Az alábbiakban egy rövid leírást adok azokról akik szerintem eddig a “legnagyobbak” a játéktörténelemben.

Prince (Ubisoft féle Prince of Persia trilógia)

A Perzsa herceg kalandjaiba a 2003-as Sands of Time-al csöppentem bele. A játék remek volt akárcsak a főhős is. A Herceg már ekkor az egyik kedvenc karakterem lett de ahhoz, hogy igazán megkedveljem várni kellett még egy évet, ugyanis ekkor jött ki a Warrior Within.

A hangulat sokkal sötétebb lett. Az első résszel szemben egy komorabb, megfáradt főhőst kaptunk aki a megváltoztathatalan sorsa ellen küzdött, mindezt egyre kevesebb reménnyel. A Hercegnek nem volt semmilyen ember feletti hatalma ezért is könnyű volt vele azonosúlni és beleélnünk magunk a helyzetébe. Akkoriban a játék maga iszonyat nehéznek számított (nekem mindenképpen). De ez a nehézség sokat segített abban, hogy megkedveljem a karaktert. A főszereplő is küzdött, szenvedett és már már majdnem feladta….(mint én a játékot. :D) A sztori egy bizonyos pontján aztán úgy döntött nem küzd tovább a sorsa ellen, ekkorra bizony én is kb. feladtam, majd a herceg számára feltámadt a remény, ami nekem pedig egy várva várt mentési pont formájában jött el. Ezután újúlt erővel, mintha a “Végtelen történet” játék verzióját játszanánk mégis sikerűlt eljutnunk a sztori végére.

Jim Raynor (Starcraft 1-2)

Azt aki a távoli jővőben egy hatalmas csatahajó parancsnokaként is western hangulatot teremt a fedélzeten és mindeközben whiskyt iszik és Lynyrd Skynyrd számokat hallgat, azt egyszerűen nem lehet nem szeretni. Ez a személy pedig Jim Raynor a Starcraft sorozat egyik meghatározó szereplője.

Őszintén szólva a Starcraft 2 sztorija nem nyűgözött le különösebben de Jim karaktere annyira el lett találva, hogy sokmindenért kárpótolt. A főhős elvesztette jóformán mindenét úgyhogy napjait azzal tölti, hogy bánatát whiskybe fojtja míg nem egy régi barát új lehetőségeket hoz az életébe.

Valamiért mindig is szerettem a Jim-hez hasonló kicsit búskomor, “elegem van a folyamatos harcból” típusú karaktereket, így nem is volt kérdés, hogy az ő személye is hamar megfogott. Amitől azonban felkerülhetett a listára a legjobbak közé az a szereplő hatalmas stílusa. Ennek átadásában nagy szerepe volt a remek szinkronhangjának is, ami passzolt Jim végtelenül laza stílusához. Ezt tovább fokozta, hogy amolyan “űrcowboyként” tengette mindennapjait, oldalán egy régi winchesterrel, miközben szabadidejében nem vetett meg néhány pohár whiskyt és egy jó szivart. Ezen tulajdonságait pedig a hozzám hasonló zenei ízlése tetőzte be mert több száz évvel a jövőben járva is a 60-as 70-es évek remek zenéit hallgatta.

Batman (Batman Arkham City)

Nem vagyok egy szuperhős fan de azt nekem is el kell ismernem, hogy Batman karaktere mégis valahogy több mint egy átlag szuperhősé. Van benne valami szomorúság-sötétség, amitől érdekesebb lesz mint társai, ugyanakkor sokkal emberibb is náluk hiszen nincs semmi “isteni” képessége.

Ezen tulajdonságai azért még nem lennének elegek ahhoz, hogy a kedvenceim közé kerüljön, a Rocksteady 2011-es játéka azonban olyan profin kihozott mindent ebből a karakterből, és annyira élvezetesen tette mindezt, hogy hamarosan bekerült kedvenceim közé.

A játék során a készítők figyeltek minden apró részletre, így a megfelelő hangulat adott volt. Az irányítást olyan profin oldották meg, hogy a játékos tényleg úgy érzi mintha ő lenne Batman :D. Ezt mind megfejelték egy olyan Batman ábrázolással amiben tényleg kijön a karakter lényege. Egy hétköznapi ember, akit kitartása és az elszántsága tesz emberfelettivé. Olyan ellenfelekkel kell megküzdenie akik nála sokkal erősebbek, és látszólag megoldhatatlan helyzetekbe keveredik, de mégis végig magabiztos és határozott marad, olyannyira hogy ez a “kisugárzása” a játékost is magával ragadja. Kevin Conroy Batman hangja pedig egyértelműen a legjobb szinkron amit valaha videójátékban halottam. Persze mondhatnánk, neki könnyű, hiszen nem ma kezdte mint Batman szinkronja. De mégis annyira passzol a karakterhez amit csinál, hogy néhány párbeszédet már csak emiatt is érdemes volt meghallgatni. Amikor mély, “sötét” hangon azt monja, hogy nem fogják legyőzni, azt nem lehet neki nem elhinni. :D

Clementine (The Walking Dead)

Jöjjön most a kemény féfiak után egy kislány akinek sokak szívébe sikerült belopnia magát.

