Dredd bíró visszatekintő kritika

1995 kivételes év volt a filmtörténelemben. Mozikba került A rettenthetetlen, Nicolas Cage Oscar-díjat érő alakítást nyújtott a Las Vegas, végállomásban, James Cameron ex-felesége riasztó jövőképet tárt elénk a Strange Days – A halál napjában, Antonio Banderas sztárrá vált a Desperadónak köszönhetően. Bruce Willis karrierje új lendületet kapott az első résszel zokszó nélkül egy ligában játszó Die Hard 3-mal és a 12 majommal, minden idők legnépszerűbb titkos ügynöke, James Bond is feltámadt hamvaiból az Aranyszemben, Michael Bay, a Tony Scott-iskola színjeles tanulója tökéletes szakdolgozatot adott le a Bad Boysszal, és maga Scott sem ült a babérjain, a Don Simpson/Jerry Bruckheimer producerduóval a háta mögött megrendezte Az utolsó esélyt, amelyben már direktorként is sokkal jobban tudott érvényesülni. De ha már érvényesülésről van szó, a filmes pályafutását egy combos buktával indító David Fincher is megmutatta a Hetedikkel, hogy hol lakozik az atyaúristen, Michael Mann pedig mindenkit levett a lábáról, amikor egymásnak eresztette a két halhatatlan ikont, Robert De Nirót és Al Pacinót a Szemtől szembenben, ahogy Martin Scorsese Casinójáról és csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

És persze azon a nyáron bemutatták Sylvester Stallone új akciófilmjét, a Dredd bírót. Hát öhm… igen, finoman szólva is egy másik sávba kanyarodtunk. Minden idők legnépszerűbb brit képregényhősének első (de nem utolsó) mozgóképes interpretációja ugyanis teljesen más kávéház, mint a fent említett klasszikusok – hogy mennyire, az nagyjából ahhoz hasonlítható, mint amikor kétheti flamózás után hazajössz a görögországi nyaralásból, és leugrasz bekapni egy buszmegállós gyrost a Blahára. Nemhogy fényévekre van egymástól a kettő, de konkrétan evés közben feltalálod a dimenziók közti utazást. 

Mégis ott a retro-mozikat körülölelő megkérdőjelezhetetlen fegyvertény, ami kapásból a Dredd bíró mellett szól, és ha a megfelelő időben voltál a megfelelő helyen, valószínűleg a Te szíved is nagyot dobban, mikor a TV-t kapcsolgatva meglátod a Film+-on: “Gyerekkoromban láttam, tehát jó film”. Ezzel vitatkozni nem érdemes, nem is lehet, kölyökként a Dredd bíró a patinás Stallone-életmű szerves része volt, a színvonal-különbség legkisebb sejtelme nélkül pattintottuk be a VHS-lejátszóba az olyan nívós alkotások után, mint például a Rocky vagy a Rambo első része. Ilyen hatalmas anomália is csak akkor és ott fordulhatott elő. Ma már nyilván más a leányzó fekvése, és sokak fejében ez a film is a helyére került, valahova a bűnös élvezetek és a pizza-sör kombóval megspékelt trash-élmények képzeletbeli kosarába. 

Továbbá az sem elhanyagolható tény, hogy 30 évvel később az internetnek hála mi sem vagyunk már alulinformált, sötétben tapogatózó legények, így eléggé pontos és részletes képet kaphatunk arról, hogy mi fán terem valójában az eredeti Dredd-univerzum – meg arról is, hogy a Stallone-féle film mennyire nincs összhangban a képregények szellemiségével. Ugyebár a törvény rendíthetetlen őrének karakterét 1977-ben alkotta meg John Wagner író, Carlos Ezquerra rajzoló és Pat Mills szerkesztő, Clint Eastwood Piszkos Harryje, illetve a Death Race 2000 Frankensteinje alapján, debütálása óta pedig számtalan, gyakorlatilag több ezer kisebb-nagyobb történetben vette fel a harcot a pusztító atomháború utáni elkorcsosult világ bűnözőivel, őrültjeivel, mutánsaival és egyéb rendbontóival. Népszerűsége mindmáig töretlen, köszönhetően a sztorikat körülölelő, az évek múlásával egyre erősebbé és kiforrottabbá váló szatirikus felfogásnak, a groteszk, abszurd humornak, valamint a kendőzetlen, nyers brutalitásnak – igen, a legtöbb korabeli brit képregényhez hasonlóan kezdetben ez az univerzum is a Thatcher-korszak kifigurázása volt, emellett a fasizmus, a totalitárius diktatúrák velős gúnyolása, az amerikai kultúra kikarikírozásáról nem is beszélve.

