Igazság szerint játékkiadóként nem a SLEEP AWAKE az első próbálkozásuk, ugyanakkor az igazán nagy áttörés eleddig elmaradt, hiszen sem a csapatos túlélésre fókuszáló Eyes of Hellfire, sem pedig a retro idők borzongásait megidéző Fear the Spotlight nem robbantott bankot. Ennek oka talán az lehetett, hogy bár mindkettő remek játék volt a maga nemében, megvalósításukban, illetve játékmenetükben számos olyan megoldást alkalmaztak, amiket a szélesebb közönség egyszerűen képtelen volt befogadni. Érezhették ezt a Blumhouse Gamesnél is, ezért aztán a következő projektjük egy jóval kommerszebb sétaszimulátor lett, ami első pillantásra semmi újat sem hoz a műfajba, viszont ahogy elkezdünk vele játszani, az LSD tripeket megidéző audiovizuális őrület rögtön letépi az arcunkat.
Az EYES OUT fejlesztőcsapata ezen a téren ugyanis nem spórolt semmin és végül egy olyan hihetetlenül szürreális pszichedelikus kéjutazást rakott le az asztalra, ami hiába fojtogató, egész egyszerűen letehetetlen. Az FMV felvételekkel megtámogatott disztópikus jövőkép amennyire borzalmasnak tűnik, annyira gyönyörűen lett megalkotva, a zavarodottság élményét pedig csak tovább fokozza a történet, ami a játék előrehaladtával ugyanúgy darabjaira hullik, mint főszereplőnk valóságérzékelése. Mondjuk időnként talán túlságosan is magunkra hagy a narratíva, aminek hála sokszor csak pislogunk a szemeink előtt zajló, mindenféle logikát nélkülöző kollázsokon, ugyanakkor ezt az állapotot elkerülhetjük azáltal, ha jobban szétnézünk a meglehetősen lineáris pályaszakaszokon. A párbeszédeknél ugyanis jóval többet mesélnek nekünk a világról a különféle feljegyzések, vagy épp maga a környezet, szóval érdemes nyitott szemmel járni, különben a játék végén úgy fogunk felkelni a székünkből, hogy fogalmunk sincs arról, mit láttunk az elmúlt néhány órában.
Nagyvonalakban egyébként elég annyit tudnunk, hogy az általunk ismert világ megsemmisült, az életben maradt emberek pedig folyamatos veszélyben élnek, mivel, ha elalszanak és álmodnak, akkor soha többé nem ébrednek fel. Ez ellen küzd főszereplőnk Katja is, akinek egyetlen rokona veszélybe kerül, ezért aztán felkerekedik, hogy megmentse az enyészettől. Ezt az utazást követhetjük végig és miközben különféle veszélyesebbnél-veszélyesebb frakciók között lavírozva igyekszik elérni az úticélját, még az álom okozta fenyegetéssel is meg kell küzdenie. Ebben segít neki egy, az apja által kifejlesztett szemcsepp, ami megóvja őt az elalvástól, cserébe viszont mellékhatásként olyan hallucinációk gyötrik, melyek minduntalan megkérdőjelezik majd bennünk, hogy mi a valóság és mi pusztán a képzeletünk szüleménye.
Ellenséges szektákon és a belső démonjainkkal viaskodva kell tehát átszenvednünk magunkat a városon, mindezt természetesen többnyire csigatempóban. Kimondott futás nincs is a játékban, egyedül csak akkor kapcsolhatunk nagyobb sebességre, ha éppen üldöznek minket. Ez utóbbi rendszerint akkor fordul elő, hogyha lopakodás során észrevesznek, ami sajnos elég sokszor előfordul, méghozzá többnyire nem is a mi hibánkból. A játék ugyanis elképesztően szkriptelt, ami leginkább akkor fog idegesítővé válni, amikor egy leprogramozott pontot átlépve automatikusan üldözni kezdenek az ellenfelek, akár láttak elsurranni, akár nem. Emiatt aztán idővel már nem is próbáltam meglapulni a sötét sarkokban, csak futottam és bíztam benne, hogy mihamarabb megtalálom a fejlesztők által kijelölt ideális útvonalat. Egyébként akkor sincs nagy baj, ha elkapnak minket, mert ilyenkor némi időveszteség árán, de rendszerint visszakerülünk az adott szegmens legelejére.
Nem ez azonban az egyetlen olyan félresikerült játékelem, amivel igyekeztek feldobni a csatangolást, mivel időnként belefuthatunk, akarom mondani, belegyalogolhatunk különféle feladványokba is. Semmi komolyra nem kell gondolni, általában tárgyakat keresgélünk, amik sosem lesznek tíz méternél messzebb elrejtve, szóval ez is inkább csak időhúzásnak érződik, mintsem valódi, tudatos fejlesztői döntésnek. Kár érte, mert ezek miatt a játékmenet elképesztően középszerűnek érződik, különösen akkor, ha mellé tesszük azt a kifogástalan audiovizuális élményt, amit a SLEEP AWAKE amúgy nyújtani képes. Na jó, azért itt sem minden tökéletes, mert a néhanapján megjelenő karakterek mozgási animációi eléggé fapadosra sikeredtek. Hatalmas szerencse, hogy ritkán mutogatják őket, ráadásul mire hozzászokna a szemünk máris kapjuk a nyakunkba a következő LSD dózist.
Egészen elképesztő élmény lett tehát a SLEEP AWAKE, ami ugyan nem reformálja meg a sétaszimulátorok műfaját, megjelenésében és hangzásában annyira egyedi és lehengerlő, hogy emiatt még a nyilvánvaló hiányosságai ellenére is kötelező vétel lehet a horrorzsáner rajongói számára. Mondjuk arra azért érdemes felkészülni, hogy inkább nyomasztani fog, mintsem megijeszteni, ha azonban nem kenyered a jumpscare, de mindeközben imádod, amikor végigfutkos rajtad a hideg, akkor Katja szürreális álomháborúja tökéletes partner lehet számodra az álmatlan, hideg téli éjszakákon.
A SLEEP AWAKE december 2-án jelent meg PlayStationre, Xboxra és PC-re. Mi utóbbin borzongtuk ki magunkat. A játékért köszönet a Keymailer csapatának!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.