Az élet és a halál közti határmezsgyén csoszogó zombik a globális filmipar elnyűhetetlen/kiirthatatlan eszközei idestova már lassan századik éve, ennek köszönhetően kevés olyan zsáner létezik jelenleg, amit mostanra szárazabbra facsartak volna nála, és bár egy-két ritka kivételtől eltekintve a jó ízlés azt kívánná, hogy végleg lehúzzák előttük a rolót, ma is ott tartunk, hogy még a kakaósdobozból is élőhalottak ugranak elő. Zombifilmekből annyi van már, mint égen a csillag, és így volt ez azelőtt is, mielőtt Danny Boyle 2002-ben megrendezte a 28 nappal később című horrorját, ami, ha a műfajt nem is értelmezte újra, de mindenképpen maradandóvá vált, egyúttal azon kevés alkotások közé tartozott, amelyek izgalmas kiutat jelentett az agyonhasznált sablonos útvesztőjéből, s egyszersmind friss lendülettel bikázta be a zsáner megfáradt motorját.
Ugyan a szupergyorsan mozgó, a megszokottnál jóval agresszívabb fertőzöttek nem Boyle találmányai (eredetük megismeréséhez jóval korábbra, pontosabban 1980-ba kell visszamennünk), ám a 28 nappal később a szándékosan minimalista, leginkább egy filléres home videóra hajazó esztétikájával és rángatózó, szemcsés kamerájával remekül dolgozott a kompromisszumot nem ismerő brutális gore alá. Zombifilm addig még sosem hozta a világvégét ennyire intim, már-már kellemetlenül felkavaró közelségbe, és mivel ugyebár zombifilmről beszélünk, az apokalipszis vírusként terjedő haraggal, gyűlölettel, az emberség totális elvesztésének őrületével jött el. A koncepció működött, a sikernek köszönhetően a zsánernek összejött egy-két nagyobb dobás a moziban (Zack Snyder Holtak hajnala remake-je – a rendező egyetlen igazán jó filmje a 300 mellett), tévéképernyőn (a The Walking Dead plusz annak félezer spin-offja), még egy műfajparódiát is összehoztak (Shaun of the Dead), ahogy a 28 nappal később is kapott egy egészen tisztességes folytatást 2007-ben.
A harmadik etapra viszont sokat kellett várni, az első fejezethez képest stílszerűen majdnem 28 esztendőt – csakhogy mivel a műfajt az utóbbi időben időben tényleg a csúcsra járatták (közben volt két The Last of Us is, meg persze a belőlük készült élőszereplős adaptáció), az újabb menet létjogosultsága enyhén szólva is kétségesnek tűnt. Annyi mindenesetre a film mellett szólt, hogy Boyle visszaült a direktori székbe, a forgatókönyvet pedig ismét Alex Garland szövegezte, aki az első részt is jegyzi, no meg a kamera mögött is nemegyszer kipróbálta magát, nem elhanyagolható sikerrel. A 28 évvel később hype-ját erősítő trailerek annak rendje s módja szerint ütöttek rendesen, de azért ne igyunk előre a medve bőrére. A harmadik epizód ugyanis szembe megy minden néző prekoncepcióval, olyan szinten, hogy teljesen biztos vagyok benne, ilyen filmre senki sem számított – és akkor még finom voltam.
Az előzetesek alapján az embernek elég határozott elképzelése lehetett a történetről, a tónusról, a főszereplőkről no meg a Ralph Fiennes alakította karakterről, ám a 28 évvel később ezeket a feltételezéseket elemi erővel rúgja ki a nyitott ablakon. Bármit is hittél, nem azt fogod kapni. Vad tempójú csörte helyett réveteg melankóliát, egyszerű, de nagyszerű apa-fiú kapcsolat helyett egy érzelmes sztorit az elengedésről, a halállal való szembenézésről és a határtalan, feltételek nélküli anyai szeretetről egy kegyetlen világban, seregekben támadó fertőzöttek helyett pedig karakterközpontú, intim megközelítést – amolyan stilizált, posztmodern formában. Tulajdonképpen egy családi drámát, ahol a horror és a fertőzöttek csupán keretek, vagy még inkább: egy zombifilmbe ágyazott coming-of-age történetet a felnőtté válás viszontagságairól.
A 28 évvel később már a nyitójelenetben ledobja a bombát, egy pokolian durva kezdéssel, ami tökéletesen rímel az első két rész fékevesztett erőszakorgiájára, utána néhány mondatban summázzák az amúgy meglepő alapszituációt, miszerint a vírust kiszorították az európai kontinensről, Nagy-Britanniát pedig nagyvonalúan magára hagyták. Az egész szigetet karantén alá helyezték, az ott élő úgy boldogulnak, ahogy tudnak, a tengereken nemzetközi flották járőröznek, egyszerű szabályokkal: aki egyszer odakerül, többet nem jöhet ki. Frappáns kikacsintás ez világunk bizonyos aktuálpolitikai eseményeire (Brexit), az nemkülönben, amikor apa (a most is karizmatikus Aaron Taylor-Johnson) és fia (a meggyőző alakítást nyújtó Alfie Williams, akiből akár a jövő egyik nagy reménysége is lehet) közös “túrára” indulnak a fertőzöttekkel teli vidékre, és battyogás közben klasszikus történelmi filmekből, illetve háborús dokumentumfilmekből vágnak be különböző csatajeleneteket, mialatt az Rudyard Kipling Boots című versének a Taylor Holmes által elszavalt változata szól a háttérben (amit egyébiránt az USA hadserege is használ a katonák kiképzése során arra az esetre, ha a bakák fogságba esnek és megkínozzák őket).
