31. oldal

 A rövidke eszmecserét követően, miután Gina összeszedte magát, elindulnak az előttük álló, egyetlen lehetséges úton. Ez a folyosó is sötét, komor, ám közel sem annyira, mint az előző, ahol még az orruk hegyéig sem láttak. Mindemellett a hossza is messze elmarad a már említett járatétól, ezáltal gyorsan a végégre érnek, ahol - nem meglepő módon - egy újabb ajtó várja, hogy mögé kukkantsanak. A szokásos hallgatózás után, úgy ítélik meg, hogy biztonságos a hely. A lehető leghalkabban próbálva lenyomni a kilincset, kinyitják az ajtót, s lopakodva belépnek a következő terembe. Valóban, egy árva lélek sincs odabenn, így kissé fellélegeznek. A helyiség hatalmas, de nem tűnik semmilyen szempontból sem az átlagostól eltérőnek. A falakon, fényt biztosító fáklyák, a padlót viseltes márványlapok borítják, s az egész termet gigantikus méretű, helyenként elég romos állapotú oszlopsorok hálózzák be, melynek túlsó végében egy hívogató vasajtó lapul. Nem teketóriáznak sokat, rögtön ezt az ajtót veszik célba. Félúton azonban Ray megtorpan, és az értetlenkedő Ginát is csendre inti. Erősen koncentrál. Szinte hallani a fogaskerekek kattogását a fejében. A szemével mintha követne valamit, pedig látszólag nincs ott semmi, csak temérdek por és az üres falak. Aztán hirtelen elkiáltja magát: "Rohanj!" majd megragadva az egészből mit sem értő nő kezét, lélekszakadva futni kezd vele, egyenesen az előttük lévő, hatalmas vasajtó felé. "Szedd a lábad!" - üvölti torkaszakadtából Ginának. "Fuss! Gyerünk! Be az ajtón!" Ray kétségbeesve - majdhogynem kitépve helyéről az emberes méretű fémtömböt - nyitja társa előtt az ajtót. A nő villámgyorsan átslisszan a keskenyke résen, majd azon nyomban követi őt a férfi is, aki egy másodpercet sem tétovázva, azonnal rántja is be magával az ajtót. Még be sem csukódik, mikor egy irtózatos, emberfeletti erejű ütés behorpasztja a jó húsz centi vastag, tömör fémajtót, és hátrarepíti még a közelben álló Rayt is! Ám ezzel még nincs vége! Újra meg újra nekiveselkedik ez a valami, egyre mélyebb és mélyebb lyukat ütve az egyetlen dologba, ami védelmet nyújthat számukra ezzel az ismeretlen erővel szemben. Egyetlen szerencséjük talán csak az lehet, hogy az ajtó nem zárnyelvvel csukható, hanem egész egyszerűen, az ajtókeret fogja magát az ajtót, s így jóval nagyobb erőbehatásnak tud ellenállni. Ha egy hagyományos, kilincszáras megoldással működne, már az első ütés is beszakította volna. Így legalább, az iszonyatos erejű csapások ellenére az ajtó még tartja magát. De vajon meddig?

        A lény nem tágít, mindenáron be akar jutni hozzájuk. Egy percre sem pihen, úgy tűnik, ereje határtalan, s a végtelenségig kitart. Barátaink, hevesen lüktető szívvel, zihálva figyelik, amint az ajtó lassan kezdi megadni magát. A tok mellett, már a falon is repedések jelennek meg! Először csak apró darabkák, majd fokozatosan, egyre nagyobb tégladarabok kezdenek potyogni a vaskeretet szegélyező részből. Már nem bírja soká´...

        Jogosan vetülhet fel bennünk a kérdés: "Miért nem rohantak el már rég, a titokzatos lény elől?" A válasz, sajnos azonban roppant egyszerű: nincs hova elfutni, zsákutcába jutottak! Egyetlen kijárat van, ahol bejöttek. És azt hiszem, azt nem kell ecsetelnem, miért is nem épp kecsegtető ez a megoldás, hőseink számára.

        Minden egyes másodperccel egyre közelebb érzik magukhoz a halál szagát, s eközben folyamatosan az jár a fejükben, hogy ez nem lehet igaz. Ilyen nem történhet, pont velük! Ez biztos csak egy álom! Ám minden egyes újabb ütés, csontig ható, rideg módon foganatosítja bennük a szörnyű tényt, hogy ez bizony maga, a kegyetlen valóság...