Nehéz a Dear me, I was… című játékról beszélni. Egyrészt egy vizuális novelláról van szó, így klasszikus játékként aligha lehet rá tekinteni, éppen ezért nem is lehet hétköznapi tesztet írni róla. Másrészt ez az alkotás a többi vizuális novella közül is kitűnik, hiszen a legtöbbel ellentétben itt nem fogunk órákat tölteni párbeszédek olvasásával. Ennek az egyik oka, hogy a Dear me, I was… egy nagyjából 40 perc alatt végigjátszható darab, másrészt a történet és annak üzenetének átadására kizárólag az egyedi vizuális világára, az olykor-olykor felcsendülő, megható dallamaira támaszkodik.
Már önmagában ez az egyedi koncepció is elég ahhoz, hogy megindokolja a Dear me, I was… létezését, azonban az Arc System Works fejlesztőcsapata nem állt meg itt. Ez a játék egy merész művészeti alkotás, mely ékes példája annak, hogy mennyi érzelmet át lehet adni anélkül, hogy a képen látható karakterek egyetlen szót is szólnának egymáshoz. A történet egy nő életét mutatja be gyermekkorától egészen élete alkonyáig. Nem kell világmegváltó fordulatokra, vagy hatalmas melodrámára számítanunk; egy teljesen földhözragadt, hétköznapi, már-már átlagos cselekmény, mellyel a legtöbb játékos képes lesz azonosulni.
Ugyanazokon az érzelmeken megy keresztül főhősünk, amelyeken életünk során mi is átesünk előbb-utóbb. A Dear me, I was… központi motívuma a visszaemlékezés. A főszereplő feleleveníti életének legmeghatározóbb pillanatait, és a játékosra bízza, hogy reflektáljon a történtekre, és leszűrje a konklúziót. Végigkövetjük a gyerekkori traumáit, a tinédszer korszakát, az élete szerelmével együtt töltött idejét és azt, ahogy könnyes búcsút vesz a szüleitől.
A nő az elfojtott érzelmeit és bánatát a művészetbe fojtja, és minden emlékezetes pillanatát megörökíti egy rajz formájában a füzetében. Nagyon érdekes látni, ahogy a festészetben fejeződik ki a történet érzelmi lökete, és ez a játék tálalásán is tetten érhető. A Taisuke Kanasaki művészeti rendező által megálmodott, gyönyörű akvarell festékkel megrajzolt látvány remekül kiegészíti a történetmesélést. A játék nemcsak szép, hanem ügyesen használja a különböző színeket és azok váltakozását, hogy igazodjanak a főszereplő aktuális lelki állapotához.
Ezzel a módszerrel remekül áthidalja a játék dialógusok nélküli történetmeséléséből származó akadályokat, a melankolikus zongoraszólamok pedig tovább emelik a prezentáció színvonalát. Mindemellett azonban nem szabad elsiklani a Dear me, I was… rettentően fájó hibái felett sem. Amint már említettem, a játék nagyjából 40 perc hosszú, így igazi írói bravúrra lett volna szükség ahhoz, hogy ilyen rövid idő alatt emlékezetes karaktereket és jól felépített drámai pillanatokat sűrítsen a történetbe. Ez nem is sikerült, amelynek sajnos az a következménye, hogy sokszor hiába akarja érzelmileg sokkolni a játékost a történésekkel, annyira kevés időt kaptak a karakterek a képernyőn, hogy valódi kötődést nem tud kiváltani a játékosból irántuk.
A másik komoly probléma az a játékmenet, illetve annak szinte teljes hiánya. Ugyan a vizuális novelláktól már megszokhattuk, hogy kevés interakciót igényelnek a játékos részéről, azonban a Dear me, I was… egy új szintre emelte mindezt. Itt csupán alkalomadtán interakcióba kell lépnünk az előttünk álló tárgyakkal, megenni az elénk tett ételt azáltal, hogy rákattintunk, és néha a rajzolást imitálva kell a képernyőnket tapogatni. Ezek a játékelemek arra szolgálnának, hogy elmélyítsék a játékos kapcsolatát a főszereplővel azáltal, hogy apró műveletekkel beavatkoznak a játék világába, azonban itt a kreativitást teljesen nélkülözi az alkotás, és inkább tehernek érződnek ezek a szegmensek. Örültem volna, ha néhány kreatívabb puzzle-elemmel is színesítették volna az interakciókat, ahogy azt láthattuk például a Florence-ben.
A Dear me, I was… egy érdekes utazás, a legnagyobb hibája pedig az, hogy mielőtt észbe kapnánk, már véget is ér. Az érzelmes történetet gyönyörű látvány és fülbemászó zongoraszólamok kísérik, azonban a karakterek nem kapnak elég képernyőidőt ahhoz, hogy kötődhessünk hozzájuk, így bizonyos drámai fordulatok egyszerűen nem működnek olyan jól, ami kihat az egész történet megítélésére. A maga 8 eurós árával és a meglehetősen rövid játékidejével az alkotás nem árul zsákbamacskát: nem váltja meg a világot, egy ebédszünet alatt a végére érünk, és az üzenete talán tovább velünk marad, mint maga az ebéd.
A Dear me, I was… július 31-én jelent meg Nintendo Switch 2-re.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.