Üdvözlegyetek!

Nos, ahogy ígértem, íme egy részlet a művemből. Bevallom őszintén, én nem "hiszek" a részletekben. Ember legyen a talpán, aki pár oldalból következtetni tud egy regény milyenségére, dehá' ez ugyebár divat, meg végülis legalább annyi leszűrhető, hogy tud-e fogalmazni az alkotó. Gondolkodtam melyik jelenet legyen. Olyan célszerű lett volna, ahol párbeszéd és leírás egyaránt van, vagy ahol Fener, vagy Alen karaktere jól kirajzolódik. 

Végül egy akciójelenetet választottam, mondván kenyeret és cirkuszt, ráadásul ez, a történet szempontjából (főleg Fener szempontjából) egy fontos esemény. 

Tehát ímhol ez a pár oldal, jó étvágyat!

Fener visszafutott a nagy olvasóterembe, zakatoló szíve cseppet sem csillapodott, amikor a többi bejárat felől is vöröses fények gyúltak a sötétségben. Próbált rátalálni vezérére a mágikus szövetek között, de most nem tudta kivenni alakját, így ösztönére hallgatva a padokon átugorva a terem közepe felé vetette útját. Elért a kupola tetejéig emelkedő oszlophoz, amely körül szintén erkélyek sorakoztak könyvekkel, és ülőhelyekkel. Hirtelen megtorpant. Dorrhen két sávot szórt különböző finomságú és színű porokból. Az egyikben Fener halványvirágpor szemcséket vélt észrevenni. A hangoskodást jelen pillanatban nem tartotta bölcs dolognak, így nem kiáltott mestere után. A porral rajzolt határ mentén körbeosont az oszlop körül, de nem lelte felettesét. Jobb híján kihúzta tőreit és készen állt arra, hogyha netán harcra kerül sor. Az idegeket feszítő várakozás nem tartott sokáig. Hirtelen Dorrhen bukkant fel mellette, felkavarva ezzel a levegőt.

- A szellem? – vetette oda kurtán a kérdést Dorrhen. Kezében tartotta Fekete Íját, amiből Fener arra következtetett, hogy használta is teleportálása előtt.

- Megjelent, de nem tudtam idehozni…- Fenernek ettől elszorult a torka. Alig bírt mesterére nézni, de nem is akarta túlságosan kimutatni szégyenkezését.

- Beszéltél vele? – kérdezte Dorrhen, mit sem vesztve közönyös hanglejtéséből.

- Igen. Közölte, hogy neki mindegy melyik oldalon fog állni, bár a szavaiból én úgy vettem ki, hogy inkább belőlünk van elege. – morgolódott Fener.

- A lényeg, hogy már sikerült alakot öltenie. – azzal Dorrhen átugrott az általa alkotott körökön és egy agyonlapozott zsebkönyvet húzott elő padlón heverő zsákjából. Fener kérdőn nézett az újabb tárgyra, már csak azért is, mert keresztbe-kasul vékonyka lánccal volt átkötözve.

- Nem árt jóban lenni a szellemidézőkkel. – lobogtatta meg az idős mágus, miközben visszatáncolt társához. – Ha már alakot öltött, meg is lehet kötözni. – pillanatnyi vigyor jelent meg szigorú arcán.

„Ez is Muldev mester egy műve.” – gondolta Fener.

- Hadras emberei?

Dorrhen fújt egyet.

- Először kipucolják a külső részeket, ahogy elnéztem. Te védd ezt a helyet, amíg én előkerítem azt a… lelket. Mindig ellenőrizd a folyosókat! – azzal hátára is kanyarította íját és járkálni kezdett a padok között, miközben lánccsörgések közepette felcsapta a könyvet és mormolni kezdett.

