Jó reggelt, jó kockulást!

 Rövid szösszenetem arról fog szólni, hogy mennyire különbözünk, mint gémerek. Persze az emberek már önmagukban is különböznek, de mint videójátékosoknak ugye nem végtelen a számunkra megszabott repertoár, hiszen gyakorlatilag nem vagyunk szabadok a témában, ám mégis szinte teljesen másak vagyunk. Vegyünk például két embert, akik mindketten felhőtlenül rajonganak a GTAV-ért. A játék kiváló, tehát ez nem meglepő, sokan szeretik. No de ha közelebbről vizsgálódunk, ez a két személy teljesen más miatt van oda az adott sandboxért. Egyikük a szabadság miatt imádja, mert mondjuk bármikor bepattanhat bármelyik járműbe, bárhova elkocsikázhat, miközben különbőző stílusú rádiócsatornákat hallgat, és gyalogosokat gázol halálra. Ám a másikat a játék ezen része annyira sem izgatja, mint meztelen csigát a meztelenkedés. Ő a cucc online mókájától dob hátast, a többi meg számára meh kategória. Aztán mondjuk van egy harmadik tag is, aki meg kizárólag az egyjátékos mód, azaz a sztori miatt kockul az anyaggal, és nincs kedvére sem az online, sem a ”csak úgy mászkálós” rész. Tehát mindhárman egy játékot szeretnek, de mindhárman más miatt. Ennyire különbözünk ezen a téren.

 Ez ugyan még nem minden, hiszen ez csak egy adott példa volt. Ott vannak még nekünk a műfajok, a stílus, a körítés, az ár, platform, stb. Vajon miért szeretünk úgy játszani, és azt ahogy? Pontosabban mi az amiért szeretjük azt vagy azokat a bizonyos műfajokat? Nyilván sokan mondták már gyakrabban is, hogy én azért szeretek mondjuk rpg-vel játszani, mert olyan jó hosszú, vagy azért mert imádom a karakterfejlődéseket, stb. Nos kb ugyanerről szól a cikk. Kibeszéljük milyen játékosok vagyunk, ergo miért éppen ilyen meg olyan játékokkal játszunk. Én kezdem a listát, aztán lehet többen is vannak, kik hozzám hasonlóan szórakoznak a vidijátékokkal! Meg persze olyanok is, kik nem.

 Én majdnem mindenevő vagyok a játékok terén, de ha pisztolyt fognának a fejemhez, hogy válasszak kedvencet, akkor azonnal rávágnám, hogy tps és hack'n slash. Jól látjátok, nem egy, hanem mindjárt két favorit is van a tarsolyomban, s ez akkoris így maradna, ha elsütnének azt a bizonyos fegyvert. Na persze nem csak erről a kettőről lesz szó. Tehát akkor részletesebben.

Hack'n Slash

 A God of War első része óta lettem szerelmes a csapkodós zsánerbe, és tulajdonképpen az említett széria lett számomra a műfaj királya. Továbbá a Dante's Inferno és a legutóbbi DMC is nagyon bejöttek! Amit szívesen kiprób… na hoppá, most nem ez a lényeg, hanem miért tetszik nekem ez a műfaj. Mint sok más játéknál, itt is azt bírom a legjobban, amikor folyton pörög a game, és nincsenek fölöslegesen járkálós, és unalmasan hosszú párbeszédes részek. Tetszik a csapkodós harcstílus. Érzed, hogy nem simán ütsz, hanem rendesen odabaszol a dögöknek. Az viszont nagyon gyorsan kiborít, ha egy ilyen játék csak a harcról szól. Ezért szeretem, ha egy kis változatosság is van benne, mint például némi logikai feladat és érdekes sztori. Ám a lényeg pikantériáját számomra a bossharcok jelentik! Amikor lekell gyűrnöd egy nálad sokkal nagyobb és erősebb ocsmányságot, az a küzdelem megfizethetetlen! Ezt bármely játékban imádom! Főleg, amikor taktikázni is kell hozzá, nem simán csapkodni.

TPS/FPS

 Ugyanaz csak pepitában. Érdemes megjegyeznem, hogy ami nem sportjáték, ott utálok multizni. Egy tps és fps jellegű lövöldétől leginkább azt várom, hogy az élvezetes tűzharc mellett legyen érdekes története, és tetszetős karakterei. Ezt persze mindkettő megadhatja, de akkor marad a kérdés, miért jön be nekem mégis jobban a third person nézet? Azért, mert látom az egész embert, és ez nálam nagyon nagy plusz! Figyelemmel kísérhetem minden mozgásanimációját, ami hatalmas előny. Továbbá így valóban azt érzem, hogy a teljes embert irányítom, és bármikor bármerre ugorhatok, vetődhetek, lőhetek, anélkül, hogy forgolódjak, és nézelődjek, mivel már alapból mindent látok. Még a hátam mögött is zavartalanul figyelhetem mi történik. Legalábbis sok esetben. Rengeteg fps-ben nem láthatod a karaktered arcát sem, így nem annyira ismered meg őt, illetve van aki a könyvek sémáját követi, és számára sokkal jobb, ha a fantáziájára van bízva a legtöbb dolog, mint esetünkben a szereplő(k). Számomra nem. Ettől még a first person címeket is bírom. Ám ezekben a játékokban is fontosnak tartom, hogy ne a hentelésről szóljón az egész. Legyen néha egy kis interakció, lopakodás meg miegymás. Szóval nem véletlenül tartoznak kedvenceim közé az olyan játékok, mint az UC, TR, Arkham széria, GTA és Wolfenstein. Ha pedig már némi sandbox-ról is szó esett, akkor hadd írjak pár sort róla meg a hozzá hasonlókról.

