25 éves a Metal Gear Solid

Számtalan remekmű született már a videojátékiparban, és az 1998-ban megjelent Metal Gear Solid vitathatatlanul ezen ékkövek dicső sorát gyarapítja. Az MGS (vagy ha úgy tetszik, szimplán csak Metal Gear) széria több mint 35 éve indult el hódító útjára: hosszú idő telt el, mire generációk kedvencévé vált, és az is igencsak valószínű, hogy még a nagy Hideo Kojima sem gondolta volna, hogy a furfangos agyából kipattant univerzum, valamint a benne domborító kultikus karakterek ekkora népszerűségre tesznek szert. Azt meg főleg nem, hogy játékai olyan nagy hatással lesznek majd az egész művészeti ágazatra, amit csak nagyon-nagyon kevés cím mondhat el magáról. A széria, de legfőképp az „első” rész jelentősége ilyenformán gyakorlatilag megkérdőjelezhetetlen: betonbiztos helyet foglal el a legeslegnagyobb klasszikusok listáján, nevét már az előtt beleírták a nagykönyvbe, hogy felkerült volna a boltok polcaira (köszönhetően az első PlayStation-konzolhoz osztogatott demo CD-knek – gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akit már ettől rögtön megrohannak az emlékek), és ennél fogva talán nem túlzás minden idők legjobb játékának nevezni. Jó páran megtették már, logikusan, intelligensen végigvezetve, nehezen támadható érvekkel alátámasztva. Persze minden bizonnyal aligha valósulhatott volna meg az MGS ilyen grandiózus formában, ha Kojima mögött nem áll egy tehetséges, kreatív és profi csapat, de mégis, maga a világ, a karakterek és a játékmenet alapjai mind-mind az ő szenvedélyes, mesélési vágytól lángoló elméjét dicsérik.

A mára már félistenként tisztelt japán művészben egészen kiskorától kezdve égett az a bizonyos tűz, szabadidejét a moziban és a televízió előtt töltötte, ami egyrészt remek menekülési útvonalat jelentett számára a szürke hétköznapok, valamint a mindennapi gondok, főleg a gyerekkori magány elől, másrészt már ekkor elkezdett formálódni benne az a mentalitás és gondolatmenet, ami később a jól megérdemelt elismeréshez vezette őt, egyúttal örök kísérője is lett a patinás életpályájának. Kojima nem meglepő módon kamaszkorában már novellákat írt, ám ezek közül egyik sem került publikálásra, mivel a magazinok, melyeknek elküldte, túl hosszúnak találták a sokszor 400 oldalt is elérő történeteket – ennek fényében nem csoda, hogy a játékaiban is a terjedelmes, aprólékosan kifejtett sztorik dominálnak.

Mivel szenvedélyesen rajongott a filmekért (személyes kedvencei között olyan zseniális darabok szerepelnek, mint A testrablók támadása, a Menekülés New Yorkból, a Szárnyas fejvadász, A dolog, a Terminátor és az Akira) fiatalkorában leginkább filmrendező szeretett volna lenni, de ironikus módon végül a videojátékiparban horgonyzott le – ettől függetlenül a mozgókép iránti szeretete mindvégig megmaradt, alkotásaiban sorra köszönnek vissza a különböző kult-mozikra tett utalások, áthallások, az átvezető videók filmszerű stílusáról nem is beszélve. És utóbbit legelőször (főleg a PlayStation erős, addig példátlan teljesítménye miatt) az első MGS-ben kaptuk meg maximális dózisban – noha Kojima a stuff alapjait még a ’80-as években fektette le.

Az 1987-es keltezésű Metal Gear persze már az MGS megjelenésekor is ósdinak és idejétmúltnak tűnt, ami a grafikát és a játékmenetet illeti, viszont így is olyan úttörő megoldásai voltak, amelyek aztán egyedi, addig még soha nem látott képpé formálták az első felvonást – mely képet aztán forradalmi stílusa miatt fejlesztőstúdiók egész garmadája próbált kisebb-nagyobb sikerrel újra és újra megfesteni kicsit másképpen. A Metal Gear legnagyobb nívója ugyanis az volt, hogy az esztelen lövöldözés és gyilkolás helyett a csendes behatolás, a lopakodás, az őrök kicselezése és a halálos csapdák elkerülése kapta a főszerepet, mely feladatokat egy high-tech katonai bázis hideg acél- és betonfalai között kellett végrehajtanunk. Ez a fajta irányzat akkoriban szinte merőben újnak számított, és talán ez volt a legfőbb oka annak, hogy a játék nem futott be nagy népszerűséget sem kritikailag, sem pedig pénzügyileg, és noha a két évvel később készült folytatás, a Metal Gear 2: Solid Snake már félig-meddig megkapta a várt ovációt, osztatlan sikerről így sem lehetett beszélni.

