Valószínűleg nem vagyok vele egyedül, amikor azt mondom, hogy Taylor Sheridan generációjának egyik olyan filmese, aki még mindig képes megmaradni az old school történetmesélés mellett. Mozis (Sicario, Hell or High Water, Wind River) és tévés (Yellowstone) forgatókönyvei a hatvanas-hetvenes évek szikár stílusában íródtak, egy sokkal sallangmentesebb, lassabb és naivabb kor mementójaként, miközben a narratívát folyton folyvást beárnyékolta a modern világ kijózanító berendezkedése, amely hatalmas szöges-talpú bakanccsal tapossa el a régi értékeket és az amerikai álmot, vagy legalábbis azt, amit az emberek annak idején gondoltak róla. Ennek fényében talán nem is véletlen, hogy a legtöbb alkotása lényegében modern köntösbe ültetett western, amely Amerika fegyverekkel és drogoktól forrongó határvidékére, vagy a pionírok által már meghódított, ám még ennek ellenére is zabolátlan vadonjára szúrja le a rajszöget a térképen.
A műfaj, ami tulajdonképpen elsőként teremtette meg az USA színes (és jórészt hamis) mítoszát, a jelenkor problémáinak beemelésével kőkemény, kínkeserves összképet teremt egy olyan világgal, melyben a lovakon vágtató banditákat terepjárókkal csörtető mexikói drogkartellek, a dörzsölt dumával arató rablókat pedig üzleti tranzakciókkal és törvényparagrafusokkal harcoló öltönyös üzletemberek váltották fel. Az ettől a rendszertől nyűglődő hősök csupán foggal-körömmel akarják visszaragadni vagy megszerezni a klasszikus amerikai álmot, akkor is, ha beledöglenek. Sheridan legújabb sorozata, a Tulsa King is hasonló tematikával operál. Igaz, ezúttal ötletgazdai minőségben vett részt a munkálatokban, illetve csak az első epizódot írta (a Gengszterkorzó alkotója, Terrence Winter mellett), de már az alapkoncepció is erősen tükrözi Sheridan nyitott, határozott stílusát, ugyanakkor sokkal pozitívabb és egyúttal a valóságtól kicsivel elrugaszkodottabb is azoknál, amiket eddig összehozott.
És pont ennek a nyitottságnak a módja az egyik olyan elem, ami igazán vonzó a Tulsa Kingben. A széria főhőse egy New York-i maffiacsalád legendás capója, aki a szervezet érdekében lehúzott kemény 25 évet a börtönben. Szabadulása után a főnöke úgy hálálja meg a hallgatását, hogy leküldi az Oklahoma állambeli Tulsába, hogy kezelésbe vegye a család ottani üzleti érdekeltségeit. Dwight „A Tábornok” Manfredi (kereszt- és becenevét Eisenhowerről kapta ami egyrészt kellő coolságot kölcsönöz neki, másrészt még jobban átadja, hogy tényleg egy nagyon-nagyon régi bútordarabról van szó) először nem különösebben örül a megbízásnak, de megérkezése után nem sokkal észreveszi a felkínálkozó lehetőségeket, és néhány újsütetű barátjával elkezdi kiépíteni a saját birodalmát, amihez idővel nem csak a maffiának, hanem néhány, szintén ellenséges elemnek is lesz egy-két szava.
Tehát, ahogy mondtam, a közvetlen stílus remekül áll a sorozatnak: a Sylvester Stallone által alakított főhősre egyáltalán nem jellemző az a fajta mély árnyaltság, ami tulajdonképen az olasz maffia sajátja, és amivel olyan klasszikus filmek hódítottak, mint például A Keresztapa-trilógia. Dwight nem kertel, nincsenek rébuszokkal, kétértelmű mondatokkal megbolondított dialógusok, csak a nyers őszinteség és egyenesség, amit a jelenkor berendezkedéséről nemigen lehet elmondani. Persze az, hogy az utóbbi 25 évet, azaz eddigi életének kb. a negyedét a hűvösön töltötte, alanyi jogon hozza magával a kötelező rácsodálkozást a számára idegen közegre. Azt, hogy a kilencvenes évek végéhez képest manapság mennyire másképp működnek a dolgok (az üzletekben nem lehet kézpénzzel fizetni, a marihuána bizonyos helyen legálisan vásárolható, és hasonló nyalánkságok), valamint azt is, hogy a cselekménybe némi humor, és Stallone idős korából adódó jókora önirónia is vegyül.
