Mindezt már én is bőven tapasztalom, mivel a gyermekkoromból származó emlékeim nagyrésze csak akkor elevenedik fel bennem, hogyha egy közeli ismerős mesél róluk, vagy ha immáron a szülői oldalon álldogálva újra átélem őket a gyermekemen keresztül. A legfurcsább az egészben az, hogy így visszagondolva a számomra leginkább fontos kiskori pillanataim sosem kerültek fotóalbumokba, mert nekem mindig is többet jelentett egy apummal való kosarazás, egy anyummal eltöltött átlagos délutáni matiné, netalántán egy közös ebéd alkalmával lefojtatott fontos beszélgetés, mint bármelyik óvodai, vagy iskolai ünnepség. A legszebb emlékeink tehát gyakran mások számára teljesen hétköznapinak tűnő események során keletkeznek bennünk, amire kiváló példa jelen tesztünk alanya, a Despelote is, amiben Julián, egy 8 éves ecuadori kisfiú életének legmeghatározóbb időszakába nyerhetünk betekintést a 2002-es labdarúgó-világbajnokságról döntő selejtezőkön keresztül.
Valódi örömünnep lehetett ez az ottani focirajongók életében, ugyanis az ecuadori váltogatott akkor jutott ki először a világtornára, ami hatalmas eseménynek számított az ország történelmében. A kirakatok tévéin nonstop mentek a meccsek, a fiatalok focilázban égtek, a felnőttek pedig igyekezték úgy levezényelni a napi teendőket, hogy időben odaérjenek a közvetítések elé, kerül, amibe kerül. Ebbe a diadalmenetbe csöppenünk tehát bele Juliánnal, aki viszont 8 éves kora okán teljesen máshogy éli meg ezeket a hónapokat. A karakter egyébként nem teljesen a képzelet szüleménye, mivel a játék egyik fejlesztőjének (Julián Cordero) gyermekévei szolgáltatták hozzá az alapot, aminek hála könnyű azonosulni a látottakkal. Már csak azért is, mert tökéletes megvalósítást választottak a témához, hiszen a homályos polaroid képeken mozgó éles, fekete-fehér (pont, mint a klasszikusabb focilabda színei) kontúrú figurák szürreális mivolta remekül mutatja be, hogy miként is őrizzük meg magunknak gyermekkori emlékeinket.
Pontosan így, elvégre is ki a fenét érdekel a szomszéd ház homlokzata, vagy az úton épp elhaladó autók körvonala, ha közben a legjobb barátainkkal rúghatjuk a bőrt. Vagy az üveget, vagy bármi mást, ami tud helyettesíteni egy focilabdát. Merthogy ez a valódi önfeledt szabadság érzése, amit csak a szülői intelmek tudnának szétrombolni, persze csak hogyha hagynánk. Azonban kinek van kedve figyelni az órát, vagy vigyázni a kölcsönzött öltönyünkre, mikor focizhatunk is napestig. Mi a legrosszabb dolog, ami történhet velünk? Hát, talán értünk jön anyánk, jelenetet rendez, aztán hazacipel minket, ahol a tévében archív felvételeken és egy kezdetleges felsőnézetes focis játékon keresztül követhetjük nyomon szeretett válogatottunk sikerszériáját, szóval, ha már késünk, akkor késsünk sokat. Szerencsére ennél komolyabb dorgálásoktól nem kell majd tartanunk a környék szabad felfedezése közben, ugyanakkor a szófogadóbbak megpróbálhatják betartani a szabályokat, amivel némileg mérsékelhetik a szülők életére nehezedő nyomást.
Azt a nyomást, ami főleg politikai szempontból terhelte meg a család felnőtt tagjait, bár, hogy őszinte legyek, sok mindent ebből mi nem igazán fogunk megtapasztalni. Lehet, hogy ezek a kikacsintások valamennyit hozzátettek volna az amúgy is pazar összképhez, főleg, mivel az érintett időszak igencsak megviselte az országot, ugyanakkor gyerekfejjel mindez egyáltalán nem lényeges és pont jól van ez így. Egy nyolcéves kisfiú ugyanis nem foglalkozik ilyesfajta problémákkal, csak azzal, hogy minél előbb lejusson a grundra, ahol aztán céltalanul futkározva szórakozhat a legjobb barátaival. A Despelote pedig pontosan ezt a semmihez sem fogható, gyermeki lelkületet adja vissza, méghozzá tökéletesen, viszont jobb tisztában lenni azzal, hogy akit mindez hidegen hagy, az könnyedén csalatkozhat benne. Merthogy hiába ez a felejthetetlen szürrealista látványvilág, valamint a kifogástalan spanyol szinkron, ha mindeközben a végeredmény objektíven nézve játékként, szinte értékelhetetlen.
Kezdjük ott, hogy elképesztően hamar véget ér, hiszen nem tart tovább, mint egy focimeccs, ráadásul a nyúlfarknyi játékidő során folyamatosan ugyanazokat a céltalannak tűnő köröket fogjuk lefutni (átvezetők közötti időre menő szabad felfedezés és foci), ami könnyedén monotonná válhat azok számára, akiket nem szippant magába ez a varázslatos miliő. A Despelote tehát nem való mindenkinek, viszont aki túl tud lépni azon, hogy ez inkább egy művészeti alkotás, mintsem valódi játék, az egy hihetetlenül gyönyörű érzelmi utazásra vált vele jegyet, aminek végeztével könnybe lábadt szemekkel éli majd újra gyermekkori emlékeit. Azokat a csodálatos pillanatokat, amik lehet, hogy mások számára jelentéktelennek tűnnek, de valójában akkor és ott ezek jelentették az egész világot.
A Despelote május 1-én jelent meg kizárólag PC-re.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.