Legutóbb 1992-ben hagytuk abba, amikor is a szemtelenül fiatal, ám annál lelkesebb Robert Rodriguez potom 7 ezer dollárból leforgatta az El Mariachi – A zenészt. A filmet eredetileg a mexikói videópiacra szánták, ám a produkció a markáns stílusának, illetve a rettentően kicsi büdzséből adódó kreatív megvalósításának köszönhetően a különböző fesztiválokon annyira lenyűgözte a közönséget és a szakmát, hogy a Columbia Pictures rögtön megvette a forgalmazási jogokat. Innentől pedig egyenes út vezetett a sikerig: az El Mariachi a prominens stúdió hátszelének segítségével meghódította a mozikat, Rodriguez egy csapásra felkerült a filmes térképre, egyúttal a rendező közben a szintén szárnyait bontogató Quentin Tarantinóval is összehaverkodott, ami ugyancsak nem utolsó szempont, ha egy ígéretes és sokszínű direktori karrier esélyéről beszélünk. Szóval a szenvedélyes amatőr rendesen letette a névjegyét – de az abszolút mennybemenetelre még várni kellett.
Igaz, nem sokáig: a fejeseknél ugyanis hamar megfogalmazódott a kérdés, hogy ha ez a bizonyos szenvedélyes amatőr ilyen kevés pénzből egy olyan csodára volt képes, mint az El Mariachi, akkor vajon mi történhetne nagyobb pénzmaggal, hozzáértő stábbal, profi színészekkel és komolyabb filmes felszereléssel. Vajon megismételhető lenne a siker? Vagy Rodriguez még a debütáló rendezésénél is magasabbra tudna jutni? A gondolat végül tetté formálódott, a Columbia Pictures pénztárcája kinyílt, a többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem. Rodriguez 7 millió dollárból (az El Mariachi büdzséjének a százszorosából) összehozta a Desperadót, azaz a ‘90-es évek egyik legjobb filmjét, amivel így 30 esztendő távlatából nem csak egy újabb klasszikus került bele az “Ilyeneket manapság már nem csinálnak” kosárba, hanem már a maga korában is szinte teljesen egyedülálló volt az a stílus, amellyel a fiatal művész vászonra álmodta a puszta temperamentumával celluloidot szétégető mexikói vérgőzös bosszúhadjáratát.
Nyugat és kelet kölcsönös egymásra hatásáról rengeteg cikk, illetve tanulmány született már: amit az egyik kitalált, annak alapmotívumait a másik átvette és a maga képére formálta, majd ugyanígy fordítva, aztán ez a metódus olyan különös, egyben vonzó zsánermixeket eredményezett, amik még jó sokáig kiapadhatatlan forrást jelentettek az ambiciózus filmesek egész garmadájának. Köztük Rodrigueznek is, aki az amerikai és az ázsiai receptet egyaránt felhasználta, végül mindezt egy adag chilivel és tequilával bolondította meg. A Desperado egyfelől tipikus western: az intróban a főhős döngő léptekkel, talpig feketében sétál be az izzadságszagtól és alkoholtól bűzlő kocsmába. Hosszú haja miatt az arcából semmi sem látszik, sarkantyújának csörgése egyre fenyegetőbb, ahogy a pult felé halad. Kezében bazi nagy gitártok (amíg Franco Nero egy koporsót cipelt magával a Djangóban, benne egy golyószóróval, addig itt ezt egy bőrből készült hangszertartó váltotta fel – persze ebben sem hangszer van, hanem egy kisebb hadsereg kiirtására elég mordály), impulzív aurája ennél vészjóslóbb már nem is lehetne.
Hatására a levegő éppúgy megfagy, mint ahogy az asztalok alatt csőre töltött puskákkal feszülten bámuló rosszarcúakban a vér. Aztán szó szót követ, majd végül kitör a pokol, amelynek fegyverropogástól hangos bugyrában az ide-oda röpködő skulók mindenkit eltalálnak, kivéve a halálosztó főszereplőt, és ahogy arra a sztorit mesélő férfi rámutat (a monológot előadja: az utánozhatatlan Steve Buscemi), még a csapos se ússza meg. Az elbeszélés már-már mitikus alakká, valóságos félistenné emeli a Mariachit, és mint nem sokkal később kiderül, a realitás nem is áll annyira messze az ijesztgetésnek szánt mente-mondától. Mert amikor ténylegesen is megjelenik ez a megállíthatatlannak aposztrofált gyilkológép, akkor ott kő kövön nem marad. Brutális mészárlás lesz a vége – no meg néhány hajmeresztő akciójelenet.
