Super Mario Bros.: A film kritika

Sokszor kerestem már rá az 1993-as Super Mario Bros. élőszereplős filmre, de mindig elfelejtem, hogy az egy hivatalos Nintendo alkotás volt, vagy csak egy nagyra nőtt idétlen paródia a ’90-es évekből. És ezzel talán mindent el is mondtunk arról, hogy mozis téren mennyire száguld a franchise szekere. Pedig Mario mondhatni, hogy a reneszánszát éli: a Nintendo Switch hatalmas sikereivel nem csak szinten tartják a vízvezeték-szerelő kalandjait, hanem konkrétan a platform húzócímeit is gyakran Mario világa köré építik fel, de emellett a mobilos szegmensbe is betörtek, és még nem is beszéltünk a roppant népszerűségnek örvendő Super Mario Lego-játékról és egyéb kiegészítőkről. Logikusnak tűnt hát a dolog, hogy a mozivásznon is kellene villantani valamit, amihez pedig a Gru-ról és a Minionokról ismert Illumination stúdió tökéletes partnernek tűnt, és így el is jutottunk cikkünk főszereplőjéhez.

A The Super Mario Bros. Movie története pont olyan, mint amit egy átlagos, atombiztonságos, családbarát animációs filmtől elvárnánk. Mario és Luigi a való élet szürkeségéből, jelen esetben a saját vállalkozásuk elindításának nehézségeiből kerülnek át a varázslatos Peach hercegnő uralma alatt álló Gomba királyságba. A testvérpáros persze rögtön a baj kellős közepében találja magát, a királyságba vezető úton kettéválnak, és Luigi a gonosz, ám de pajkos Bowser fogságába esik, míg Mariot egy Minion Toad fogadja a gombák földjén, a találkozásuk pedig elindítja az egész filmen átívelő őrült rohanást, ami egy pillanatra sem hagyja pihenni a nézőt.

A közös motivációk miatt rekordsebességgel össze is áll a nagy küldetés, Mario Peach hercegnő oldalán száll harcba Bowser ellen. Mario számára Luigi megmentése lesz az elsődleges, Peach a királysága védelme miatt lendül akcióba, Bowser pedig mint azt már jól tudjuk, az esküvő és a közös uralkodás reményében vág bele kalandba. Az biztos, hogy a sztori még a legfiatalabb rajongók számára sem lesz túlságosan lehengerlő, azonban a film erősségét szerencsére nem is a cselekményben kell keresni.

A játékokból ismert lebegő platformoktól kezdve, a Super Mario Kart korszakalkotó futamain keresztül, egészen a Cat Mario macska szerű tulajdonságokat adó jelmezéig mindenféle klasszikus utalást és rejtett részletet fedezhetünk fel a film és a Super Mario univerzuma között. A film során lényegében több játékot is úgymond átélhetünk csupán a filmvászon bámulásával, szóval sejthető, hogy aki csupán a Mario-feeling miatt látogatott a moziba, nem feltétlenül lesz csalódott. Főleg, hogy a már-már szimfonikus zenekarra átírt ikonikus dallamok és az akciódús jelenetek alá vágott sláger gyűjtemény igazán különleges atmoszférát nyújt az egész filmnek.

Kérdés azonban, hogy az említett pozitívumok mellett képes-e többet nyújtani a feldolgozás, vagy egyáltalán érdemes-e bármilyen mélységet, vagy maradandó értéket várni tőle. A válasz röviden: nem. Már az első, legendásnak mondható találkozásnál is gyanús volt, hogy a vártnál jóval kisebb katarzist érezhettünk, de aztán Mario és Peach megismerkedésének röpke és kínos, gyerekes szintje egyértelműen jelzi, hogy nem érdemes összetett dolgokat várni a forgatókönyvtől.

A hercegnő bemutatkozásából semmit sem tudunk meg a királyságban betöltött szerepén kívül, a háttértörténete később is csak egy vérszegény előzmény szállal bővül. Donkey Kong mondható talán az egyedüli olyan szereplőnek, akinek némi tartalmat adtak a „hordókat dobáló őrült majom” jellemzésen túl. Illetve még volt egy érdekesebb, vagy inkább különlegesebb karakter, a kék Luma csillag, aki a felnőtt nézőket célzó humorával nem mindennapi sorokkal színesíti a filmet, viszont a halállal és az elmúlással való poénkodása rendkívül furcsán hatott egy családbarát mozis élményben. Mondjuk ez nem is az egyetlen „ijesztő” momentum, hiszen például a Luigi Manson’s rémisztő világa is egészen horrorisztikusan jelenik meg a filmben. Ám ezektől a kikacsintásoktól eltekintve tényleg egy ízig-vérig családi filmről van szó.

Az igazi sztárokból felépülő angol szinkrongárda nyomai a magyar verzióban sajnos nem érhetőek tetten, sőt, komoly csalódás, hogy Jack Black áriái, Charlie Day ijedt Luigi hangja és az Anya Taylor-Joy hangján megszólaló Peach hercegnő varázsából semmit sem sikerült megfelelőn újraalkotni. Ha pedig hozzátesszük még azt is, hogy az itt-ott félresikerült fordítás miatt jó pár párbeszéd is furcsán hangzik, tényleg azt javasoljuk mindenkinek, hogy ha lehetősége van rá, és nem okoz gondot az olvasás vagy az angol nyelv, akkor az eredeti verzióra fizessen be.

Összességében tehát olyan nagyon nem lehet mellélőni a filmmel, ha csak egy könnyed szórakozásra vágyunk. Amennyiben viszont hardcore Mario-fanként világmegváltó élményekre számítunk – a Nintendo titánjának mondható Shigeru Miyamoto produceri munkája miatt részben jogosan – akkor bizony némileg csalódni fogunk. A Super Mario generációkon átívelő univerzumába mindenesetre még így is szórakoztató volt ellátogatni, ennek ellenére a végeredményre azért maradt egy nem is olyan kicsi hiányérzetünk, a játékok egyszerűségével párosuló megfoghatatlan különlegességet sajnos közel sem sikerült átültetni a mozik vásznára.

Gamekapocs értékelés: 6

Eredeti cím: The Super Mario Bros. Movie
Rendező: Aaron Horvath, Michael Jelenic
Producer: Shigeru Miyamoto, Christopher Meledandri
Forgatókönyv: Matthew Fogel
Szereplők:  Anya Taylor-Joy, Chris Pratt, Jack Black, Seth Rogen, Keegan-Michael Key, Fred Armisen, Kevin Michael Richardson
Zene: Koji Kondo, Brian Tyler
Vágó: Eric E. Osmond
Gyártó: Nintendo, Illumination Entertainment 
Forgalmazó: Universal Pictures
Játékidő: 92 perc
Eredeti premier: 2023. április 6.