Fener felmérte a helyzetet. Úgy tűnt, az ötből három folyosó felől türemkedik elő a lobogó fény és a hangzavar. Kiválasztotta azt, amelyiknek látványától leginkább összeszorult a gyomra és nagy levegőt véve futott menedékéhez, amelyet egy szobor mögött rögtönzött. Búvóhelye köpenyes alakot jelenített meg, aki büszkére faragott ábrázattal egy fáklyát emelt a magasba, amely most kihűlten pihent markában. Fener kikémlelt rejtekhelyéről. Semmiféle mozgást nem észlelt, így a falhoz simulva, tőrét készenlétben tartva sietett előre, a folyosó végébe. Próbálta kizárni tudatából az izgalomtól remegő lábait, valamint azt a tényt, hogy még életében nem harcolt, bár saját megnyugtatásár igyekezett a kocsmai verekedést annak számítani.

Hosszúkás terembe pillantott be, ahol gúlába rakott fadarabok lobognak, körülötte pedig emberek sürögtek, kapkodták fejüket folyamatosan figyelve környezetüket. Egy csapat láncinges a két, egymással szemközti kijáratot őrizte, kezükben lángokat visszatükröző fényes pengékkel. Fener valószínűnek tartotta, hogy Dorrhen úgy tett, mintha kívülről érkezne a támadás, ezért figyelik a kifelé vezető kapukat. Azonban egy mélyvörös köpönyeges alak tucatnyi páncélossal, egyenesen Fener felé csörtetett. Az ő arcát, kísérőivel ellentétben nem fedte sisak, de arca így is olyan keménységet tükrözött, mint az acél a lobogó fény pedig vibráló árnyékokat vetett mély barázdáiba. Rövid katonás haja és megtermett alkata sietve közeledett az egyre kétségbeesettebb Fenerhez.

„Ha most visszamegyek, észrevesznek és azonnal lelőnek a számszeríjasok, ha támadok…ki tudja mi lesz." Hezitálásában eszébe sem jutott a teleportálás csak az, amit bátyja mondott a fegyveres ütközésekkel kapcsolatban. „Meg kell tanulni a tested ösztöneit előhívni. Mikor arra kerül sor csak annyit kell észrevenni: itt a pillanat. Ők sem haboznak."

Fener két ujja közé csíptette övén sorakozó dobókései egyikét és a vörös köpenyes ember helyébe próbálta felidézni a gyakorlását szolgáló fatörzset. Hirtelen vett mély levegő, célzás, izmok megfeszülése és dobás.  A tűzmágust váratlanul érte a felvillanó acél, de gyakorlott reflexeinek hála félrehajolt, így szíve helyett csak vállába fúródott a penge. Fener rögtön hátrébb teleportált, ami életmentőnek bizonyult, mivel nyílvesszők süvítettek oda, ahol pillanatokkal azelőtt még ő állt. A csapat hangos ordítással tört rá, ő pedig folyamatosan kikerülte a támadásokat. Fekete árnyként, lobogó köpennyel eltűnt, majd újra felbukkant,  de egyre jobban kimerült. Késével izgalmában rosszul célozta meg az egyik gyalogost, így az fémes csattanással pattant le a mellvértről. A tűzmágus gyűlölködő arckifejezéssel legyintett egyet sértetlen karjával, mire Fener köpenye lángra lobbant.

" Ők sem haboznak..." Szinte pánikba esve teleportált, amitől a tűz kialudt, és a bőrzekés íjász mögé érkezett. Teljes erejével átdöfte rajta tőrét. Érezte, hogy pengéje izmot, szövetet, és puha szervet vág át és beékelődik két borda közé. Borzalmas érzés fogta el, ahogy a fegyvere egy másik ember csontját éri, de mindez csak egy múltba veszett pillanattöredékké vált, mivel fel kellett eszmélnie a sokkból a felé rohanó gyalogos miatt. Kapkodva kirántotta tőrét, mire támadója kardja már majdnem belekóstolt a húsába. Ismét eltűnt a támadás elől, nem sok híján a fellobbanó tűzfalba. Fener kívül rekedt a körön, és vissza kellett vonulnia, mivel a többi ostromlónak is feltűnt a harc. Egy tűzgolyó süvített el mellette, ami mellkason találta volna, ha nem ugrik félre.Az fájó hőséget okádó lángfalból pedig nem a sérült vörös mágus bukkant fel, hanem egy embernél jóval nagyobb termetű, fényes alak, amely szélvészként csapott le Fenerre. Sikerült a térben eltűnnie a forró csapás elől, leizzadva bukkant fel a nagy olvasóteremben. Keze úgy szorította tőrét, hogy belesajgott, s ha nem lett volna rajta bőrkesztyű, bizonyára kicsúszott volna izzadt tenyeréből.