Ugyanis Rodriguez másfelől a hongkongi akciófilmeket, azon belül a heroic bloodshed alműfajt, még konkrétabban John Woo vérbő munkásságát tartotta követendő példának. Ilyenformán a lassításokkal és jelentőségteljes kamerabeállításokkal teletűzdelt pillanatok természetesen kötelezőek, a művészi szinten levezényelt lövöldözések is inkább egy profin koreografált balett előadás benyomását keltik, a ritmust pedig a vérfröccsenés, a tárcsere és a padlón koppanó ezernyi töltényhüvely adja meg. És persze nem utolsó sorban ott van a korábban is említett csípős mexikói íz, ami szintén nem elhanyagolható tényező, már csak azért sem, mert tulajdonképpen ebből eredeztethető a Desperado hatalmas kultusza.
Rodriguez agymenései messze földön legendásak, és hosszú, na meg termékeny pályafutásának megvan az a “bája”, hogy még csak azt sem tudom rá mondani, hogy a Machete után szakadt el nála a cérna, mert már jóval azelőtt is akadtak erősen megkérdőjelezhető vállalásai két nagyágyú remekmű között (egyszerűen muszáj kötelező jelleggel rákérdeznem minden egyes Rodriguez-cikkben: Roberto, szívem, a Kémkölykök, a Cápasrác meg az a többi gyerekfilm mégis mi a jó büdös franc volt?), de ekkoriban még ismerte a mértéket. A pénisz alakú, ágyékra csatolható pisztoly már itt előkerült, a féltérdről indítható rakétavető és a minigunként funkcionáló gitártok szintén örökre beleégett mindenki retinájába, a golyózápor közepén ide-oda vetődő, zuhanó és repkedő rosszfiúk nemkülönben. A humor széles karimájú sombreróként díszeleg az öncélú gyilkolászás, az eltúlzott harci koreográfiák és a brutálisan szórakoztató erőszakorgia során elhullott holttestek buckájának a tetején. Az arányok tökéletesek, nagyjából úgy, mint amikor összeütsz egy jó kaját, amibe véletlenül beleöntesz egy marék Habanero szószt – és bár akaratlanul, de remekül lett balanszolva. Nem túl kevés, nem is túl sok, és a végén a gyomrodat sem fekszi meg. Pont perfekt.
A Desperadónak ezeknek, és persze a szabadszájú, frappáns dumáknak, valamint az irracionális szituációkba keveredő még irracionálisabb karaktereknek köszönhetően STÍLUSA van, így, csupa nagybetűvel. És bár kicsit meredek olyan kortársakhoz mérni, mint a Kutyaszorítóban vagy a Ponyvaregény, ám közben az sem ördögtől való gondolat, hogy Rodriguez műve simán egy ligában játszik Quentin Tarantino klasszikusaival. Apropó Tarantino: géppuskaszájú emberünk az örök életre szóló barátság jegyében ikonikus cameót nyom le és mesél el zseniálisan egy viccet, aminek a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerülhetne, akkora szakálla van – de mégis instant minimum két ponttal dobja meg a film értékelését, és persze testhezálló szerep lévén fél perccel később már az ő agyveleje is a falon landol. A főhőst játszó Antonio Banderas sem kevésbé emlékezetes, sőt: amit az első részben Carlos Gallardo a kisfiús mosolyával nem tudott elérni, azt Banderas a heves, latinos temperamentumával, a banditákra frászt hozó rettenthetetlenségével és a női szíveket megdobogtató líraian férfias sármjával erőlködés nélkül lehozza.
