Mennydörgők* filmkritika

Néha egészen elképesztő, hogy mennyire könnyen le lehet nyűgözni az embereket. Ugyebár a Marvel Studios évek óta tartó, egyre kínosabb vergődése után a Deadpool & Rozsomák tavaly nyáron olyan volt, mint egy üveg jéghideg víz a tikkasztó szaharai sivatagban - sokan rögtön ki is kiáltották az MCU abszolút Messiásának, egy pozitívabb, szebb jövő hírnökének, aminek köszönhetően végre helyreáll majd a franchise becsülete. És a Zsémbes Zsoldos harmadik kalandja, Hugh Jackman marcona antihősével kiegészülve tényleg nagyot ment, ezzel nem is volt probléma, még ha egyesek többet is láttak bele, mint kellene. Csakhogy azóta kaptunk egy pofont az Amerika Kapitány: Szép új világ képében, szóval az alapból is megváltásra áhítozó rajongók még jobban vágytak a megmentő második eljövetelére, és bár a legtöbben nem vártak sokat az idén májusban mozikba került Mennydörgők*-től, a koncepciótól, valamint a főszereplőktől függetlenül mégis megvolt benne egy Deadpool-féle diadalmenet lehetősége.

És mit ad isten, úgy tűnik, hogy a stúdió valóban a mennybe jutott a saját, külön bejáratú Öngyilkos Osztagjával: a dicsérő kritikáknak se szeri, se száma, a fanok egészen odáig mentek, hogy 2025 Deadpool & Rozsomákjaként aposztrofálták a szedett-vedett csapat első közös bevetését. Csak egy bibi: amíg Ryan Reynolds tökös outsiderként csatlakozott be a partra vetett halként agonizáló franchise-ba és ezzel új színt vitt a palettára, a Mennydörgők* azzal aratott sikert, hogy szerencsés véletlenek egész sorának folytán képes az MCU aranykorának legeslegátlagosabb szintjét hozni, minden erényével, de inkább hibájával együtt (bár utóbbit embere válogatja, de máris rátérek a lényegre). Tényleg ennyire könnyű lenyűgözni az embereket?

Valahol persze megértem, hogy miért részesült a film ennyire pozitív fogadtatásban és hogy miért húzzák fel ennyire a rajongók. Volt ugye a 2010-es években egy átlag Marvel-mérce, annak összes jellegzetes elemével, ezek közül került ki néhány jobb, jelentősebb alkotás, ugyanakkor még a gyengébbeket is felmagasztalták, mert valahogy mindig úgy keverte a lapokat a stúdió, hogy a közönség nagy részének tökéletesen bejött az általuk képviselt stílus. A Mennydörgők*-ben meg pont sikerült eltalálni ugyanezeket a basic arányokat, de egy leheletnyivel sem nyújt többet, mint egy közepes Marvel-film a letűnt aranykorból. Csak a szokásos: segghülye karakterek, klasszik idióta MCU-humor, komoly témák elpoénkodása a végletekig, coelhói életbölcsességek/aranyköpések, amiket még a legeslegegyszerűbb néző is képes felfogni.

Nem csoda, hogy a fanok szeretik, hiszen ne feledjük, jó ideig kétpofára zabálta a közönség ezeket a filmeket, és tök mindegy kiről/miről szóltak, azok kivétel nélkül 600 millió dollár felett termeltek világszerte. Tehát bizonyos szempontból ezt most tényleg megcsinálta a Marvel - az már egy másik dolog, hogy aki annak idején is hülyét kapott a fent leírt tulajdonságoktól, az most széttárt karokkal kérdezgeti, hogy mitől olyan nagy szám a Mennydörgők*. Ahogy mondtam, ez sokaknak jól jöhet ki, ők valószínűleg régen lehettek ennyire elégedettek egy MCU-produkcióval, a többieket (akik 17 évvel a franchise indulása, egy rakás sablonfilm és egy sor bukás után már egy kicsit többet várnak) annak rendje s módja szerint szépen az út szélén hagyták.

Nekik nem lesz nagy trúváj, hogy a sztori fő témájaként megtett nagy depressziózás az elején abban merül ki, hogy a karakterek azon vitatkoznak, hogy kit cseszett meg jobban az élet (az egyik figura konkrétan meg is jegyzi ezt, utána abbahagyják, és jönnek az orbitális, egybites közhelyek), hogy az ütősnek szánt emocionális csúcspontok még marveles szinten is rettenetesen üresnek hatnak (a forgatókönyv pl. az utolsó harmadban egy hatalmas törmelék eltolásával szeretné érzékeltetni az összetartást és a csapatmunkát - és komolyan működne is, ha nem ugrana be rögtön az, hogy 13 évvel korábban a Bosszúállók egy komplett földönkívüli sereget daráltak le ugyanabban a városban). Meg persze hogy az iszonyatosan túlnyújtott szituációs és verbális gegek megint kisebbfajta merényletet kísérelnek meg a jóízlés ellen. A képregényekkel szembeni erős kontrasztot már fel sem rovom neki, természetesen felesleges az eredeti alapanyag nyers, erőszakos és elmebeteg szellemiségét keresni - igazából már a filmbéli csapat neve is egy borzalmasan szánalmas és bárgyú gyerekkori sztoriból ered.