A mérsékelt visszacsatolástól és a későbbi folytatásokkal szemben lényegesen egyszerűbb történettől függetlenül a Metal Gear 1-2 már önmagában megérdemelne egy külön cikket. Mindkét epizód tökéletes lenyomata saját korának, előbbi a hidegháború éveiben jelent meg, amikor a keleti és nyugati nagyhatalmak viszonya már valamennyire enyhült, ugyanakkor a paranoid légkör még mindig belengte az egész világot (ennek fényében a sztori az amerikai és a szovjet politikusok által manipulált katonákat helyezte a középpontba, miközben a cselekmény egy fiktív, Outer Heaven nevű független országban játszódott – ez a helyszín majd kiemelt fontosságú lesz az MGS-játékok mitológiájában), utóbbi már a peresztrojka után jött ki, a politikai intrikákkal, háborús moralizálással és a hadviselés negatív hatásaival a főszerepben. Kojima egy izgalmas világot teremtett a valós problémák (elvakult militarizmus, hatalmi játszmák, milliárdok elpusztítására képes nukleáris fegyverek) bevonásával, lényegében ez a két játék alkotja a későbbi MGS-ek kissé még gyerekcipőben járó, de így is történelmi jelentőségű alappillérét.

A folytatásra azonban sokat kellett várni. Kojima különféle projektekkel foglalkozott (pl. Snatcher és a méltatlanul elfeledett Policenauts), mire a ’90-es évek közepén érlelődni kezdett a fejében a koncepció a következő epizóddal kapcsolatban. Egy olyan alkotást akart készíteni (természetesen a Konami brigádjának hathatós közreműködésével), amely minden korábbi videojátéknál komolyabb, realisztikusabb, látványosabb és markánsabb – az 1994-ben megjelent PlayStation ezen célok megvalósításához remek lehetőségeket biztosított. A kis szürke konzolon olyan hatalmas frencsájzok születtek, mint a Gran Turismo, a Crash Bandicoot, a Spyro, vagy a Syphon Filter – és ennek a páratlan generációnak a tagja lett végül a Metal Gear Solid is 1998-ban. Amint Solid Snake megvetette lábát az alaszkai Shadow Moses létesítményében, egy csapásra minden megváltozott, és alapjaiban alakult át az akciójáték fogalma. Kis túlzással élve az MGS-t követően semmi sem volt ugyanolyan: a Hitman és a Splinter Cell csak évek múlva robbant be a köztudatba, az Assassin’s Creed még sehol sem volt, szóval akkoriban teljesen frissnek hatottak ezek a megoldások, amiket Kojimáék alkalmaztak.

A játékmechanika többnyire az előző két rész által lefektetett alapokon nyugodott, csakhogy az igazi újdonságot maga a háromdimenziós környezet jelentette – ehhez jött még pluszban a belső nézet lehetősége, a szabadabb célzás, a perspektívákat váltó kamera, a mérföldekkel kidolgozottabb grafika (az első MGS generációjának egyik legszebb játéka), no meg a rengeteg apróság, ami fényes bizonyítéka Kojima tehetségének és szenvedélyes rajongásának a különböző művek, főleg a mozifilmek felé. Való igaz, ezek a két Metal Gearben is megvoltak, de az MGS egy totálisan új szintre emelte a filmszerű stílussal fémjelzett akciójátékokat.

Az MGS ezért is inkább film, mint hagyományos videojáték. Bár persze utóbbinak is kiváló, az elavult grafika és a már kissé kényelmetlen gameplay ellenére (mentségére legyen mondva, egy 25 éves címről beszélünk, ha valaki esetleg nem tudná), ami viszont a történetet és a narratívát illeti, ott csont nélkül maga mögé utasította nem csak a Metal Gear 1-2-t, hanem az összes addigi videojátékot, és még manapság is alig-alig akad párja. A sztori az 1998-ban még a nem túl távolinak számító jövőt tárta elénk: 2005-ben járunk, az alaszkai Shadow Moses sziget tömegpusztító fegyverekkel ellátott katonai támaszpontját egy különleges alakulat, az egykori FOXHOUND renegát tagjai foglalják el. A kemény kiképzést kapott profi csapat, fellázadva az amerikai kormány ellen, nukleáris csapással fenyegeti az Egyesült Államokat, amennyiben a kormány nem teljesíti a követelésüket: egymilliárd dollárt akarnak és a legendás katona, Big Boss maradványait, mivel annak testéből szeretnék kivonni a szuperkatonák gyártásához szükséges DNS-t.

