Lehet szeretni, lehet utálni, de azt el kell ismerni, hogy Jordan Peele napjaink egyik legfelkapottabb filmese. A komikuspályáról a horror műfajhoz átnyargalt író-rendező 2017-ben robbantott a Tűnj el! című filmmel, amelynek köszönhetően egy csapásra keblükre ölelték a kritikusok és a szakemberek (hogy a közönség mennyire részesítette meleg fogadtatásban a művet, illetve hogy a legjobb forgatókönyvírónak járó Oscar valóban a filmnek szólt-e, az már más kérdés, de tény, hogy a nézők nagy része szerette), majd a pályafutását egy jóval megosztóbb alkotással, a Mi-vel folytatta. Azt tudni kell Peele-ről, hogy filmjei nem azért, vagy pontosabban nem elsősorban azért készülnek, hogy szórakoztassanak, hanem hogy üzenjenek valamit. A Tűnj el! és a Mi is fontos társadalmi kérdéseket vetett fel (a jóval gyengébb, lesarkított mellékzöngéit, melyekben csak produceri vagy társírói minőségben vett részt, most inkább hagyjuk), ennek megfelelően, amíg előbbi a társadalmunk képmutatását, illetve a bennünk rejlő irigységet állította pellengérre, addig utóbbi a gazdagok és a szegények között tátongó hatalmas szakadékot fonta össze a home invasionös horrorok zsánerével.
És mindkét esetben sikerült a bravúr, még úgy is, hogy a Mi-ben (ami a Tűnj el!-lel ellentétben tényleg kétségbevonhatatlan mestermű) teljesen alá lett rendelve a cselekmény és a logika az allegóriának, csak hogy meglegyen az a bizonyos üzenet. Legújabb filmje, a Nem ugyan nem küszködik ilyen problémákkal, helyette viszont egészen más gyermekbetegségeket hordoz, amelyek, bár érdekes és hiteles betekintést engednek az emberi természet misztikumába, mégis, mintha Peele ugyanabba a hibába esett volna, mint Christopher Nolan a Tenettel – annyira beleőrült saját, állítólagos nagyságába, hogy bálványt emelt magának. Ám ez a bálvány súlyos repedéseket visel magán, melyek ezúttal hézagossá teszik a rémületkeltés mögött meghúzódó magasztosabb szándékokat.
A Nem-nek az a legnagyobb nívója, ugyanakkor legnagyobb gyengesége is, hogy egyszerre több minden akar lenni. Posztmodern horror, a kötelező társadalmi allegóriákkal; esszenciális nyári blockbuster, azzal az ősrégi szellemiséggel, amivel anno Steven Spielberg is meghódította a világot; finom vígjáték, amellyel Peele folyamatosan kikacsintgat a hollywoodi szórakoztatógépezet által táplált szenzációéhség destruktív hatásaira; továbbá még intelligens szerzői film is, ami újra szeretné fogalmazni, hogy manapság mit is jelent a közönségfilm. Tudom, ez utóbbi meglehetősen nagy paradoxon, de higgyétek el, a Nem olyan szintén túl van zsúfolva, és annyi easter egg van benne, hogy ember legyen a talpán, aki elsőre kiszúrja mindegyiket.
Szóval elég nehéz bekategorizálni a filmet, és végeredményben sajnos pont ez a túlzsúfoltság lett a veszte. Mert egyrészt Peele az elején kellőképp felkelti az érdeklődést, ügyesen belecsempészi a misztikumot a történetbe (ezen a ponton az M. Night Shyamalan-iskola sejlik fel, csak Peele-nek ez most jobban megy), mindezt úgy, hogy a felfedezés örömét meghagyja a nézőnek. Idővel képbe kerülnek a karakterek gyermekkori traumái, melyek aztán szorosan összekapcsolódnak a cselekmény központi konfliktusával. Ez a bizonyos központi konfliktus az ismeretlen és a megmagyarázhatatlan felfedezése iránti szenvedélyes vonzódás, ami gyakorlatilag egyidős az emberiséggel, és melynek ugyanúgy köszönhetjük legnagyobb bukásainkat, mint ahogy legnagyobb sikereinket is – bárhogy is legyen, a kitörölhetetlen ambíciónak mindig megvan az ára. Közben egymást követik a filmtörténeti referenciák: Peele szépen összemossa a modern realityk szürrealizmusát a showbiznisz kíméletlen valóságával, épp úgy, ahogy a kötelező társadalomkritikát a horror műfaj leghátborzongatóbb elemeivel.
