Az ember, mikor még gyerek, és felszabadultan élvezi minden felelőségmentes percét, arra gondol, de jó lenne idősebbnek lenni, mert akkor, majd megtehetünk mindent, amit csak szeretnénk és nemfog senki beleszólni. Amikor meg már felcseperedtünk és szembe néztünk mindennel, ami a felnőt korral, léttel jár, azt kívánjuk, bárcsak újra gyermekek lennénk. Hisz nekik olyan könnyű. Felelőség mentes. Persze nem mindenki gondolja ezt, de vagyunk sokan, akik néha betakarózunk ezzel a meleg, puha érzéssel alkalomattán. Akkor még nem vagyunk teljesen tudatunknál, és nem fogjuk fel teljesen a dolgokat, amik körülöttünk történnek. De mégis, az útunk, már akkor elkezdődik. Ott vesszük magunkhoz a táskánkat, amit szüleinktől kaptunk. Hátunkra vesszük, és nekivágunk a nagy ismeretlennek. De az elején, még akadnak társaink, a szülők és testvérek személyében, akik segítenek előre haladni. Segítenek irányt mutatni, merre érdemes elindulni. Nagyon sokáig szerencsésnek mondhatom magam ezzen a téren. Mindkét szülő támogatását élvezhettem. Gyerekkoromban szinte mindent megkaptam, amit csak szerettem volna. Életem egyik legboldogabb szakasza volt.
De aztmondom ideje indulni. Az első állomás az óvoda, 5 éves vagyok. Sokan azt mondják itt tanul meg a gyerek szocializálódni, közösségben viselkedni, és itt talál rá az első barátokra is. Hát nálam, ez nem jött össze. Nem tartott túl sokáig a karrirem ebbe az intézménybe, mert makacs magatartásommal meggyőztem édesanyámat, nem az én világom ez a kis mikro közösség. Minden reggel rendszeres harcot kellett folytatnia velem és kezembe szorongatott kisvakond figurával, hogy felöltözzem, és elinduljunk. Emlékszem egyik télen 3-an fogtak le, hogy valamilyen módon felhúzzák rám a harisnyát, kapálóztam, rúgtam, kisvakonddal pufföltem, amit, akit épp értem. Ennyire akaratos gyerek voltam. És kis barátommal a kezembe ennek hangot is adtunk rendszeresen. 4 gyerek közül, én voltam a legproblémásabb. 1 hugicával, 1 bátyussal és 1 nővérkével büszkélkedhetem. Régen bosszantottak, sokszor kívántam bár ne lennének, de ma azt modom, ajándékok az ember életében. Sokat számítanak, mert ők is sokmindent pakolnak a táskánkba. Talán minden öcsikének, mint nekem is, a bátyám volt az akire mindig felnéztem. Erősnek, vagánynak, jófejnek és tehetségesnek tartottam. Olyan volt nekem, mint egy hős. Sokmindent csináltunk együtt. Ő volt aki megismertette velem a C-64 varázslatos polygon világát, 5 évesen írni olvasni nem tudtam, de azt megtanultam, melyik lemezt kell betennem és mit kell beírnom a gépbe, hogy elinduljon. Bizony, kocka voltam már akkor. Ő volt aki focizni tanított, néha talán kicsit agresszív mócereket alkalmazva, hisz nem volt rest teljes erőből megrugni a labdát. 5 éves gyereknek! Nem normális. Ő volt, akivel 5 évesen először kivitt a bolhapiacra másolt játékot venni. Megvoltak a bejáratott helyeink, 80 forintért kaptunk 1 lemezt, amin akár több játék is lehetett. De persze a csúcs szuper játékok 1 vagy több lemezesek voltak. Ha persze karácsony vagy szülinap volt, és kaptunk a nagyitól, keresztanyutól pénzt, egyből futottunk a Sugárba, később az 576 kbyte-ba eredetibe megvenni. Ünnepnapoknak számítottak ezek a pillanatok. Persze otthon ment a harc ki mikor játszon, de ma azt mondom, azok a veszekedések is frankók voltak. Ha pl. már 2 napja nem tudtam odaférni a géphez, mert a drága bátyám nem ment fociedzésre, megfogtam az ágyam egyik puffját és azzal rontottam rá hátulról, orvul. Aminek természetesen egy kiadós gyepálás lett a vége. És igen, ő nyert. Mindig. Szép emlékek. És ezek azok a dolgok, amik belekerülnek a kis táskánkba. Ezeket a dolgokat cipeljük egy életen át. Az emlékeket. Mert az emlékek, a megtörtént események azok, amik hatással vannak a jövőnkre. Hatással arra, mikor merre fogunk tovább haladni. Ez csak egy kis bevezető volt az életembe, egy kis expozició a bloghoz. Én itt azt szeretném elmesélni darabonként, hogy váltam azzá, aki most vagyok, és hogy válok majd talán azzá, aki lenni szeretnék. Elmsélni milyen utat jártam be, most hol tartok, és merre indultam el.