2004-ben egy meglehetősen szokatlan játék ütötte fel a fejét a Sony éjfekete PlayStation 2 masináján, a tok borítóján legelésző tehenek mögött egy gigantikus, épületekből, fákból és járművekből álló gömb foglalt helyet, aminek méretét jól szemléltette a körülötte lévő város és hegy. Ez már önmagában eléggé figyelemfelhívó volt, de a jól ismert Namco feliratból azt is lehetett tudni, hogy ez bizony nem valami random bugyutaság lesz. A címe akkoriban iskolásként nem vitt előre a talány megfejtésében, de a kicsiny konzolbolt eladója készségesen felvilágosított róla, ezzel bizony érdemes tenni egy kört, aztán így is lett.
A Katamari Damacy főcímdala és az intrója azonnal beszippantott minket a tesómmal, aztán a tutorial letolása után már felváltva görgettük a rücskös kis galacsint, amire minden feltapadt, amit csak el lehet képzelni. A Namco alacsony költségvetésű (kb. 1 millió dollár), kísérleti céllal készített japán fejlesztésű alkotása mindenkit megdöbbentett hirtelen jött sikerével, az egyszerű grafikájával és érdekes mechanikájával lehengerelte a közönséget, így nem csak instant kult-klasszikus lett, de jelentős profitot is termelt. A művészsuliból frissen szabadult Keita Takashi ötlete több folytatást és spinoffot megélt, majd a felújított kiadásokat és remastereket nem számolva a PlayStation Vitás Touch My Katamari után 14 évvel megérkeztünk a most megjelenő új epizódhoz – új izgalmakat keresve Takashi a második rész után elköszönt a szériától.
A Katamarik alap történetvezetése egyáltalán nincs túlbonyolítva, az első részben az univerzum királya véletlenül elpusztítja a csillagokat, mi pedig fáradtságos és kemény munkával kijavítjuk azt a pöttöm herceggel. A másodikban a Föld lakóit engeszteljük ki a természeti katasztrófával felérő randalírozásunkért, a többiben pedig már kedélyesebb és oldottabb sztorit kapunk. Most úgymond visszatérünk a gyökerekhez, a jaszkarizó fater ugyanis ez alkalommal a komplett Földet semmisítette meg, de a keletkező fekete lyuk azért még a csillagokat is beszippantotta – most legalább nem volt becsiccsentve. Mivel a kedvenc alapanyaggyűjtő bolygónk csillagporrá zúzódott, így egy időgép segítségével utazunk vissza különböző korokba, hogy újra nekilássunk a teremtés fáradtságos folyamatának.
A humor elsődleges szerepet tölt be a Katamari univerzumban, a Király szó szerint orbitális baklövése után úgy gondolja együtt melózunk az egyensúly helyreállításán, pedig valójában csak megállás nélkül magyaráz, ha pedig nem sikerül elérni egy-egy célt, dörgedelmes lecseszés vár. Az apuka menet közben is szeret besegíteni, azonban sokszor a felbukkanó fej és szövegbuborék pont kitakar mindent előttünk, ami rendkívül bosszantó „vezetés” közben. De igazából nem lehet rá haragudni, hiszen nélküle nem lenne ugyanaz a kaland, rengeteg dialógust írtak neki, ami feldobja a játékmenetet – később meg úgyis el lehet nyomni. A humor, mint mondtam ott leselkedik minden saroknál, a pályák berendezkedése, az állatok és tárgyak elhelyezése, a sztori és az unokatesók kinézete mind-mind rendkívül szellemesen lettek ezúttal is tálalva, nem tudod olyan irányba gurítani a galacsint, hogy ne mosolyodnál el valami bizarr huncutságon.
Az időutazás nem fog minket a felkelő nap országára korlátozni, a különböző korok között ugrálva a helyszín is változni fog. Az Edo-kori Japánon kívül elutazunk a cowboyok lakta vadnyugatra, visszarepülünk az őshüllőktől hemzsegő Jura-korba, megnézzük miben sántikáltak elődjeink a kőkorszakban, de az ókori Görögország filozófusaival is összefuthatunk, és Egyiptom múmiái sem tekerik fel magukat arra a gombócra. A pályákon a király korona gyűjteménye gondosan elrejtésre került, a továbbjutáshoz szükséges ékszerekből van, ami egy tál narancson hever majd, van, amit szobor fejére tettek, de vannak olyanok is, amiket alaposan eldugtak a kíváncsi tekintetek elől. Mellette természetesen szétszórva itt vannak az elmaradhatatlan kozmetikumokat adó ajándékcsomagok is (fej, arc, test), de a csatangoló unokatestvéreket is golyóra kell tapasztani, ha szeretnénk velük játszani. Na őket most igazán megtolták a fejlesztők, ugyanis rekordszámú rokont kapunk a Once Upon a Katamari pályáin, a régi ismerős arcok között pedig már másodunokatesók is viháncolnak – a király egyik elszólásából következtethető erre.
Amikor meghallottam a gyúrás közben elinduló zenéket hamar megnyugodtam a minőséget illetően, a remixelt klasszikusok mellett az új dalok tökéletesen passzolnak az OST-be, ezen a téren remek munkát végeztek a srácok – az extra kiadáshoz korábbi albumok is járnak. A hangzás és az effektek szintén idézik a régi időket, a csikorduló gombóc, a jajgató és pampogó emberek, és a pánikoló állatok ugyanolyan mókásnak hatnak, mint a legelső Katamarizás idejében. A grafika élesebb és nagyobb a felbontás, de ettől eltekintve szinte teljesen ugyanolyan minimalisztikus, mint anno volt, az arcok és néhány dizájn pedig konkrétan mintha paint-be lettek volna odaszerkesztve, de ettől annyira egyedi és szerethető a végeredmény. A külsőben tapasztalható legnagyobb eltérés viszont a felgöngyölíthető tárgyak mennyisége lesz, a korábbi részekben is voltak dögivel (sok vissza is tért), de a sűrűség itt valósággal a tetőfokára hág. A kupacok, alakzatok és elszórt tárgyak mellett a megszokottnál is több furfangos dioráma vár, rendkívül kreatívak voltak az ide kiosztott fejlesztők.