Az alakulat túszul ejtette Donald Andersont, a DARPA vezetőjét és az ArmsTech igazgatóját, Kenneth Bakert is, így ha az amerikai vezetés nem tesz valamit sürgősen, az rövid időn belül egy újabb, mindennél pusztítóbb világháborúhoz vezethet. Mivel a követeléseiket semmiképpen sem akarják teljesíteni, a védelmi miniszter kérésére Roy Campbell ezredes, a FOXHOUND korábbi főnöke a visszavonultan élő Solid Snake-et küldi, hogy számoljon le a szakadár egységgel és vezetőjükkel, Liquid Snake-kel, aki nem mellesleg kísértetiesen hasonlít Solidra. A feladat a szokásos: behatolni, megmenteni a túszokat, elpusztítani az ellenséget, végül angolosan távozni, azonban nemsokára felpörögnek az események. Kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik, a küldetés egyre szövevényesebb lesz, a tétek egyre grandiózusabb formát öltenek, közben régi ellentétek, feldolgozhatatlan sérelmek, emberi tragédiák és szomorú sorsok kerülnek felszínre, és mintegy ráadásként becsúszik egy új Metal Gear is, a REX, ami szintén nagy fejtörést okoz a világmegmentő szerepét magára vállaló Snake-nek.

Kojima több fontos témába is belemarkol (többek közt a genetikával kapcsolatos dolgokba és a génmanipuláció morális kérdéseibe), mialatt remekül mossa össze a nyugat és a Távol-Kelet kultúráját. A cselekmény hihetetlen fordulatokat produkál, a karakterek, a pozitív és negatív alakok is egytől egyig árnyaltak, a főhőstől kezdve (akinek megalkotásánál a legnagyobb inspirációt a Kurt Russell alakította figura, Snake Plissken jelentette, fizikumát tekintve Jean-Claude Van Damme, külső megjelenését tekintve pedig Christopher Walken volt a kiindulópont), a bosszúszomjas, már gyerekként brutális, véres csatákat megjárt Liquid Snake-en és a westernfilmes színész, Lee Van Cleefre emlékeztető Revolver Oceloton át, az egykori FOXHOUND tagokig bezárólag.

Bizony, az ellenfelek sem csak legyilkolandó figurák, mindegyiküknek saját története van és saját motivációja, a játék során már-már hús-vér szereplőkké nemesednek. Decoy Octopus, Psycho Mantis, Vulcan Raven és Sniper Wolf örökre beleégett a gamerek szürkeállományába – már csak azért is, mert mindegyiküket más-más módon kell legyőzni, és ezekhez a boss fightokhoz nem egy emlékezetes, néha szívfacsaró jelenet kötődik, melyeket még ennyi év után is fel-felemlegetnek (legyen szó Sniper Wolf haláláról, vagy arról, amikor Psycho Mantis a saját PSX-es memóriakártyánkat nézi át). A hangulatos, hol melankolikus, hol pörgős zene, valamint a tökéletes szinkronhangok csak felteszik rájuk a koronát, nem utolsó sorban fokozzák a filmes hatást, ami miatt már tényleg olyan volt az MGS, mintha egy interaktív akciómozit néztünk volna, ahol csakis a mi vállunkat nyomja a világ megmentésének hatalmas súlya.

Leírtam már párszor, de csak ismételni tudom magamat: a Metal Gear Solid minden idők egyik legjobb, egyúttal az első PlayStation konzol legfontosabb videojátéka. Tevékenyen hozzájárult a videojátékipar népszerűsítéséhez, hatalmas kritikai és piaci siker lett, több mint 6 millió példányt adtak el belőle a megjelenése óta. Kojima nemzetközi hírességgé vált, nevét rajongók tömege foglalja imába, az MGS-sel pedig elkezdődött egy olyan nagyívű, epikus történetfolyam, amely teljességgel egyedülálló ebben a művészeti ágban – és amelynek első nagy szeletét nemsokára (egészen pontosan október 24-től) felújított formában, jelen generációs konzolokon is újra átélhetjük!