Superman filmkritika

Valahol ironikus, hogy bár vitathatatlanul Superman a huszadik században berobbant képregényhősök abszolút kiindulópontja, maga a karakter egyáltalán nincs könnyű helyzetben – és ahogy telik az idő, világunk pedig ezzel együtt szép lassan fordul át élhetetlen, kaotikus dísztópiába, úgy lesz egyre nehezebb a dolga. A klasszikus értékek, azaz a kedvesség, a jóság, a gerincesség, vagy akár az őszinteség ma már kihalófélben vannak: fals ideák, berögzült eszmék, szentírásnak vélt agendák mentén gyilkoljuk egymást verbálisan, a közösségi médiában és szó szerinti értelemben véve is, így hát az előbb felsorolt erények enyhén szólva is totálisan ódivatúnak számítanak, hovatovább, ha valaki ezekkel a jelszavakkal kampányol, azt a hazugságokkal és féligazságokkal teli világunkban jobb esetben egy cinikus mosollyal, laza vállrándítással vagy szánakozó legyintéssel intézzük el – rosszabb esetben meg hangosan körberöhögjük és nevetség tárgyává tesszük az illetőt. 

Superman viszont pont eme pozitív szellemiséget képviseli: a pusztulásra ítélt Krypton bolygó szülötte, akit a Földre érkezve egy kansasi farmercsalád nevelt fel, szakadatlanul, naivan megy előre, nem csupán a képességei, hanem a megingathatatlan hite is emberfeletti. A remény szimbólumaként a végletekig kitart az optimista szemlélet mellett, hogy igenis jók vagyunk és jobbak is tudunk lenni. Hogy mindig van egy lehetőség, mindig van egy út, mindez csak rajtunk és a döntéseinken múlik. Már önmagában ez is bőven elég lenne ahhoz, hogy a karakter kimerítse az “unalmas” és az “idejétmúlt” szó fogalmát, és a külsőségeiről (Kifordítva hordott piros alsógatya? Ne már…), na meg az elpusztíthatatlan istenekkel vetekedő képességeiről, amelyek képregényírók generációit izzasztják meg mind a mai napig (most komolyan, mondjatok 10 zseniális Superman-sztorit, ami nem eredettörténet) még nem is beszéltünk.

Nem csoda, hogy a filmipart is komoly kihívások elé állítja egy-egy Superman-interpretáció, és noha komplett nemzedékek nőttek fel a bemutatása óta, az túlzás nélkül leszögezhető, hogy még mindig Richard Donner 1978-as adaptációja kapta el legjobban a karakter esszenciáját. Nem volt minden téren tökéletes (sőt!), de a szülőbolygója megsemmisülésének, a fiatalkorának, a kezdeti szárnypróbálgatásainak, a hőssé válásának bemutatásával tökéletesen átjött a karakter lényege (mert mint az köztudott, Supermant a származásán keresztül lehet a legjobban definiálni). És ezzel a figura filmes pályafutásának érdemi része voltaképp véget is ért (Bryan Singer tett egy próbát 2006-ban, csúfos bukás lett belőle, Zack Snyder agymenéseit meg még csak véletlenül sem akartam felhozni, de úgy tűnik muszáj lesz majd kitérnem rá), legalábbis mostanáig. Megérkezett ugyanis a rebootolt DC-univerzum nyitómozija (maga a franchise még év elején startolt az amúgy remek Creature Commandos című animációs sorozattal), a stúdiófőnök, James Gunn tolmácsolásában, ami, mindennemű túlzás és nagyotmondás nélkül, lazán a legjobb Superman-film Donner ‘78-as alapvetése óta.

Mi több, én még tovább megyek: a 2025-ös verzió messze a legképregényhűbb mozis Supermant hozza el nekünk, azt az esendő, szerethető, de mégis optimista, érzelmes és morálisan egy magasabb szinten álló hőst, akit mind ismerünk – ilyenformán Gunn változata mintha egyenesen a füzetek lapjairól lépett volna ki. Szóval felejtsd el Snyder nyakakat törő, ész nélkül pusztító, kocsmai verekedő Acélemberét: ennek a Supermannek még a legapróbb rezdüléseiben is emberi értékek mutatkoznak meg, nem földönkívüli, se nem isten, nem is akarja, hogy annak tekintsék. Csupán csak egy közülünk. Értem én, hogy egy bizonyos rajongói réteg mindmáig Snyder és Henry Cavill menesztése miatt sír (mondjuk, tekintve, hogy ezek a fanok végül mégsem tudták sikerre vinni az elkaszált DCEU legprominensebb filmjeit, nem lehetnek valami sokan), de van egy rossz hírem: ez a karakter úgy kb. 1938 óta olyan, mint amilyennek Gunn is ábrázolja.

Az író-rendezőt eddig sem vádolhattuk azzal, hogy ne lenne képben a forrásanyagokat illetően, így tudatosan kerüli a “régi” DC-univerzum kardinális hibáit és karakteridegen momentumait. Tehát nincsenek nagyon menőnek, nagyon coolnak szánt istenszerű pózok/beállítások (amelyek közül hiába nézett ki pofásan egy-kettő, pusztán ezekből még nem lesz film), nincsen borzasztóan elnyújtott, végeredményben csak ürügyként szolgáló, kamaradrámákat idéző üres filozofálgatás/farokméregetés (mint a Batman Superman: Az igazság hajnalában), Kent papa sem küldene vágóhídra egy busznyi gyereket, csak hogy nevelt fia kiléte rejtve maradjon (Gunn még Kal-El kryptoni eredetébe is belenyúl, hogy közelebb hozza őt választott családjához és ezen keresztül az emberiséghez is), és ezúttal a Nolant majmoló rideg, szürke képi világ is kimarad (már az egy hatalmas plusz pont, hogy a képregényfilmekbe visszatértek a színek!!!).

