Vigyázat, a leírás tele van spoilerekkel!

Régóta figyelemmel kísérem a thatgamecompany-t. Végül is eddig három játékuk jelent meg. A flOw-t csak flash-es verzióban ismerem, már akkor különös volt, hogy egyszerű eszközökkel, egyszerű játékmenettel milyen hatalmasat is lehet alkotni. A Flowert megjelenése napján megvettem, 2 nap alatt végigjátszottam, néha még le-le ülök mellé.

A Journey ma jelent meg, tegnapelőtt már letölthető volt Plus tagok számára, mivel nem volt időm mára halasztottam a kipróbálását. Az első dolog ami feltűnt, hogy még annyira sem érthető a játék célja, mint az eddigi játékokban volt. Megjelenik a karaktered egy meseszép bevezető után egy sivatag közepén, valahol a távolban látható egy hegy és ennyi. A kameraállást kicsit megtanítja a játék de aztán magadra vagy hagyva. Az bal analóg kar ugyebár a helyváltoztatást irányítja, a jobbal még mindig lehet a kamerát irányítani (ha nem szereted a sixaxist) és majd csak később derül ki, hogy mire való a másik két gomb amit még használ a játék (igen csak 2-t).

A világ amibe csöppentél ismerősnek hat, de idegen. Nem tudod mi történt itt csak azt, hogy előre kell haladnod. A látvány csodálatos, nem fotorealisztikus grafikára hajtottak hanem igazi művészi alkotásra. Gyönyörű, kifogástalan. A másik hatalmas előnye a játéknak a háttérzene, mely csodálatosan alkalmazkodik a történethez, mindig ott van valahol az érzékek középpontjában.

És akkor következzen az, amivel teljesen belopta magát a játék a szívembe:
5 perc játék után feltűnt, hogy valami mozog a távolban, közeledtem hozzá és láttam, hogy egy ugyanolyan karakter, mint én. Ő is közeledett! Találkoztunk és valami volt abban a pillanatban amit soha nem felejtek el. Mintha mindketten egyszerre jöttünk volna rá, hogy a másik is egy játékos! A Journey észrevétlenül csatlakozik az internetre és észrevétlenül válik multiplayer játékká!

A társammal aztán együtt folytattuk az utunkat, valahogy éreztük, hogy együtt kell maradnunk. Kevés kézzelfogható előny származik abból, ha közel vagytok egymáshoz, de mégis valami más kötött minket össze. Pillanatok alatt mély barátság alakult ki köztünk, úgy, hogy a kommunikáció teljes mértékben ki van a játékból zárva. Rövid kis hangjelet tudsz éppen kibocsájtani, és valahogy ez elég is. Mikor a másik karakter felé fordulsz, jelzel neki, hogy éppen ott vagy a domb tetején, és jöjjön, mert erre kell haladni tovább. Vagy éppen amikor egy powerup-ot talál a társad és szól, hogy gyere és vedd fel te is.

Majd aztán elveszítettük egymást, de később újra találkoztunk. Éreztem azt, ahogy ott ugráltunk egymás mellett, hogy mindketten kölcsönösen örülünk, hogy újra együtt folytathatjuk az utat. A játék amúgy nem nehéz, egy egyszerű platformer, van benne néhol egy-egy ellenfél-szerű motívum, de jelentéktelen. Az egész játékmenet a hangulatról szól, mely a kettőtök kapcsolatán alapszik. Ketten haladtok előre, a távoli hegy felé és közben néhány cutscene-ben elmeséli a játék, hogy miről is van szó, olyan módon, hogy szerintem mindenki a saját módján tudja azt értelmezni, valahogy a történet mindenkinek mást jelenthet, és ez az ami a játékot művészi alkotás szintre emeli! Hiszen a Journey nem a skill-ekről szól, nem az adrenalinról, hanem a hangulatról. Számomra ez a másfél óra arról szólt, hogy mennyire fontos tényező az, ha nem egyedül vagy a világban, hanem van melletted egy társ. Egyedül jelentéktelen vagy, szinte lehetetlennek tűnik minden, és jön egy társ, aki ugyanolyan jelentéktelen egyedül, mint te, mégis ketten már egy csapat vagytok, egy páros akik nem ismernek lehetetlent.

A játék végén a feliratok után megtudhattam, hogy ki volt a társam az úton. Nagyon meglepődtem amikor kiderült, hogy három különböző játékossal is találkoztam. Végig azt hittem, hogy ugyanaz a társam. Ezért zseniális ez a játék, ezért fontos a kommunikáció teljes hiánya a két karakter között, mert így mindenki úgy idealizálja ezt a mesebeli kapcsolatot ahogy akarja. A másik karakter nem ronthatja el ezt a róla alkotott ideális képet, a történeten belül ő marad mindig a te legjobb barátod, a legtökéletesebb tárad, akár úgy is, hogy a történet folyamán többen is irányították. Lehet, hogy sokaknak ez illúzióromboló, de számomra ez is csak azt bizonyítja, hogy mekkora hatalmasat alkottak ezzel a játékkal és azt, hogy a létezik tökéletesség, ha teljesen ki tudjuk zárni a komor valóságot!