A walking dead játék sok tekintetben jobban sikerült mint a sorozat. Mindkettőt szeretem de a játék szereplői valahogy sokkal közelebb álltak hozzám, mint a sorozatbeliek. Közülök is egyértelműen a legnagyobb hatást Clementine tette rám.

Kezdetben amikor Lee-vel rátaláltunk majdnem abba is hagytam a játékot, hiszen semmi kedvem nem volt egy kislányt pesztrálni a zombiapokalipszis kellős közepén, ez a hozzáálásom aztán 180 fokban megfordúlt a sorozat végére. Clementine az a tipikus ártatlan kislány, akit nem lehet nem szeretni. Miközben a világ a feje tetejére állt ő volt az egyetlen normális pont amibe a játékos kapaszkodhatott. Nekünk kellett vigyáznunk rá, aminek kezdettben egyátalán nem örültem. Ezt a “vigyázó” szerepét viszont rendkívűl ügyesen adagolták a készítők. Ahogy haladt előre az idő Clementine-t egyre jobban megkedveltem és próbáltam megvédeni mindentől, amitől csak lehetett. Az, hogy mennyire sikerült elérniük a készítőknek, hogy az elsődleges gondom az legyen, hogy rá vigyázzak csak a játék végefele tűnt fel nekem is. Kezdetben ugyanis próbáltam még mindenkit megmenteni, a dolgok viszont egyre rosszabra fordultak. Később már csak Lee és Clementine érdekelt, míg végűl már az is kevésbé foglalkoztatott, hogy Lee, a főhős sorsa mi lesz mint, hogy Clementine ussza meg valahogy a játékot. Mivel ő volt az a karakter akinek sorsáért eddig leginkább aggódtam megérdemelten övé a listám második helyezése.

Arthas (Warcraft 3+ The Frozen Throne)

Akit a valaha volt legérdekesebb játék karakternek tartok az Arthas Menethil, ő ugyanis egy személyben az egyik kedvenc pozitív és negatív hősöm is.

Már a Warcraft 3 elején megkedveltem. Ő volt a szőke hosszúhajó, jóképű és igazságos herceg, aki a szent fény segítségével harcolt a gonosz ellen. Amolyan viccnek vettem a Blizzardtól, hogy egy látszólag ennyire “tipikus” pozitív herceget kell majd írányítanom. Jelleme azonban hamar kiderült, ennél sokkal árnyaltabb. Lobbanékony és önfejő természet volt. Direkt nem használnám a lázadó szót, hiszen egy hagyományok ellen lázadozó főhős is már lerágott csont. Arthas nem lázadozott, egyszerűen csak fiatal volt, és a tettvágy hajtotta. A történetben eljött aztán a pont ami főhősünket teljesen megváltoztatta. Stratholme városát megfertőzték és hamarosan mindenki az ellenség szolgájává változott volna, ő azonban meghozta a nehéz döntést, miszerint ennél a halál is jobb sors. Ezután már csak a bosszú hajtotta és világos volt, hogy el fog veszni. Ami közel hozta hozzám a karaktert, hogy bár kegyetlen dolgokat tett úgy éreztem én is pont így döntöttem volna, minden helyzetben. Egyszerűen nem volt semmi más logikus alternatívája.

A jelenetet aztán amiben saját apjával végez, majd később elpusztít mindent és mindenkit aki valaha számított neki, vagy százszor újranéztem, annyira a hatása alá kerültem akkoriban.

A karakter teljes kibontakoztatása aztán a Frozen Throne-ban történik meg. Miközben Arthas végig küzdi magát összes riválisán eljut végső állomásához a Lich Kinghez. A Blizzard mindigis értett az átvezető videókhoz. Ugyanígy remek lett ez a végső jelenet is, mikor lépked fel a lépcsőn és emlékeiben viszhangzanak régi bűnei. Végül pedig ő lesz a Lich King s mikor tornyának tetején ül, a szakadó hóesésben, minden szörnyűség ellenére amit elkövetett, mégis mérhetetlen méltóságot sugároz magából.

ui. ( a wow féle lore-t pedig tekintsük csak megnemtörténtnek, mert színvonalában nem méltó a Warcraft 3-hoz)