak köszönhetően mostanra igencsak túlinformáltak lettünk Predator-témában. Egyrészt a lény misztikumát a folytatások a retconokkal és a kínos háttérsztorimagyarázgatásokkal végleg tönkretették, másrészt az a bizonytalanság, ami a Predatorokat övezi, és ami nagyban hozzájárult a paráztató hangulathoz, a szorongáskeltő atmoszférához (azaz, hogy senkinek még csak halvány lila gőze sem volt arról, hogy mi a franc ez az idegen lény), már a legelső rész után kiveszett a frencsájzból.

Ilyen előzmények fényében sokan eleve hatalmas előítéletekkel viseltettek a Préda iránt, ámde a premier után nyugodt szívvel konstatálhatom, hogy a végeredmény, még ha nem is minden szempontból tökéletes, de Dan Trachtenberg rendező (Cloverfield Lane 10) összességében tisztelettel és odaadással kezelte a Predator-mitológiát – nem találta fel a spanyolviaszt, ugyanakkor tisztában is volt vele, hogy igazából nincs szükség ilyesmire. A Préda mibenlétével kapcsolatban rendre eszembe jut Eminem pár évvel ezelőtti interjúja, amikor egy kollégájával a rapszakma fortélyairól beszélt. Hogy néha olyan dalokat írnak, amiknek nincs üzenete, amiben nem igazán mondanak semmi fontosat, inkább a műfaj csínyjeiről szól, az ütős szövegekről és rímekről, arról, hogy a mondanivaló és a frissesség hiánya ellenére a lehető legjobbak hozzák ki az alapanyagból. Na, a Préda is pontosan ilyen!

Leginkább Antal Nimród 2010-es Ragadozók című harmadik részével rokonítható össze: ugyanúgy visszatér a széria gyökereihez, nem foglalkozik világmegmentő bonyodalmakkal, nem tör nagy babérokra, és amíg Nimród az idegen törzstől elszakadt renegát Predatorokkal próbált újítani, addig Trachtenberg az 1700-as évek Észak-Amerikájával és az indián kultúrával visz friss színt a sorozatba. A Préda nélkülöz mindenféle hozzátoldást a mitológiához, helyette nagyon minimalista, egyszerű, szimplán csak vadászok harcolnak és űznek halálos macska-egér játékot egymással a puszta életben maradásért. A vadászat izgalmára és mámorára helyezi a hangsúlyt, és ezzel a film máris visszakanyarodik az első rész szellemiségéhez. Adott egy félelmetes, kiismerhetetlen idegen lény, adott egy főhős, akinek végső soron nem a testi erejét, hanem elszántságát és találékonyságát kell bevetnie a Ragadozó ellen, és persze ott vannak a mellékszerepeket kapó ágyútöltelékek, akik fajunk táplálékláncának csúcsán helyezkednek el – legalábbis addig, amíg nem találják szembe magukat a dolgát vérprofin végző földönkívülivel.

A szabály tehát egyszerű, mint a százas szög: vagy okos és találékony vagy, vagy megdöglesz. Ennyi az egész. És Trachtenberg szépen megértette az eredeti film lényegét: a Predator minden mozdulatával, sőt, már puszta megjelenésével sugározza magából a céltudatosságot és a rendíthetetlenséget, jéghideg precizitással vadászik le mindent és mindenkit, amit és akit méltónak talál arra, hogy a célkeresztjébe tegye, a főhősnő indiánlány elfogadhatóan végzi a feladatát, a mellékkarakterek pedig hozzák a tőlük elvárt, nem túl magas szintet. Trachtenberg mindezt látványos gore-ral, csonkolással és belezéssel, no meg autentikus settinggel bolondítja meg (1719 viszonylag még érintetlen észak-amerikai vadonja remek hangulatot ad a vadászidénynek, ráadásul a szép képek és a változatos helyszínek csak tovább dicsérik az alapból is kiváló operatőri munkát).

Kell ennél több? Nos, erre a kérdésre jelenleg nehéz felelni. Ez a sorozat túl van néhány kellemetlen epizódon, komolyanvehetetlen vásári mulatságon, amelyek sajnos azt a következtetést adják, hogy az első két rész lényegében mindent elmondott a Predatorokról, amit csak lehetett, minden további próbálkozás csak félgőzzel robogó, régi emlékeket felidéző erőlködés. És ezen a Préda sem változtat sokat, noha kétségtelenül színvonalasabb, minőségibb csomagolásban adja el a jól ismert parafrázisokat, mint a széria tűzre való mélypontjai. Mert még ha az itteni Predator a cselekmény végjátékát nézve nem is volt a legélesebb kés a fiókban, és még ha a vadászaspiráns indián lány viszontagságos útját körül is lengi egy ici-pici feminista vonal (szerencsére ezúttal sikerült elkerülni, hogy a mai társadalmi problémákat egy olyan korra vetítsék rá, ahol az ilyesmi szóba sem jöhetett), és még ha a mai trendeknek megfelelően a férfi karakterek gyenge, ostoba idióták (a prémvadászok lényegében akkora karikatúrák hogy ki is zökkentenek a történet ritmusából), és még ha a CGI-vér sokat is ront az összképen, az igazán durva halálnemeknél elhúzott kamerával együtt, ezerszer inkább egy ilyen Predator-film, mint egy 2018-ashoz hasonló fájdalmas mítoszgyalázás.

Gamekapocs értékelés: 6.5 

Rendezte: Dan Trachtenberg
Szereplők: Amber Midthunder, Mohammad Albaaj, Dakota Beavers, Michelle Thrush, Stormee Kipp, Julian Black Antelope, Dane DiLiegro
Forgatókönyv: Patrick Aison
Zene: Sarah Schachner
Hazai premier: 2022. augusztus 5.