A Netflix legújabb filmjével, A nagy fogással kapcsolatban már bőven azelőtt megfogalmazódott bennem a róla szóló kritika felépítése, hogy egyáltalán láttam volna a tárgyalt művet. Eredetileg egy Mel Gibsonos párhuzamot terveztem bedobni kezdésnek, ami tudom, elsőre minimum totál logikátlannak, vagy legalábbis furcsának tűnhet, főleg egy Ben Affleck-Matt Damon életművel kapcsolatban, de ha adtok egy percet, rögtön rátérek a lényegre. Ugyebár Gibsont nem kell bemutatni senkinek, minden magára valamit is adó mozirajongó ismeri, sokunk gyerekkorának egyik meghatározó hőse, számtalan remek alkotással a háta mögött, akire sajnos nem csak azért fogunk emlékezni, mert ő Max Rockatansky és Martin Riggs, hanem mert a szinte karrier-öngyilkossággal felérő mélyrepülése gyakorlatilag külön fejezetet érdemel a mozgókép történelemkönyvében. Ám ez most mellékes: Gibson ugye a színészkedés mellett filmeket is rendez, és annak ellenére, hogy az utóbbi időben jócskán voltak mellényúlásai, a kamera mögött mindig képes hozni egy megszokott színvonalat.
Az arc nélküli ember remek debütálás, A rettenthetetlen simán a ‘90-es évek egyik legjobbja, A passió a fél világot kiakasztotta, az Apocalyptóról sem távoztunk kifejezéstelen faarccal, A fegyvertelen katonával pedig szintén sikerült lenyűgöznie a szakmát és a közönséget is egyaránt. Ezek közt az alkotások közt egyébként hosszú évek teltek el, szóval láthatóan Gibson nem siet el semmit, ha a tervezőasztalhoz ül, akkor mindig kényes műgonddal és irigylésre méltó gyakorlatiassággal teszi, ami rögtön garantálja a gyümölcsöző végeredményt.
Erre tavaly kiadta az Őrizetben című akcióthrillert, ami az eddigi filmjei után nemhogy totális paradoxon, de mintha egyenesen egy párhuzamos dimenzióból pottyant volna ide, ahol az ottani, a miénknél lényegesen tehetségtelenebb Gibson-variáns egy Dolph Lundgren és egy Scott Adkins only DVD/BD borzalom közt lehetőséget kapott, hogy a szokásosnál egy fokkal nagyobb költségvetésből gazdálkodjon. Erre magához vette az ottani világban is szebb napokat látott színésznek számító Mark Wahlberget, de a végeredmény még így is a Film+ vasárnap esti blokkjába pozicionált audiovizuális döglött ló lett – mert többre egyszerűen nem képes. Persze a mi univerzumunkban az ilyesmi (még úgy is, hogy manapság semmire sincs garancia) egyenesen felfoghatatlan. Nem kívánok ebbe mélyebben belemenni, maradjunk annyiban, hogy a kevés durvább anomáliát produkált az álomgyár az utóbbi években.
Szóval a Damon-Affleck duó pályájával, illetve legújabb filmjükkel kapcsolatban is valami ehhez hasonló éles balkanyart vizionáltam. A páros a ‘90-es évek második felében tette le a névjegyét a Good Will Huntinggal (persze karrierjük már jóval korábban kezdetét vette), amelynek a forgatókönyvét is együtt írták. Az ováció nem maradt el, a siker belépőt jelentett Hollywood legfelsőbb köreibe. A két színész azóta is csinált prominens alkotást, külön-külön és kooperációban is. Ami utóbbit illeti, a közös produkcióik rendre képesek voltak egy magabiztos szintet hozni, amelynek köszönhetően az ember már hozzászokott egy bizonyos színvonalhoz. A nagy fogás viszont még az előzmények fényében is alanyi jogon hozta magával a negatív prekoncepciókat: egyrészt, ahogy előbb utaltam rá, láttunk már hatalmas taknyolásokat nagyobb nevektől is, mostanság meg amúgy sem lehet senkiben megbízni, másrészt a Netflix égisze alatt készült alkotások tendenciája szerint 10-ből 9 szemétre való vacak – plusz harmadrészt további aggodalomra adhatott okot az is, hogy a Damon-Affleck páros a korábbi bravúrok után egy zsarudrámába fogott bele, amiből annyi van már mint égen a csillag.