Mert szerintem mondanom sem kell, az öreg legenda valósággal brillírozik, és voltaképp ez az, ami miatt a Tulsa King sokkal több egy átlagos, néhol humoros, sőt, konkrétan néha-néha már egy valóságtól elrugaszkodott fantáziavilágba átcsapó gengszter-limonádénál. Eleve egy olyan karaktert kelt életre, aki ugyan hozza a tipikus Stallone-hősök mintázatát (laza, két lábbal a földön álló figura, egy csipetnyi betyárbecsülettel, és annyi sütnivalóval, hogy a maga módján oldja meg a dolgokat és problémákat), de közben egy picit más, a színész számára eddig idegen, vagy nem különösebben fejtegetett terepre téved. Mindenkivel szövetkezik, akit hasznosnak talál, és az új világ elutasítása helyett inkább megpróbál alkalmazkodni hozzá, vagy még inkább: elfogadni olyannak, amilyen.
Mindez megmutatja, hogy az együttműködés, az elfogadás és az őszinteség még mindig előre mutatóbb (bár a finálé, egyébként félig-meddig tényleg meglepő csavarját tekintve ez nem minden esetben igaz), mint a gyűlölet, a megvetés és az elutasítás. No nem mintha utóbbiból nem kapnánk elég dózist a sorozatban: kishalak, nagy gengszterek, családi ügyek, megszegett hűség és lojalitás, hazugság, be nem tartott ígéretek, régi sérelmek, becsületsértés, véres leszámolások – minden van itt, ami egy magára valamit is adó gengszter-eposzba csak kell. Újat nyilván nem mutat a műfajban, hálistennek nem is akar: elsősorban az ellenállhatatlan hangulattal, a bájos feelinggel szegezi a nézőket a képernyő elé, és nem utolsó sorban egy élő legendával, aki itt egója fitogtatása helyett inkább az alázatos oldalát húzza elő – ami Sly-nál szinte mindig garantálja a sikert.
És végülis ez a lényeg: amíg a kétezres években kitörő lelkesedéssel ünnepelték a visszatérését, addig manapság már csak kiöregedett akciósztárként tartják számon sorozatos kudarcai miatt. Egy letűnt kor utolsó dinoszauruszaként, aki mintha nem egészen lenne tudatában annak, hogy elmúlt 70 éves, ezért lassan már önmaga paródiájaként fogják számon tartani. Ironikus, de az olyan filmeket látva, mint a Rambo V és a Szamaritánus, bebizonyosodni látszott az, amit még a fanyalgók gondoltak bő 15 évvel előzett Sly-ról: hogy ideje lesz nyugdíjba menni. A Tulsa King viszont újra visszahozta a méltóságát: ezerszer inkább ilyen, akció-téren visszafogott szerepeket kellene most már játszania, amivel a köztudatban maradhat, ugyanakkor nem tiporja sárba egykori renoméját. Mert bár ez a sorozat egyáltalán nem a jelenlegi felhozatal csúcsa, de a rajongóknak egyértelműen kötelező. Igazi feelgood-munka, egyszerűen jó nézni, minden hibája ellenére. És hát mégiscsak egy régi vágású sztár viszi a hátán az egészet. Ez azért már valami.
Gamekapocs értékelés: 8.5
Készítő: Taylor Sheridan
Rendező: Allen Coulter, Ben Richardson, Ben Semanoff, Guy Ferland, Lodge Kerrigan
Producer: Taylor Sheridan, Terence Winter, Sylvester Stallone, David C. Glasser, Ron Burkle, Bob Yari, David Hutkin, Allen Coulter, Braden Aftergood
Író: Taylor Sheridan, Terence Winter, Joseph Riccobene, Regina Corrado, Dave Flebotte, Tom Sierchio
Szereplők: Sylvester Stallone, Andrea Savage, Martin Starr, Jay Will, Max Casella, Domenick Lombardozzi, Vincenz Piazza, A.C. Peterson, Garrett Hendlund, Dana Delany
Gyártó: 101 Studios, Bosque Ranch Productions, Cold Front Productions, Balboa Productions, MTV Entertainment Studios
Forgalmazó: Paramount Global Distribution Group
Évadok száma: 1
Epizódok száma: 9
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.