Ráadásul ott van az is, hogy hiába néznek ki viszonylag jól az akciójelenetek, megint olyan az egész, mintha egy balkáni ország atomtemetője mellett forgatták volna le a filmet. A képi világ kifejezetten sötét, alacsony a fényerő, színek pedig gyakorlatilag nincsenek. Megint átültünk Ferrariból Trabantba, ami ezúttal nem annyira illúzióromboló, mint az utóbbi 1-2 évben (értsd: már nem egy szétrohadt, csótányrágta ócskavasról, hanem “csupán” egy ablaktalan, kerekek nélküli járgányról beszélünk), de még mindig iszonyat putris feelinget kelt az, hogy az eposzi, izgalmas, látványos, ötletgazdag filmek, csillagközi ütközetek, kellemes sodrású csihipuhik után egy másodosztályú antihősökkel operáló, inspirálatlan, repetitív alkotást kapunk MCU címke alatt. 

Emellett az alkotók eléggé erőteljesen belénk akarják sulykolni, hogy a Mennydörgők* igenis kardinális fontosságú darab az MCU jelenlegi termésében, szóval az összehasonlítása az olyan klasszikusokkal, mint az első Bosszúállók, egyenesen elkerülhetetlen, sőt a cselekmény is úton-útfélen a Marvel kezdeti időszakának legfontosabb és szerény véleményem szerint magasan a legjobb produkciójára reflektál. Hasonló szituációk, hasonló pillanatok, hasonló vagy épp egy az egyben ugyanazok a helyszínek és hasonló végkicsengés - csak épp korántsem üt akkorát az egész, mint kellene. Abban a filmben tökéletes tempót, jól felépített akciókat, érdekes karakteríveket, mi több, önálló egyéniségeket kaptunk, míg a Mennydörgők*-ben egydimenziós, feláldozható, szabadon felcserélhető és egyenmotivációjú figurákat láthatunk, akik ugyanazokat a poénokat elsütve ironizálnak saját másodrendűségükön - a látvány és az epika meg valahol elveszett útközben, vagy soha nem is volt (btw, azt szintén nem értem, hogy mi a fenére ment el megint a 180 millió dolláros költségvetés). 

Nincsenek emlékezetes pillanatok, frappáns csavarok (illetve van egy a fináléban, de az csak az előbb említett kontrasztot lövi tovább a sztratoszféráig), zseniális character development - bár utóbbival kapcsolatban a hadrcore fanok nagyon igyekeznek, de az erről gyártott mémek mind-mind halva születnek. Szóval igen, az embereket baromi könnyű lenyűgözni. Mondjuk ezt a kijelentést némiképp árnyalja az a tény, hogy hiába a kedvező kritikák és a pozitív nézői vélemények, a film enyhén szólva sem robbantott kasszát, és valószínűleg a félmilliárd sem lesz meg neki globálisan (ami ahhoz kellene, hogy nullszaldósra jöjjön ki a végeredmény). 

Eszemben sincs, hogy szidjam azokat, akiknek tetszett, örülök, hogy más örömét lelte benne, de panaszkodnak az emberek, hogy ez szar, meg az szar, minden szar, meg hogy Thanosszal véget ért a franchise. Erre jön egy Mennydörgők*, ami lényegében ugyanaz a gyenge középszer, mint amilyenekkel pl. 2017/18/19-ben is dolgunk volt párszor, annyi különbséggel, hogy most 2025-öt írunk, és tapsolnak, hogy meg vagyunk mentve. Így a nyolcszázhatvankettedik MCU-produktum után tényleg elég ennyi a boldogsághoz? Tényleg ennyire egyszerű lenyűgözni az embereket?

Gamekapocs értékelés: 5.5

Eredeti cím: Thunderbolts*
Rendező: Jake Schreier
Forgatókönyvíró: Eric Pearson, Joanna Calo
Történet: Eric Pearson
Producer: Kevin Feige
Szereplők: Florence Pugh, Sebastian Stan, Wyatt Russell, Olga Kurylenko, Lewis Pullman, Geraldine Viswanathan, Chris Bauer, Wendell Pierce, David Harbour, Hannah John-Kamen, Julia Louis-Dreyfus
Operatőr: Andrew Droz Palermo
Vágó: Angela Catanzaro, Harry Yoon
Zene: Son Lux
Gyártó: Marvel Studios
Forgalmazó: Walt Disney Studios Motion Pictures
Játékidő: 126 perc
Eredeti premier: 2025. május 2.
Hazai premier: 2025. május 1.