A hirtelen ért forróságtól kipirult az arca. Ledobta megpörkölődött köpenyét, hogy könnyítsen mozgásán, így felfedte a bőrmellényén hordott szürke-fekete Dorrhen céh címerkabátját. Nem kellett sokat várnia, s a keleti boltív alatt megjelent a tűzóriás. Tudta, hogy ez annak a tűzmágusnak a varázslata, akit eltalált. Sérült állapotában ellenfele nem sokáig tarthatta meg alakját, így csak időt kellett nyernie. Lélekszakadva futott egy masszív és tömör szekrényhez és amint megérintette, az köddé vált, s a dühödt jelenésre esett, amely megroggyant a súly alatt. Dühödten darabokra törte hatalmas lángoló kezeivel a súlyos bútort, mögötte közben folyamatosan nyomakodtak előre a katonák, köztük Fener három tűzmágust is fel vélt fedezni. Azt, amelyik elkülönült a többitől és szemmel láthatóan felfedezte Dorrhen előkészületét, Fener célba vette és mögé teleportálva azonnal hátba szúrta szíve magasságában. Ezúttal a feladatának fontossága felülkerekedett a rátörő sanyargató érzésen. Ez idő alatt az óriás észrevette, de immáron csak vonszolta magát. Fenert megcsapta az elviselhetetlen forróság, azonban egy íj találta oldalba támadóját, amely azonnal füstgomolyagba bugyolálta, elfojtva ezzel mágikus lángjait. A szörny helyén már csak a sérült tűzmágus fuldoklott a csapdájában, végül egy másik nyílvessző kioltotta az életét. Fener rögtön Dorrhent kutatta szemével, de az már eltűnt, mire hálálkodhatott volna neki. Ellenség özönlött ki a boltív alól, majd a falak mentén vették körbe a termet. Csak egy fiatal katona rontott előre a padok között, egyenesen a porból alkotott körök felé. Fener ott termett, s tőrével már le is csapott, először figyelmeztetően, így az ügyesen kivédte. A katona páncélinge szolgált védelmező felszerelés gyanánt, s pallosával súlyos csapásokat sorozott Fenerre. A harctól megrészegült eszelősséggel vagdosott, ezek elől mágus könnyen félreugrott, az egyik hosszan ívelt csapás viszont vágást hagyott a mellkasán. A fájdalmat csak másodpercekkel később érezte, szeme sarkából újabb támadókat és felszegett nyílhegyeket látott. A fiatal harcos erős marokkal, ízületet roppantva vállon ragadta, Fenert és olyan mozdulattal lendítette kardját, amelynek színpadias kivégzés lett volna a vége, ha a mágus pánikszerűen nem fogja meg az őt szorító kart. Ellenfele azonnal eltűnt, Fener pedig kimerülten térdre rogyott az asztalok mögött, s rámeredt az előtte álló oszlopra, amelynek környékét őriznie kellett.

A fiút akarta elteleportálni, de nem koncentrált célhelyre, így varázslata oda küldte, ami először megjelent gondolataiban. Szédülve bámulta a megrepedezett márványfelületet, ahonnan vér szivárgott elő, s szomorú cseppek csorogtak alá hosszú csíkokat hagyva maguk után. Ekkor tudatosultak Fenerben az eddigi történések, és tért magához, ugyanakkor elméje kizárta azt, ami körülötte történik, és a zajok is tompa hangzavarrá mosódtak össze. Kínzó hányingertől émelygett, mire egy hang szólalt meg mögötte.

- Sajnállak Fener, a mágus!