Sandbox/Open World

 Tudniillik, nem komálom az OW játékokat, de a sandbox-ot sem nagyon, de akkor ugye marad a kérdés, miért tartoznak kedvenceim közé a GTA és Arkham széria, vagy a Sleeping Dogs meg MGSV:PP? A válasz egyszerűbb, mint egy egyszínű rubikkocka megfejtése. Nem a stílussal van bajom, hanem a szavatossággal. Ez most furcsán fog hangzani, de én nem bírom, ha egy single alapú játék túl hosszú, márpedig egy OW vagy sandbox-féle game általában sokkal több időt ígényel a befejezésre, mint a csőjátékok. Nálam általában az van, ha egy adott játék túl sokáig tart, akkor egy idő után az agyamra megy, és talán soha többé nem veszem elő. Vannak kívételesen ritka esetek, de azokból max egyet-kettőt tudnék említeni. Más szemszögből vizsgálva, úgy állok a dologhoz, mint egy olyan filmhez, vagy sorozathoz, amit tökéletesen lezártak, de azután a kedves készítők úgy döntöttek, hogy lehúznak még egy kis rókabőrt, és jönnek a teljesen fölösleges, az eredeti műt meggyalázó folytatások/évadok. Aztán az is közrejátszik, hogy mivel sokféle műfajt csípek, több játék is van a (bakkancs)listámon. Ezért nem is szeretnék leragadni egynél, mert akkor csak gyűlik a ”szennyes”.

 Persze sokan épp ellenkezőleg vannak vele, például egyesek csak évi 1-2 számukra érdemi címet tudnak kikapirgálni a bő választékból, így ők éppen azt preferálják, ha egy game több száz órára letudja foglalni szerénységüket. Nálam minden évben minimum 10 kerül a figyelmembe. Talán ezért is kedvelem jobban a csőjátékokat! Az olyanokat, ahol nem kell farmolni, keresgélni, gyűjtögetni, belerakni egy tonna időt a karakter vagy fegyver fejlesztésbe, temérdek és egyforma mellékküldetéseket teljesíteni, stb. Most sokan megdobálhatnak romlott paradicsommal meg záptojással, mondván fú de ígénytelen gamer vagy te Yanez, de kérem, mondja már el valaki, hogy miért rosszabb egy csőjáték, mint egy OW??? Jöhettek a lehetőségekkel, a szavatossággal, de azért valljuk be, ezt mind embere válogatja! Egyik sem jobb vagy rosszabb, csak más. S bár én az egyiket jobban bírom, mindkettőben tisztán látom és megtudom találni a maga szépségét.

Platformerek

 Külön szót érdemel ez a szekció is, mert egy teljesen másik világba röpít engem. Csupán azért vagyok oda az akár gyerekes ugrabugra játékokért, mert feledtetik velem az egyhangú környezetet nyújtó, realisztikusságra épülő címeket. Új színt visznek a videójátékokba! Szinte szó szerint, ugyanis a legtöbb ilyen mű színnel teli ábrázolása azonnal jobb kedvre tudja deríteni az embert. Az aranyos szereplőkről nem is beszélve! A humoros körítés, az ügyességi részek is a toppon vannak nálam. Ráadásul mindig nosztalgikus érzéssel gazdagodom, ergo ismét gyereknek érezhetem magam arra a kis időre. Na pont ezért nem tudok ellentmondani az olyan játékoknak, mint a Mario, Donkey Kong, Crash Bandicoot, Rayman, stb. Ezeknek pont olyan szerepe van a videójátékok világában, mint a többi gémnek! Itt is inkább az egy irányba haladó-féléket szeretem, mint a legtöbb sidescroll, vagy épp Crash. Amikor visszakell menni, járkálni, keresgélni, na azt ebben a műfajban is rühellem.

 A fenti sorok szerintem kellőképp rávilágítottak arra, hogy miként viszonyulok a játékokhoz, vagyis hogyan játszom én. Feleslegesnek érzem tovább vesézgetni, hiszen a leírt alapok nálam minden játékra érvényesek, kívéve a sport, amit teljesen más célból játszok. Szóval álljon itt egy kis…

Összegzés:

 Tehát én azafajta gamer vagyok, aki imádja a tempós, adrenalin szintet tartó, de ugyanakkor nem monotonításba fulladó játékokat. Az epikus bossharcokat, amelyek nem az agyatlan csapkodással kezdődnek és végződnek. A remek, akár filmeket is megszégyenítő történetet, a pazar eggyéváló karakterekkel karöltve. A 15-30 óránál nem hosszabb szavatosságot nyújtó játékidőt. A zártabb pályákat, csakhogy ne amiatt kelljen 100+ órákat beleölni az adott címbe, hogy felkeressek minden gyűjtögetnivalót és teljesítsek minden klónozott mellékküldetést. A kedves és aranyos platformer játékokat, amelyek a gyerekkoromba röpítenek vissza, de kellő kihívást képesek nyújtani. A sport, racing, fighting meg egyéb játékokat pont azért csípem, amiért a többiek is: legyünk az elsők, a legjobbak bameg! Amúgy a puzzle címektől sem idegenkedek, ahol leginkább a rekorddöntögetéseket részesítem előnyben, illetve az érdekes és változatos logikai feladatokat.

Na és te barátom, mit szeretsz a videójátékokban?