És persze ne feledjük magát a címszereplőt se. Joseph Dredd a hatóság, a törvényhozó és az ítéletvégrehajtó szerepét egyaránt betöltő Bírák leglegendásabb, egyben legrettegettebb tagja, akik a harmadik világégést követően a rendfenntartás alappillérei lettek. A nukleáris holokauszt után Amerika és vele együtt a bolygó tetemes része egy radioaktív pusztasággá vált, a megmaradt civilizáció hatalmas, falakkal körülvett megavárosokba tömörült, így például az USA-ban három ilyen metropolisz terül el: köztük a legnagyobb Mega City One, ami Kanadától Floridáig az egész keleti partot elfoglalja, és ahol több mint 400 millió ember zsúfolódott össze. Mivel a távoli jövő életkörülményei nem éppen kellemesek, a munkanélküliségi ráta pedig 85-90% között mozog, a bűnözés hamar kontrollálhatatlan méreteket öltött, a demokrácia csődöt mondott, így radikálisabb módszerekre volt szükség. Az áldatlan állapotokra a Bírák jelentik az egyetlen megoldást: a törvényszegők fülön csípése mellett már a tetthelyen kiszabják a büntetést, és végre is hajtják az ítéletet. 

Stratégiájuk kőkemény, szigorú és szélsőséges: a legkisebb bűnöket is komolyan büntetik, ezen kívül a politikai hatalom és az ő kezükben összpontosul, ha arra van szükség, akkor még a hadsereg szerepét is betöltik. Bár mindez enyhén szólva is kimeríti a fasiszta rendőrállam fogalmát, a teljes káosz és összeomlás elkerülésének érdekében mégis szükség van rájuk, mert noha a vaskalapos rendszer ellenére is tombol a bűnözés és a Bírók is csak úgy-ahogy képesek fenntartani a rendet, ők az egyetlen lehetséges gyógyír ebben az iszonyatos disztópiában. Dredd pedig mindőjük közül a legelhivatottabb: éjt nappallá téve osztja az igazságot, emberfeletti megszállottsággal üldözi a bűnt, dolgát érzelemmentesen végzi, bármiféle erkölcsi aggályok nélkül, a legkisebb vétség felett sem huny szemet. Hol egy polgártársat kerget végig a fél városon egy eldobott csokipapír miatt, hol egy motorosbanda fejét végzi ki gyorshajtásért, máskor egy öngyilkosságra készülő delikvenst próbál azzal az érvvel lebeszélni az ugrásról, hogy az utcára szemetelést tiltja a törvény. 

Egy kezünkön megtudnánk számolni, hogy eddigi pályafutása során hányszor moralizált és hányszor furdalta a lelkiismeret, ennél fogva már puszta megjelenése, jelmeze (a Bírák rendszeresített egyenruhája), ikonikus vállvértje és sisakja tiszteletet parancsol, illetve félelmet kelt. Szóval Dredd méltán foglal helyet a kilencedik művészeti ág halhatatlan alakjai között, rengeteg rajongója van, történeteit világszerte olvassák a képregényfanok. Ami Magyarországot illeti, kis hazánkban más a helyzet. Amíg Pókember, Batman és Superman már a rendszerváltás időszakában betört hozzánk, addig egy önálló Dredd bíró-kötetre egészen 2019-ig kellett várni, és bár az elmúlt 10 évben hatalmas lendületet kapott a magyar képregénykiadás, Dredd sajnos nem tudott akkora sikert aratni, mint kollégái. Az előbb említett, egyébként a Fumax gondozásában megjelent kiadást további kettő követte, közben futott egy hét részt megért sorozat is a Holdkeltétől (attól függetlenül, hogy itt egy, az amerikaiak által készített szériáról beszélünk, kifejezetten tisztességes lett a végeredmény), a Fekete-Fehér Kockás című antológiában is jelentek meg történetei, és érdemes megemlíteni a Rock Power nemzetközi rock-magazint is, ami 1991-92 között összesen kilenc rövidebb Dredd-sztorit közölt le.

