A hóesés és a fák sűrűjéből egy kőépület formája kezd kirajzolódni. Közelebbről szemlélve, az embernek olyan benyomása támad, mintha egy templom lenne, ám a hangulata mégsem a nyugalmat és a békét árasztja, sokkal inkább félelmet és vészjósló gondolatokat kelt. Az egész környék kihalt, sehol egy lélek. Maga az épület is szürke, komor. Nyoma sincs pompának vagy díszítésnek. Minden sivár és egyhangú. Csak az ablakokat és a repedéseket benövő kúszónövény zöldje visz némi színt a monoton szürkeségbe. Nem úgy tűnik, mint amit az „Isten házának” lehetne nevezni, sokkal inkább illik rá az „Ördög háza” jelző.

        Mindketten kétségek között vergődnek. Örülnek ugyan, hogy megtalálták a harangtornyot, de a látvány eltántorítja őket. Rossz előérzetük van a hellyel kapcsolatban. Valami megfoghatatlan erő árad az egész épületből, mintha most is vagy legalább száz szúrós szempár követné minden lépésüket. Azonban nyafogásnak itt már nincs helye! Tudják ezt ők is nagyon jól, s néhány percnyi gondolkodás után, összenézve adnak jelet egymásnak, hogy felkészültek.

Óvatos léptekkel közelítenek az ódon faajtóhoz. A fák rengetegéből kiérve, a szívük egyre hevesebben dobog. Pupilláik kitágulva, ereikben vadul lüktet a vér, és ez az érzés minden egyes megtett lépéssel egyre csak fokozódik… Megérkeztek. Az ajtóban állnak tétován, arra várva, hogy a másik majd csinál valamit. Ám egyikük sem mer lépni. Aztán Ray végre elszánja magát. Kezét a kilincs fölé emeli, majd lassan, finomkodó mozdulatokkal lenyomja azt, s benyit a Középkor hangulatát idéző szent helyre.     Az öreg ajtó csak úgy nyikorog, mintha csak szerelmet vallana. Ha van odabent valaki, az egészen biztos, hogy meghallja… A küszöbön átlépve, látóterük kitágul. Odabenn a kép jóval barátságosabb, mint amilyennek kívülről látszódott. A falakon kellemes fényt adó gyertyasorok futnak körbe. Az oltárnál is gyertyák sokasága nyújt békés hangulatot. Valami azonban hibádzik: sehol egy kereszt, szentkép vagy szobor. Bármi, ami egy templomot, templommá tesz. Vannak ugyan padsorok és rajtuk könyvek, de ezeken, a könyveken sem a „Biblia” felirat olvasható, csupán egy „D” betű. Beleolvasva még kuszábbá kezd válni a történet, ugyanis valami számukra teljességgel ismeretlen nyelven íródott az egész. Egy szót sem értenek belőle. Se nem spanyol, se nem portugál, de talán e két nyelvre hasonlít a legjobban. Aztán a félhomályban hirtelen egy árny suhan át előttük, s amilyen gyorsan feltűnt, olyan sebesen nyoma is veszett!

        Aztán fürkésző tekintettel még alaposabban körülnéz, valamilyen ajtó vagy rés után kutatva. Nemsokára meg is akad a szeme, egy, a terem túlsó végében lévő gyanús formán. Azonban egy oszlop pont eltakarja, ezért kénytelen közelebb menni, hogy jobban szemügyre vehesse. Gina szorosan követi társát. Nem szeretne magára maradni a nagy, nyitott térben, védtelenül. Amint kíváncsiságuk tárgya kikerül a takarásból, Ray feltevése beigazolódik. Valóban egy ajtó az, s tárva-nyitva áll. Belesve rajta egy csigalépcsőbe ütközik a tekintetük. Úgy döntenek, kiderítik, hová is vezet ez a lépcső. Belépnek az ajtón, ám ekkor fülsiketítő recsegés, zúgás hangja hozza a szívbajt minkettejükre. Első ijedelmükből feleszmélve gyorsan rájönnek, hogy a telefon az! Kapkodva előkotorják, majd döbbenten látják, amint a lemerült készülék képernyője elképesztő sebességgel villog, megállás nélkül, s mindeközben folyamatosan zúg, mintha csak a megfelelő frekvenciát keresné.Már-már szinte elviselhetetlen hangerővel bömböl a mobil, mikor váratlanul az egész jelenségnek vége szakad. A hang és a villogás is egy pillanat alatt abbamarad! Az ijedt Gina, kikerekedett szemekkel néz társára, de Ray is csak értetlenül tekint a telefonra. Ötlete sincs, mi okozhat ilyesfajta, ekkora erejű interferenciát… Kicsit várnak, míg kifújják magukat, majd tovább indulnak, fel a csigalépcsőn. Ray feltekint, hátha meglát valamit, de csak egy halovány fénycsóvát lát. „Talán ez lehet a harangtorony.” – súgja oda az asszony. „Igen, én is azt hiszem. De az előző kis intermezzo után kétlem, hogy bármi haszna is lenne a suttogásnak. Nem?” – kérdi kicsit ironikus, de mégsem rosszindulatú hangnemben a nőtől, mire az elgondolkodik egy másodpercre, majd mosolyogva válaszol: „Lehet, hogy mondasz valamit…”

        Már körülbelül négyemeletnyi magasságban járnak, közelednek a lépcsősor tetejéhez. Ray megy elöl, kezében egy jókora fadarabbal, Gina pedig szorosan a nyomában halad, fejszét szorongatva. Egyre inkább érzik a beáramló hideg levegőt, s ezzel párhuzamosan erősödik bennük a tudat, hogy ez az a bizonyos harang. Még néhány lépés van hátra… és feljutottak! Ray azonnal védekező testhelyzetet vesz fel, nem tudván, ki vagy mi les rájuk a falak mögött rejtőzve. A lépcső legutolsó fokán állva próbál a férfi fülelni, hátha meghall valamit, de úgy tűnik, senki sincs a toronyban. Elindul körülnézni, ám ekkor felfigyel valamire. Lehet, hogy mégiscsak van itt valaki más is rajtuk kívül...