Az irányítás a klasszikus két karos megoldáson kívül egy leegyszerűsített változatot is kapott, de a harcedzett Katamari veteránoknak az izommemóriába beégetett manőverezést nem érdemes leváltani. Az analog kar gyilkos turbózást szerencsére az L2 felváltotta, ami nagy megkönnyebbülés, ugyanis a régi időkben nálunk ez tuti sokban hozzájárult a DualShock 2 pöckeinek kilazulásához és szétkopásához. A lényegesebb dolgok tehát mondhatni itt is hűek az alapműhöz, de azért pár powerup megfűszerezi a receptet, lehet rövid időre mágnessel magunkhoz szívni felgyúrható objektumokat, gyújtórakétákra kapcsolhatunk, megállíthatjuk néhány másodpercre az időt, de egy szonár segítségével a gyűjtögetni valókat is könnyebben megtalálhatjuk. A golyóbissal itt nehezebb elveszíteni ütközésnél a tárgyakat, viszont a beszorulás és a mászás néha felért egy kisebb agyvérzéssel. Amilyen nyugtató és üde a játék 99%-a, annyira frusztráló és hergelő az az 1 amikor szó szerint két szék között az asztal alá szorulunk.
A pályák itt tematikusabbak és sztoriorientáltabbak mint korábban, a változatosabb helyszínek és tájak pedig gondoskodnak a monotonitásmentességről. Itt is megtalálhatóak persze a „Gyúrj minél nagyobbat” vagy „gyúrj minél gyorsabban” küldetések és ezeknek a számozott variánsai, de többnyire az egyedibb kalandok jellemzőek – ásni egy vakondnál, jégcsapokat szedni, betörőknek segíteni stb. A pályák nem sorban vagy időrendben fognak megnyílni, hanem összevissza utazgatunk a korokban, ez jó megoldás volt arra, hogy ne tudjuk mennyi van még vissza – a kövi pályák helyén tátongó lyukak azért árulkodtak kicsit. Az olykor előforduló beszoruláson kívül egy másik csúnyaság is felütötte a fejét, egy bizonyos pályán egy adott növekedési szakaszban furcsa szaggatás jelentkezett, itt konkrétan olyan rosszullét kerülgetett, mintha egy rosszul optimalizált VR játékban lettem volna – valszeg ennél a pontnál túl sok minden van egyszerre megjelenítve amikor rászabadulunk egy még nagyobb területre, és szerencsére csak itt tapasztaltam.
A sztoriban cuki rajzfilmes kis átvezetők is helyet kaptak, ezekben felváltva láthatjuk a Király és a Királyné mini történeteit. Kifejezetten igényesen rakták össze, simán elnéznék belőle egy kisebb sorozatot akár, véleményem szerint hatalmas kiaknázatlan potenciál rejlik benne. A pályaválasztó eleinte kihaltabb, de ahogy haladunk egyre nagyobb lesz a tumultus, a megszerzett uncsitesók pedig szintén ott fognak lődörögni a tömegben. Az első teljesítésekért gacha gépben eltekerhető érméket adnak nekünk, később ezeket külön kihívásokra kaphatunk (x számú cucc feltekerése), nekem ez többnyire arckifejezéseket adott csak, így nagyon nem hozott lázba.
A multi megjelenés előtt még problémás volt, de erre felhívták külön a figyelmem, így azt egy nekifutás erejéig kipróbáltam a gépek elleni kötelező tutorialban. Itt időre kell mások ellen minél többet gyúrni, a felstócolt adagot pedig az űrhajónál lehet elbankolni. A nagyobb Katamari fel tudja gyúrni a kisebbet, a powerup-ok pedig itt mutatják meg mire képesek igazán, mókás kis kiegészítője lett a játéknak, de hosszú távon nem itt fogunk tevékenykedni – az interjúban is mondták, hogy ez egy kis kiegészítés csupán. A fő sztori 1-2 délután alatt letudható, de a további pályákon is akad tennivaló, a végére pedig marad két olyan kérdőjeles rész is, amiket bizonyos számú unokatestvér nyit meg a koronák helyett. A finálé és a szokásos stáblistagyúrós befejezés után egy extra idősík is befut még, de ez maradjon meglepetés – nosztalgia ezerrel.
A Once Upon a Katamari sok téren egy az egyben megtartotta azt, amit az eredetiben szerettünk, a mentéseknél ugyanúgy a kiadó betűit hengereljük le, a zene az elvárt szinten mozog, a humor a régi, a játékmenet és a grafika pedig apróbb változtatásokon estek át, így a hangulat ezúttal is fergeteges. A játék kiválóan teljesít majd a keménykötésű galacsin rajongók és az újonnan érkező újoncok kezében is, tipikusan egy olyan játék lett, ami korosztálytól függetlenül élvezetes és szórakoztató választás lehet bárkinek.
A Once Upon A KATAMARI október 24-én jelent meg PlayStation 5, Xbox Series X/S, Nintendo Switch és PC platformokra, jelen teszt a PlayStation 5 verzió alapján készült. Hamarosan jelentkezünk a producerrel készített interjúnkkal is!
Kapcsolódó cikk
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.