Addig sem volt ismeretlen a közönségnek, viszont a Desperado sikerének köszönhetően egyenes út vezetett számára a világhírnévig – és persze a tinilányok szobájáig is plakátok, illetve magazinokból kivágott képek formájában. És amíg a nők Banderasért voltak oda, a pasik fantáziáját Salma Hayek mozgatta meg: egy precízen megformált műalkotás sem lehetne tökéletesebb, tetőtől talpig hibátlan, minden egyes mozdulatából és rezdüléséből sugárzik a bujaság. A Desperadóval és az egy évvel később bemutatott, szintén Rodriguez rendezte Alkonyattól pirkadatiggal megismerte a nevét Hollywood, komoly fegyvertényt hozott magával – pontosabban kettőt, you know what I mean…
Danny Trejo szintén nagyot ment a filmmel (fun fact: a forgatáson derült ki, hogy ő és Rodriguez másod-unokatestvérek), meg úgy egyébként is, a pali a puszta fizimiskájával karriert csinált, ekkoriban minden castingos dolgozóasztalán ott virított a telefonszáma arra az esetre, ha valamelyik forgatókönyvben szerepelt egy mexikói származású bérgyilkos, börtöntöltelék, drognepper, bankrabló, bandatag, gengszter vagy erőszaktevő. Hozzá jött még néhány olyan karakterszínész, akiknek a nevét nem tudod, de a ‘90-es években minden második filmben őket láttad. Ilyen attribútumokkal lehetetlen volt, hogy a Desperado ne váljon kultuszfilmmé – és hogy ne az érdemei domináljanak a hátulütőivel szemben, amiből azért akad egy pár. A Desperadóról ma már mindenki számára köztudott, hogy egy trilógia második része, azonban a felszín alatt tulajdonképpen egyszerre folytatása és remake-je is az El Mariachinak. Az alapfelállás majdhogynem ugyanaz, a gitártokot cipelő pisztolyhős megint a meggyilkolt szerelméért áll bosszút, csakhogy a tetteseket az első epizód végén már a másvilágra küldte, ezúttal azokon a sor, akik enyhén szólva is erősen közvetve érintettek az ügyben.
Kiderül, hogy a nagyfőnöknél is van egy még nagyobb főnök, ami végeredményben elég sovány ürügy az újabb golyózáporra, ráadásul az utolsó harmadban még egy olcsó testvérszálat is bedobnak. Ami aztán egy végső leszámolásban kulminálódik – illetve csak kulminálódott volna, ha a korhatár- bizottság utasítására nem vágják ki. Igazából ezért sötétül el a kép, amikor a Mariachi, szembenézve Buchóval és emberivel kiugrasztja a duplapisztolyt. Ami utána jött, az még az előzmények fényében is túl durva volt az MPAA-nak. Kár érte, de még ezek sem tudták visszafogni a Desperadót a mennybemenetelben.
A film a költségvetésének többszörösét termelte vissza a kasszáknál (összesen több mint 58 millió dollárt), és bár akadtak elmarasztaló vélemények, a kritikusok összességében pozitívan nyilatkoztak róla. Ami pedig még fontosabb, Rodriguez bebizonyította, hogy a hatalmas büdzsével, illetve a prominens stúdiói háttérrel járó nyomás ellenére is remekül elboldogul és vászonra tudja vinni parádés ötleteit. És ezután már tényleg nem volt számára megállás: 1996-ban jött a korábban említett Alkonyattól pirkadatig, aztán három Kémkölykök-rémálom (jajj), és 2003-ban végül a Mexikó-trilógiára is pont került. De erről részletesebben majd legközelebb.
Gamekapocs értékelés: 10
Rendező: Robert Rodriguez
Forgatókönyvíró: Robert Rodriguez
Producer: Robert Rodriguez, Bill Borden
Szereplők: Antonio Banderas, Joaquim de Almeida, Salma Hayek, Steve Buscemi, Cheech Marin, Danny Trejo, Quentin Tarantino
Operatőr: Guillermo Navarro
Vágó: Robert Rodriguez
Zene: Los Lobos
Gyártó: Columbia Pictures, Los Hooligans Productions
Forgalmazó: Sony Pictures Releasing
Játékidő: 105 perc
Eredeti premier: 1995. augusztus 25.
Hazai premier: 1996. február 22.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.