Szóval mire 1995-ben Stallone felkiáltotta a mozivásznon, hogy “Én vagyok a rend!”, már itthon sem voltunk teljesen fogalmatlanok Dredd-témában, de ennek ellenére a többségnek gőze sem volt ezeknek a képregényeknek a mibenlétéről. Mondjuk a végeredményt látva a film készítői se konyítottak hozzá többet: ugyan a tervezés korai fázisában pislákolt némi remény, hogy a film hű lesz az eredeti alapanyaghoz, és nem végzi abban a bűzös dögkútban, ahová a korabeli képregényadaptációk profi műugrókat megszégyenítő mutatványokkal zuhantak bele, a hajlandóságot a stúdió tökörészése és Stallone gigantikus egója végül úgy verte eszméletlenre, mint Dredd a tilosban parkoló állampolgárt. A rendezést több más jelölt (Renny Harlin, Richard Donner, Peter Hewitt, Richard Stanley) meghallgatása után az akkor még viszonylag tapasztalatlan, brit származású Danny Cannon kapta, aki amúgy hatalmas rajongója volt a képregényeknek, és ennél fogva a filmet rendkívül erőszakos tónusban képzelte el, ami így összhangban lett volna az alapanyaggal. Ám a forgatást intenzív feszültség és folyamatos kreatív viták mérgezték. 

Stallone-nak nem tetszett a forgatókönyv (ami, ha lehet hinni a szóbeszédeknek, szinte teljesen eltért a végső változattól), így átírásokat követelt (nem ez az első, se nem az utolsó eset, hogy egyetlen sztár egója egy komplett filmet barmol szét), A pusztítóhoz hasonlóan akcióvígjátékot akart csinálni több humorral, a stúdió beleszólása miatt a szatirikus/gúnyos/társadalomkritikus aspektus pedig végképp elveszett a két médium között. A filmet aztán ötször kellett újravágni a bemutató előtt, hogy NC-17-ről R-re csökkentsék a korhatár-besorolást, de ez sem volt elég: Stallone és a stúdió a PG-13-ra hajtott, ennek köszönhetően a véresebb jelenetek mind-mind a kukában landoltak, így például a riporter-házaspár meggyilkolása (eredetileg lassított felvételben mutatták volna, ahogy a golyók a testükbe csapódnak), Griffin bírónak premier plánban tépte ki a karjait és lábait a harci robot, a klónoknak is több szerepet jutott eredetileg, Dredd nem egyet szitává is lőtt (persze ez a szekvencia is ment a levesbe, nem csoda, hogy a fináléban konkrétan kiszúrja a néző szemét, hogy komplett jelenetek hiányoznak a végső leszámolásból).

Ettől függetlenül azért látszik a szándék, illetve az igyekezet, és mindent összevetve a ‘95-ös Dredd egyáltalán nem egy félf*szú film. A cselekmény szépen fokozatosan vezet be minket a világ szerencsésebb féltekein élő embereknek már akkoriban is ismert, ám a laikus nézők számára még így is szürke zónának számító univerzumba. Az alapok felskiccelése után azonnal a távoli jövő túlzsúfolt, káosz és anarchia uralta metropoliszában találjuk magunkat (a díszlettervezők főleg a Szárnyas fejvadász című alapművet másolták, de legalább profi módon), egy sima hétköznapnak minősülő, úgynevezett Block War kellős közepén, amihez amúgy nem kell különösebb indok, elég annyi, hogy a többszáz emeletes toronyházakban senyvedő polgárok pusztán csak unatkoznak, ezért elkezdenek egymásra lövöldözni. Aztán berobog a címszereplő a Bírák állandó kellékeként funkcionáló Törvényszolgával, és pillanatok alatt megoldja a helyzetet, gyakorlatilag a Törvénytevővel szétlyuggat mindenkit, akinek köze van a tűrhetetlen rendbontáshoz (egyébként ha a film többi része is abban a szellemben készült volna, mint az első 10 perc, senkinek nem lehetne egy szava se).