És Gunn nem csak abban jó, hogy egyetlen jelenet meg pár félmondat után már mindent tudj a karakterekről (elég csak megnézni, hogy a DCEU hierarchiájának átrendezésére pozicionált gyalázatos Black Adamnek ez mennyire nem ment), hanem abban is, hogy profi akciójeleneteket írjon/rendezzen köréjük. Mert persze a CGI-orgia természetesen elkerülhetetlen, hiszen mégiscsak egy szuperhősmoziról van szó ugye, dőlnek a felhőkarcolók, pusztulnak a városok, robban minden, aminek kell, de közben Gunn nem felejti el a héroszok alapvető, univerzális lényegét: hogy az aktuális gonosz leverése mellett elsősorban az a feladatuk, hogy segítsenek és embereket mentsenek. Superman pedig, társaihoz hasonlóan (akik a Gunn-iskola értelmében egyáltalán nem érződnek felesleges töltelékeknek – végre a méltatlanul alulfoglalkoztatott Nathan Fillionnak is több jutott egy kétperces cameónál) így is tesz. 

Mondanom sem kell, mennyire éles váltás, vagy inkább felüdülés ez Cavill Supermanje után, akit nagyjából csak a jelmeze és a fizimiskája miatt lehetett azonosítani az eredeti figurával. A Christopher Reeve-féle Acélember örökségét tovább vivő David Corenswet remek választás volt a szerepre (igaz, elődjével sem volt gond – a karakter prezentálásával már annál inkább), két pofon között civileket és állatokat húz ki a csávából, vagy épp a Metropolis ledarálásán ügyködő kaiju testi épségéért aggódik. És pontosan ezek a rövid, ámde jelentőségteljes pillanatok teszik Supermant Supermanné, az általa képviselt letűnt ideák pedig egy komplex élménnyé ezt a filmet, ami még egy maró társadalomkritikát is megfogalmaz szomorú jelenkorunkról, vagyis az aktuális fegyveres konfliktusokról, az embertömegek szenvedésével mit sem törődő háborús üzleti vonatkozásokról, a média viselkedéséről, a korrupcióról és a lejárató kommenteket gyártó habzószájú hadseregekről. 

Gunn pont annyi foglalkozik az aktuálpolitikai témákkal, amennyit kell egy nagyköltségvetésű nyári blockbusterben, ennek köszönhetően az üzenet bőven túlmutat a Wonder Woman 1984 arcpirító giccsbe átforduló “szeressük egymást, gyerekek” szintű gejlnél. Pedig a lényeg kb. ugyanaz, ám a 2025-ös Superman mindezt elegánsan, áramvonalasan oldja meg, és szépen fésüli össze az Acélember mítoszával. És a legnagyobb csattanó az, hogy világunk olyan sebességgel halad negatív irányba, hogy az emberségre, a szeretetre és az összefogásra buzdító ideák már cseppet sem számítanak cikinek – sőt, sok minden jobb, élhetőbb, elviselhetőbb lehetne, ha inkább ezekhez a címszavakhoz ragaszkodnánk. Mondhatni pont jókor jött az új Superman.

Mindemellett Gunn, a főhőshöz hasonlóan egyáltalán nem szeretné megváltani a világot. Nagyon jól tudja, hogy ebben a műfajban gyakorlatilag már mindent láttunk, azt is vagy ezerszer, ezért nem tör nagy babérokra. Egyszerűen csak egy lazasággal és humorral levezényelt látványos filmet akart leforgatni, és elnézve a végeredményt, ez tagadhatatlanul sikerült neki. Így a 2025-ös Superman “csak” egy szórakoztató szuperhősmozi, ami teljes mértékben hű a feldolgozott alapanyaghoz és az eredeti karakterekhez. Alapjában véve igazából nem is lenne több az “átlagnál”, ám a szenvedély, az alázat, a szív és a lélek, amivel az egészet vászonra vitték, jobbá, különbbé és fontosabbá varázsolja az utóbbi évek hasonló produkcióinak tetemes részénél. 

Egyben magabiztosan jelöli ki az új DC-univerzum útját is: mert bár a franchise jövője még sűrű ködbe burkolózik, az már most látszik, hogy a rebootnak esze ágában sincs utánozni a Marvelt, és a túltolt depressziózás helyett inkább a színpompás, fantáziadús, rajzfilmes, képregényes megközelítésre törekszik. Eddig egészen jól alakulnak a dolgok – és ha Gunnék az elkövetkezendő filmekkel és sorozatokkal is képesek lesznek majd tartani azt a szintet, amit a Creature Commandosban és a Supermanben prezentáltak, akkor nem lesz gond a DCU-val.

Gamekapocs értékelés: 8

Rendező: James Gunn
Forgatókönyvíró: James Gunn
Producer: Peter Safran, James Gunn
Szereplők: David Corenswet, Rachel Brosnahan, Nicholas Hoult, Edi Gathegi, Anthony Carrigan, Nathan Fillion, Isabela Merced
Operatőr: Henry Braham
Vágó: William Hoy, Craig Alpert
Zene: John Murphy, David Fleming
Gyártó: DC Studios, Troll Court Entertainment, The Safran Company
Forgalmazó: Warner Bros. Pictures
Játékidő: 129 perc
Eredeti premier: 2025. július 11.
Hazai premier: 2025. július 10.