A zene, azaz inkább a menetelős trillázás tökéletes harmóniában áll a vágóképekkel és a film témájával. Az összhatás hátborzongató. Emellett jó vastag filccel emeli ki az alkotás legkardinálisabb üzenetét: az emberiség ösztönösen erőszakos, a vérünkben van egymás és önmagunk elpusztítása, ilyenformán egész történelmünk is egy véget nem érő halálgyár, amiben évezredek óta ugyanúgy zajlik minden, csupán a körülmények és az eszközök változnak. Ugyanakkor a sztori az életigenlésével és a reménykeltésével éles kontrasztot rajzol meg ezekkel az illúzióromboló alapigazságokkal szemben úgy, hogy közben nem húzza át őket, ehelyett kimondja: a legfontosabb embernek maradni, még akkor is, ha minden összeomlik körülöttünk.
Ezt az üzenetet pedig értelemszerűen pont egy kisfiú szemén keresztül kommunikálják az alkotók, aki a borzalmaktól elszigetelve nőtt fel, és kikerülve a veszélyes és kegyetlen nagyvilágba lassacskán megtanulja a fent leírt pozitív vezérelveket, a mindent áthidaló anyai szeretet és gondviselés segítségével. Szóval igen, a 28 évvel később elődeihez hasonlóan egyrészt marad a kaptafánál, másrészt azokhoz képest megpróbál valami újjal előrukkolni, és egy ideig tényleg egész jó film – aztán ahogy haladunk előre, fokozatosan jönnek a problémák. Igaz, rossznak így sem nevezhető a végeredmény, de azért fel-felmerül a kérdés, hogy megérte-e erre ilyen sokat várni. A történet idővel bevet néhány meredek fordulatot, egy-két szemet szúró logikai bakit (tulajdonképpen egy olyan “rejtélyből” nő ki az egész cselekmény, amit az egyik kulcskarakter a kezdetektől fogva tudott – így az egész apokaliptikus trip lényegében teljesen elkerülhető lett volna egyetlen mondattal).
Aztán jönnek a bizarrabbnál bizarrabb húzások, amiket még a természetesen ismét nagyszerű Ralph Fiennes kissé tébolyodott elméjű, ám ennek ellenére mégis végtelenül emberi és racionális gondolkodású figurája sem tud teljesen megmenteni. Úgy főleg nem, hogy a 28 évvel később is magán viseli a talán legnagyobb hibát, amit egy zombifilm elkövethet: egyszer a suttogást is meghallják a fertőzöttek, máskor még a hangos nevetést se, a világvége utáni világ is csak akkor veszélyes, ha a forgatókönyv úgy akarja, gyk. ha akciójelenet következik, akkor értelemszerűen hemzsegnek, de ezt leszámítva egészen élhetőnek tűnik az egész közeg, a nyílt terepen alvás is biztonságos, ahogy főhőseink is könnyen átszelik a vidéket két csörte között.
Mindazonáltal a vizuális stílus azért félig-meddig helyrebillenti a dolgot. Amíg az első részt DV-kamerákkal forgatták a nyomasztó atmoszféra érdekében, addig ezt a filmet iPhone-okkal vették fel, ami alapból markáns megjelenést kölcsönöz a 28 évvel későbbnek, ám Anthony Dod Mantle operatőr nem elégedett meg ennyivel, rendesen kihasználta a technológiában rejlő lehetőségeket. A dokumentarista-feeling és az ebből adódó darabosság, karcosság tehát garantált, egy-egy fejlövésnél kimerevítik a képet, máskor háttérvetítésekkel, túlvezérelt kontrasztokkal vagy a színszűrőkkel játszadozik – ha forradalmat nem is hoz, de összességében rendhagyó hangvételt kölcsönöz a filmnek. Végeredményben egyáltalán nem rossz a 28 évvel később – de nem is annyira jó, mint amennyire lennie kellene az első epizód fényében.
Ezzel azonban még nincs vége, ugyanis a film nem csupán egy harmadik felvonás, hanem egy trilógia nyitódarabja is: a következő fejezet 2026-ban érkezik, Nia DaCosta rendezésében – feltehetően a bizarr zárójelenet pont annak a stílusát vetíti előre, amúgy erről a szegmensről nem tudok mit írni, mert hiába egy hónapja történt meg a premier, azóta sem tudtam feldolgozni. Ha megnézzük a direktor asszony eddigi munkáit (Marvelek és a 2021-es Kampókéz – Isten óvjon minket), a minőségért már most aggódhatunk, de azért reméljük a legjobbakat. Jövő januárban minden kiderül.
Gamekapocs értékelés: 6
Eredeti cím: 28 Years Later
Rendező: Danny Boyle
Forgatókönyvíró: Alex Garland
Producer: Andrew Macdonald, Peter Rice, Bernie Bellew, Danny Boyle, Alex Garland
Szereplők: Jodie Comer, Aaron Taylor-Johnson, Jack O'Connell, Alfie Williams, Ralph Fiennes
Operatőr: Anthony Dod Mantle
Vágó: Jon Harris
Zene: Young Fathers
Gyártó: Columbia Pictures, Decibel Films, DNA Films
Forgalmazó: Sony Pictures Releasing
Játékidő: 115 perc
Eredeti premier: 2025. június 20.
Hazai premier: 2025. július 3.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.