A tanulmányi körutat a Bírói rendszer és a kaotikus állapotok elmélyítésével folytatják, szóba kerül Dredd származása is, majd kirándulást teszünk az elmebeteg emberi korcsok lakta Átok Földjére (a prológus mellett itt játszódnak a legjobb jelenetek), megjelenik a főgonosz, azaz a főhős “testvére”, Rico az ikonikus ABC Warriorral (a látványra és a trükkökre nincs panasz, a legeslegutolsó centet is sikerült kisajtolni a büdzséből), kapunk egy levegőben zajló üldözéses szekvenciát, az utolsó nagy haddelhaddot pedig már említettem korábban. Tehát igen, a film egyáltalán nem volt halva született ötlet, sőt, Dredd mitológiája tényleg mozivászonra kívánkozik – dehát a ‘90-es éveket írtuk, Hollywoodban senki sem tudta, mit csinál. A Dredd bírót alapból egy nyári gigamozinak szánták, majdnem 100 millió dollárt költöttek rá, így a stúdiónak feltett szándéka volt, hogy a produkciót megpróbálja minél szélesebb közönségnek eladni, szóval a képregények atmoszférájának visszaadása szóba sem jöhetett (gondoljunk csak bele, mi lett volna, ha mondjuk Paul Verhoeven ül a rendezői székben – nyugodtan bontsuk fel a papírzsepit és zokogjunk), és természetesen, ha egy Stallone-kaliberű szupersztár játssza a főszerepet, akkor elkerülhetetlen az is, hogy a főhősről előbb-utóbb lekerüljön az a bizonyos sisak.

Ez amúgy felér egy megbocsáthatatlan szentségtöréssel (Dreddet ugyanis sosem láthatjuk fejfedő nélkül, ez az évek során vissza-visszatérő geg lett), pedig azzal nehéz vitába szállni, hogy Sly-hoz remekül illik a karakter. Karrierje nagy részében Dreddhez hasonló hajlíthatatlan, a legkisebb kompromisszumot is élből elutasító keménytökű igazságosztókat alakított, kellő odafigyelés és hozzáértés mellett szépen elboldogult volna a feladattal – csak hát az a bizonyos egó megint felülírta az alázatot. Annak fényében, hogy Dredd bíró (mármint az eredeti) tulajdonképpen egy szuperhős-paródia, különösen ironikus az egész: mármint, hogy a filmbéli változatban a figura szinte majd kicsattan az ősrégi hőstoposzoktól és a különböző kameraállásoktól kezdve Alan Silvestri amúgy remek, de a körülmények ismeretében kissé identitászavaros zenéjéig bezárólag minden ezt hivatott minél inkább a szánkba rágni. Ez persze eredményezett egy-két nevetségesen túldramatizált jelenetet, pár ciki dialógust, röhögőgörcsöt előidéző emocionális pillanatot (minden tiszteletem Stallone-é, de ez pályafutása egyik legrosszabb alakítása), a humoros vonal meg egy Rob Schneidert, akinek létjogosultságára ebben a filmben valószínűleg még maguk a készítők sem tudnának épkézláb magyarázatot adni. Ilyen anomália is csak a jó öreg ‘90-es években fordulhatott elő.