Ehhez képest A nagy fogás, noha nyilván nem váltja meg a világot, egészen tisztességes film. Joe Carnahan jó rendező, már ha hagyják neki (Narkó, Fehér pokol, Felnyomva), vagy ha nem teszik ki a szűrét útközben (eredetileg a Mission: Impossible 3-at és a Bad Boys 3-at is ő csinálta volna, de a producerek nem kértek a szikár elképzeléseiből – a marhák…), és bár bakizott egyszer-kétszer (Az óceán haragja, Árnyékosztag), azért a drámai elemekkel megszórt, realisztikus rendőrtémát általában keni-vágja. Ahogy ezúttal is: A nagy fogás összegyűjti és egy csokorba foglalja a rendező legnagyobb dobásait. Már a felütés is érdekes: a miami rendőrség drogot és drogpénzt lefoglaló osztagának egyik emberét meggyilkolják, a szövetségiek pedig a kollégákra akarják ráhúzni a vizes lepedőt, miután a városban többször is felütötte a fejét a pletyka egy csapat korrupt zsaruról, akik a kartellek lerakataiban talált pénzt a törvényes eljárás helyett inkább saját célokra használják fel.
Ugyanez a csapat később fülest kap egy családi házban eldugott több százezer dollárnyi zsákmányról, odaérkezve azonban kápéval megpakolt hordókat találnak, amikben a legszerényebb becslések szerint is minimum 20 millió dollár lapul. A rendőrök között egyből eluralkodik a bizalmatlanság és a paranoia, egyesek poénnak (?) szánt félmondatokat ejtenek el a lóvé felmarkolásáról, mások rejtélyes üzeneteket írogatnak eldobható telefonokon – a tagok egymásban sem bízhatnak meg, ráadásul a pénzre rárepülő sáros rendőröktől, valamint a tulajdonukra igényt tartó kolumbiai drogkartellektől is tartaniuk kell, miután a hadnagy kap egy hívást azzal a figyelmeztetéssel, hogy ha nem lépnek le azonnal a helyszínről, fél óra múlva mindenki halott lesz. Szép kilátások.
Carnahan tőle megszokott földhözragadtsággal mutatja be a karaktereket, és a témáról is lehámoz mindenfajta romanticizálást, idealizmust és hősiességet, tovább örökítve ezzel a több más hasonszőrű klasszikus mellett a Kemény zsarukban is bevezetett sötét, árnyalt megfogalmazást, egyetlen egy konklúzióra kifutva: a rendőrlét szar. Jócskán messze vagyunk már a régmúlt makulátlan, tiszta és rendíthetetlen kopóitól, akik veszett kutyaként, megalkuvás nélkül loholtak a gengszterek és a kábszerkereskedők után, soha egy percre sem néztek félre, a becsület, a tisztesség felkent lovagjaiként számoltak el minden egyes lefoglalt centtel vagy az őket megkenni akaró bűnözők képébe vágták a stekszet egy tökönrúgás kíséretében, egy-egy rajtaütés után meg puskával a kezükben vigyorogtak az újságíróknak a zsákmányolt dollárhegyek mellett pózolva.
