Pusztítás filmkritika

Habár Tom Hardy méltán generációjának egyik legjobb színésze, az utóbbi esztendőkben eléggé identitászavaros fordulatot vett a karrierje. Miután hazájában és Hollywoodban is komoly nevet szerzett magának, a 2010-es évek végétől kezdve egyre inkább egy olyan színművész benyomását keltette, mint aki szerepelt néhány kritikusok által szétdicsért, prominens fesztiválokon előszeretettel megfuttatott filmben, majd eldöntötte, hogy elutazik az álomgyárba, és fejest ugrik a kommersz műfajba, így minden hülyeséget elvállal, amit az orra alá dugnak. Mert az egy dolog, hogy képregényrajongó szemmel az eredeti alapanyagot enyhén szólva is kettépisáló, kisebbfajta mozgóképes merényletnek is felfogható, amúgy anyagilag meglepően sikeres Venom-trilógia egy rekesz Kőbányai mellett bűnös élvezetnek talán még úgy ahogy elmegy (és most nagyon meg kellett magamat erőltetni, hogy ezt leírjam), de hogy ebbe a celluloid-szemétben pont az a Tom Hardy pocsékolta a tehetségét, aki korábban még a blockbuster-mezőnyben is olyan mesterműveket villantott, mint az Eredet, A sötét lovag: Felemelkedés és a Mad Max: A harag útja, az egyenesen egy Mount Everest méretű anomália.

Azonban szerencsére a gumiszörny kiszenvedett, és azóta szépen lassacskán kezd helyreállni a világ rendje. A Motorosok félig-meddig már visszahozta azt a vagány, halál laza és karizmatikus Tom Hardyt, akit mind szeretünk, a MobLand című gengszter-sorozat is szép köröket fut, no meg az előző évtized egyik legnagyobb dobásának, a Tabunak is elkészül a második évadja, ha minden jól megy. És most megérkezett ennek a “visszatérésnek” a következő lépcsőfoka, a Pusztítás, amit nem mellesleg az a Gareth Evans rendezett, akinek a zseniális Raid első és második részét, valamint a szintén remek Apostolt köszönhetjük. Kell ennél jobb ajánlólevél egy jó akciófilmhez? Nem hinném. Látatlanban is borítékolható, hogy Hardy ezúttal is azt csinálja, amihez igazán ért a gyermeteg marhulás helyett? Meg sem kell kérdezni, egyértelmű a válasz.

Azt azért nem árt hozzá tenni, hogy a Pusztítást még 2021-ben forgatták le, csakhogy ezután utóforgatásokra volt szükség, és közben jött a hollywoodi sztrájk is, szóval a film négy esztendeje a dobozban hevert, ami mostanság nem túl jó előjel az iparban. Meg kell hagyni, ezt érezni is lehet rajta. És itt most egyáltalán nem a papírvékony, szinte már alibinek minősülő történetre gondolok (egy drogüzlet balul sül el, így korrupt rendőrök, becsületes zsaruk, politikusok és a távol-keleti maffia helyi kirendeltsége esik egymásnak), mert az voltaképp csak egy ürügy, hogy legyen kiket leverni és teaszűrővé lőni, se nem az úgynevezett “fordulatokra”, amelyekre valószínűleg még az is rájön az első fél órában, aki eddig még egy akciófilmet sem látott soha.

Az ilyesféle “huncutságokat” teljesen felesleges felróni a Pusztításnak, lévén egyrészt bevallottan agyatlan akcióorgiáról beszélünk, ami még büszke is az egyszerűségére, másrészt meg ugye 2025-öt írunk, sztori-ügyileg már nehéz elhozni a kánaánt, szóval aki eredetiséget, összetett karaktermunkát, komplex narratívát és áll leejtős csavarokat keresve indítja el ezt a filmet, az magára vessen. Az már annál inkább probléma, hogy rögtön a nyitójelenetben szemtanúi lehetünk egy olyan gány CGI-autósüldözésnek, ami rosszabb pillanataiban úgy néz ki, mintha valaki Matchboxokkal játszana, csak kiretusálták a kezét, jobb pillanataiban meg úgy, mint egy 20 éves videójáték átvezető jelenetei. Tulajdonképpen a várostól kezdve a legeslegutolsó buszig szinte minden CGI (a filmet amúgy Walesben forgatták, a történetben első blikkre talán New Yorkban járunk), ami a Raid 2 élőben, nagyon minimális számítógépes trükkökkel felvett autósüldözése után kifejezetten nagy kérdőjel.