Dredd bíró “amerikanizált” verziója nem túl meglepő módon természetesen hatalmas bukás lett, hazájában alig több mint 30 millió dollárt termelt, globálisan is csak 113 milliót kapart össze. Akkoriban még más szelek fújtak, a képregényadaptáiók kivétel nélkül borzalmas színvonalat produkáltak, a komolyanvehetőségük kb. a nulla felé konvergált, és a pénztáraknál csak Batman tudott labdába rúgni. A Penge csak 1998-ban, az X-Men 2000-ben, a Pókember pedig 2002-ben jött, de addigra már Stallone is a videótékák legalsó polcairól osztotta az észt. Apropó Sly: a ‘90-es évek közepén már hanyatlott a boldog nyolcvanasok akciósztárjainak a csillaga, és ez alól ő sem volt kivétel. A Dredd bíró zakózását a Bérgyilkosok buktája követte, a Daylight – Alagút a halálba csak Amerikán kívül ment nagyot, a Cop Landben pedig hiába csillogtatta meg színészi tudását az Olasz Csődör, a közönség ebből sem csinált egetrengető sikert. Ám Stallone nem az a fajta, aki könnyen feladja, 2006-ban a Rocky hatodik etapjával olyan történelmi visszatérést hajtott végre, ami abszolút ritka Hollywoodban.

Ami Dreddet illeti, a képregények népszerűségén a ‘95-ös film kudarca sem csorbított, a törvény első számú embere azóta is szakadatlanul osztja az igazságot a füzetekben. A következő mozgóképre egészen 2012-ig kellett várni, ám ezúttal már nem érhette szó a ház elejét: a szimplán Dredd címre keresztelt újabb adaptáció, habár nem volt tökéletes, de készítői megkerülhetetlen tisztelettel nyúltak a témához, az alacsony büdzsé ellenére kihozták belőle a maximumot, Karl Urban zseniális volt a főszerepben, és a sisak is a helyén maradt. Pénzügyileg azonban ez is megbukott, ami már a tervezőasztalon heverő két folytatás lehetőségét is elkaszálta. Rövid ideig egy streamingre szánt tévésorozatot pletykáltak, de a mai napig nem történt semmi komolyabb előrelépés az ügyben, mindeközben a Rebellion Developments-hez kerültek a karakter és vele együtt a komplett 2000 AD-univerzum jogai – de a csend azóta sem tört meg. 

Őszintén szólva jelen állapotban igencsak csekély az esélye egy új filmnek vagy sorozatnak, Dredd nem egy kommersz figura, a szatírákat kevesen értik, a kudarcokkal teli előzmények után látszólag senki sem olyan bátor, hogy pénzt invesztáljon ilyen projektekbe, és hiába lenne igény az egyre sablonosabb, egykaptafásabb képregényfilmek miatt valami másra, valami radikálisabbra, a bíró úrral sajnos nehezen lehetne kasszát robbantani. Mindenesetre picsogni így sem érdemes: ott a töméntelen mennyiségű jobbnál jobb képregény, egy-két egészen jópofa videójáték, meg egy film, ami hiába csak egy epizódot ért meg, mégis igazi csemege a Dredd-fanoknak és a kőkemény, nyers akciómozik kedvelőinek egyaránt. Na és a Stallone-féle verzió? Nem egy remekmű, az biztos, továbbá 30 év távlatából, az alapanyag beható ismeretében már végképp nem könnyű szemet hunyni a hibái felett – de azért a gyerekkori emlékek még mindig életben tartják.

Gamekapocs értékelés: 6

Eredeti cím: Judge Dredd
Rendező: Danny Cannon
Forgatókönyvíró: William Wisher Jr., Steven E. de Souza
Történet: Michael De Luca, William Wisher Jr.
Producer: Charles Lippincott, Beau E. L. Marks
Szereplők: Sylvester Stallone, Armand Assante, Diane Lane, Rob Schneider, Joan Chen, Jürgen Prochnow, Max von Sydow
Operatőr: Adrian Biddle
Vágó: Alex Mackie, Harry Keramidas, Jeremy Gibbs
Zene: Alan Silvestri
Gyártó: Hollywood Pictures, Cinergi Pictures, Edward R. Pressman Film Corporation
Forgalmazó: Buena Vista Pictures Distribution, Cinergi Productions
Játékidő: 96 perc
Eredeti premier: 1995. június 30.
Hazai premier: 1995. december 21.