Peele tehát rengeteg gondolatot hord össze a bő kétórás játékidő során, ami egy Alkonyzóna-epizódban talán működött volna, egy rendes mozifilmként azonban már kevésbé jön össze a dolog. Mert másrészt a Nem hiába néz ki jól, hiába van szépen leforgatva, megrendezve és összevágva, az összes ambícióját elveszti azzal, hogy a világon semmire sem ad magyarázatot, sőt, a vége felé már egyre sűrűbb lesz a cselekményt körülölelő köd, és hogy minimum 85 rébusz és 72 metafora kell ahhoz, hogy egyáltalán beszéljenek róla. Remek, bár korántsem formabontó ötlet az Álomgyár kitaszítottjait megtenni főszereplőknek, akik egykoron hatalmas sztárok voltak, de ma már a világhírt jelentő Hollywood-felirat mögötti kietlen, poros dombokon próbálnak egyik napról a másikra túlélni és fillérekért szórakoztatni az odatévedő közönséget, ahogy a régi babonákon piócaként élősködő médiahajhászás is sokat ígér, a természet tisztaságának, egyben brutális kegyetlenségének hátborzongató kettősségére való reflektálásról nem is beszélve.
Azonban bármelyik mögöttes témát is nézzük, legyen szó akármelyik allegóriáról, mozaikdarabkáról vagy mellékszálról, ezek közül mindegyik csupán egy apró töredéke a forgatókönyv egészének – és olyan sok van belőlük, hogy képtelenek összeállni egyetlen egy nagy egésszé. Az egyébként jól felvezetett nagy titokzatosságot nem követik hatalmas fordulatok, sem óriási megfejtések, a felfedezés folyamata csakhamar totálisan légbőlkapottá válik, a karakterek pedig nem kapnak elég teret ahhoz, hogy a különböző motivációk kellőképp átérezhetőek legyenek. A néző meg csak bambán bámulja a vásznat, a film első felében reménykedve, hogy talán megérti a lényeget, a másik felében meg már tudva, hogy hazaérve valószínűleg legalább egy tucat magyarázó videót kell megnéznie a YouTube-on, hogy egyáltalán fogalma legyen arról, miről is szólt ez a katyvasz.
Nincs más, csak üres ködösítés, rejtély és erőltetett mindfuck. Minden, ami eddig működött Peele rendezéseiben, az itt csúfosan elhal az eleinte izgalmas parafaktorral együtt. És nem mintha védeni akarnám emberünket, mert eddig is volt egy-két félrement projektje (a 2021-es Kampókezet egyenesen ki kellene törölni a tér-idő kontinuumból), de ha jobban belegondolok, az, hogy a Tűnj el! és a Mi után a Nem végül belefulladt az ezernyi lehetséges magyarázat tömkelegébe és a rengeteg semmitmondó szimbólumba, még csak nem is teljesen Peele hibája. A szélsőségek korát éljük, a közösségi média globális térhódítása miatt egy rakás művészt hájpolnak fel egy-egy alkotás miatt, főleg elsőfilmeseket, akik aztán a hirtelen jött, hatalmas hírnév súlya alatt nemsokára kiüresednek/összeroppannak, és egyre silányabb produktumokat adnak ki a kezeik közül, végül mennek szépen a levesbe. Nem Peele lenne az első és nem is az utolsó, aki így jár. De az is lehet, hogy csak én nem tudom felfogni az ő zsenialitását – vagy lényegében csak annyi történt, hogy ami kétszer sikerült neki, az harmadjára nem, és majd a következő alkalommal ügyesebb lesz. Mindenesetre a kritikusok szokás szerint elégedettek és a mozikasszák is szépen csilingelnek – szóval lehetséges, hogy csak én hadoválok itt görcsös megfelelési kényszerről, a hirtelen jött népszerűség árnyoldalairól, meg holmi repedező bálványokról.
Minden bizonnyal a néhány hangosabb elégedetlenkedőt úgyis félresöprik a „sznob” és a „divatfikázó” kategóriákba, nem mintha pl. nekem kifejezetten nagy örömöt jelentene minden áron a széllel szemben pisálni, akkor is, ha az adott film megítélése majdhogynem egyöntetűen pozitív. Mert mindazok ellenére, hogy véleményem szerint a Nem egy erőltetett, túlnyújtott blöff lett, én még nagyon is reménykedem benne, hogy láthatunk még igazi csodákat Peele-től. Ez semmilyen formában nem volt az.
Gamekapocs értékelés: 5.5
Rendezte: Jordan Peele
Szereplők: Daniel Kaluuya, Keke Palmer, Steven Yeun, Michael Wincott, Brandon Perea, Wrenn Schmidt, Barbie Ferreira, Keith David
Forgatókönyv: Jordan Peele
Zene: Michael Abels
Hazai premier: 2022. augusztus 18.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.