Nem, már más idők járnak. Amíg jó 40 évvel ezelőtt a Halálos fegyver 2-ben a főszereplő páros a dollárkötegek láttán azon morfondíroztak, hogy milyen önzetlen célokra lehetne fordítani a gonoszok pénzét, aztán persze géppuskatűz közepette robbantották rá a bankókat a rosszfiúkra, addig 2026-ra már bőven beköszöntött a rideg valóság. Naphosszat gyilkosokat, erőszaktevőket, drogdílereket, pszichopatákat és egyéb állatfajtákat hajkurászol, folyamatosan kockáztatod az életedet, de a bérezés annyira szánalomra méltó, hogy már a kötelességtudat is alig tartja benned a lelket. Megbecsülés, tisztelet, túlórapénz nincs, de közben fizetned kell a számlákat, a jelzálogot, a tartásdíjat, a gyerekek iskoláztatását, meg még ki tudja mi mindent. De mindez rajtad kívül senkit sem érdekel, a törvény embere vagy, szóval jelvénnyel a nyakadban nézd végig, ahogy az erre kitalált hivatalos szervek beraktározzák azt a lóvét, amit általában egy golyózápor után és talán egy-két kollégád élete árán foglaltatok le egy olyasvalakitől, aki mások nyomorán élősködve szedte meg magát, és akinek ez aprópénznek számít – neked viszont már a negyede megoldaná életed összes problémáját. Így már nem is annyira élesek azok a bizonyos határvonalak, nemde?
Ennek fényében A nagy fogásban mindenki gyanús (legalábbis az elején), a forgatókönyv tesz is róla, hogy a nézők részéről megalapozott legyen a bizalmatlanság a karakterek felé. A szereplők árnyaltak, kétértelműen beszélnek, rendre bizonyosságot nyer a megállapítás, hogy itt valóban mindenkinek vaj van a füle mögött, néha még a következő lépésüket sem igazán lehet kiszámítani. A játékidő jórészében a cselekmény az említett kertesházra korlátozódik, egymást követik a fordulat és az árulások, Carnahan ért hozzá, hogyan építse fel a feszültséget, aminek köszönhetően mi is feszülten, időnként torkunkban dobogó szívvel figyeljük a figurák ténykedéseit, és főleg azt, hogy miként reagálnak bizonyos helyzetekre. A színészek jól végzik a dolgukat, korrekt alakítást nyújtanak, természetesen Damon és Affleck viszik a prímet, minden egyes közös jelenetükben kitapintható az immáron majdnem 30 esztendeje tartó kémia, ami mindmáig képtelen megkopni. Ennek a sztárstátusznak viszont megvan az a hátulütője, hogy noha a sztori erősen kacsintgat a sötétebb irányba, a fináléban mégis óvatosan hátrál egy-két lépést a főszereplő duóval kapcsolatban – eljátszanak a gondolattal, de nyilván a markáns jelenlétük és kultuszuk miatt végül nem mernek elég messzire menni. Szerencsére az összképet még így sem sikerül annyira lerontani.
Mondjuk a lezárás azért így is megér egy misét: amint a történet kilép a nagy fal keretei közül, megy vele az addig ügyesen építgetett rafkó és szellem, no meg a logika nagy része is. A szépen csepegtetett feszültség és karakterprezentálás egy ezeréves panelekből építkező akciójelenetben kulminálódik, és persze végül hősies pozőrködés nélkül sem ússzuk meg. Ettől függetlenül A nagy fogás teljesen vállalható film lett, ami egy unalmas délutánra tökéletes. A Netflixtől meg pláne.
Gamekapocs értékelés: 7.5
Eredeti cím: The Rip
Rendező: Joe Carnahan
Forgatókönyvíró: Joe Carnahan
Történet: Joe Carnahan, Michael McGrale
Producer: Matt Damon, Ben Affleck, Dani Bernfeld, Luciana Damon
Szereplők: Matt Damon, Ben Affleck, Steven Yeun, Teyana Taylor, Sasha Calle, Cataline Sandino Moreno, Scott Adkins, Kyle Chandler
Operatőr: Juan Miguel Azpiroz
Vágó: Kevin Hale
Zene: Clinton Shorter
Gyártó: Artists Equity
Forgalmazó: Netflix
Játékidő: 113 perc
Eredeti premier: 2026. január 16.
Hazai premier: 2026. január 16.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.