A másik gond, hogy a golyózáporok és a test-test elleni küzdelmek is kivétel nélkül sötét vagy gyéren megvilágított helyiségekben játszódnak, ezeket ráadásul a villámgyors vágás és a nemegyszer kapkodós koreográfia is még átláthatatlanabbá teszi néha-néha. Ezek lennének tehát a Pusztítás gyengeségei, és valljuk be, sok esetben ennyi már bőven elég lenne ahhoz, hogy elrontsa az élményt. Tehát jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor a cikk végén az értékelés miért annyi, amennyi (ami megjegyzem, a neten olvasható vélemények többségéhez képest még így is kimondottan pozitív). Nos, azért, mert amikor a Pusztítás jó, akkor tényleg nagyon jó. Az időnként zűrzavaros, de jobbára síkegyszerű cselekményt három nagy akciójelenet fogja össze, ezek közül egyértelműen a második, a diszkós csihipuhi viszi a prímet. 

De még hogy: az említett szekvenciában a “mindenki mindenki ellen” szabálya érvényesül, a karakterek lőfegyverekkel, késekkel, kardokkal, bárdokkal és a puszta öklükkel feszülnek egymásnak, ennek eredménye pedig egy olyan féktelen, vérgőzös és brutális mészárszék lett, melynek láttán a műfaj rajongói garantáltan megnyalják mind a tíz ujjukat. Persze ezt a látványos csinnadrattát természetesen a végső összecsapás nem képes felülmúlni, de azért biztos, ami biztos, Evans mindent bevet: a finálé már egy faházban és akörül zajlik, a vérmocskos stílust, a töltények szaggatta testeket és az összes tereptárgyat leamortizáló fegyverropogást elnézve önkéntelenül is eszünkbe jutnak a jó öreg hongkongi akciófilmek, pontosabban a heroic bloodshed zsánerje, amit annak idején John Woo, Ringo Lam és Tsui Hark csiszolt tökélyre. 

A Pusztítás ugyanis nem a manapság divatos, John Wick-féle milliméterre kiszámolt halálbiztos fejlövésekkel operál. Nem, itt törnek a csontok, repülnek a végtagok, loccsannak az agyvelők, többszáz golyó jut egy emberre (pontosabban egy emberbe), a figurák igencsak csúnya és szaftos halálnemekkel kerülnek a másvilágra. A Pusztítás a címéhez hűen nem finomkodik, rendesen odacsap - csak kár, hogy ezúttal korántsem akkora erővel, mint Evans korábbi munkái. Amíg a Raid 1-2-ben Iko Uwais és Yayan Ruhian olyan zabolátlan koreográfiát kalapált össze, aminek köszönhetően a 21. század talán legjobb akciófilmjei születtek meg, addig Evansnek itt már nem rájuk, hanem egy teljesen új csapatra kellett támaszkodnia. 

Az említett páros hazájukban, azaz Indonéziában azóta egyre másra aratja a sikereket (a The Night Comes for Us simán megeszi reggeli a mai felhozatal szinte egészét), Evanst pedig úgy tűnik kezdi bedarálni a hollywoodi stúdiórendszer, és hiába kapott maga mellé egy Tom Hardyt, ő is nagyjából csak azért emeli fel ezt a filmet, mert végre újra hozzá illő karakteres főhőst alakít. Persze azért így sem olyan rossz a Pusztítás, csak cseszteti az embert, hogy mennyivel jobb lehetett volna.

Gamekapocs értékelés: 6.5

Eredeti cím: Havoc
Rendező: Gareth Evans
Producer: Ed Talfan, Gareth Evans, Aram Tertzakian, Tom Hardy
Forgatókönyv: Gareth Evans
Szereplők: Tom Hardy, Jessie Mei Li, Justin Cornwell, Quelin Sepulveda, Luis Guzmán, Yeo Yann Yann, Timothy Olyphant, Forest Whitaker
Zene: Aria Prayogi
Operatőr: Matt Flannery
Vágó: Sara Jones, Matt Platts-Mills
Gyártó: Severn Screen, One More One, XYZ Films
Forgalmazó: Netflix
Játékidő: 107 perc
Eredeti premier: 2025. április 25.
Hazai premier: 2025. április 25.