34. oldal

[...] Odabaktatnak a különösen szépen, már-már művészien megmunkált, fafaragásokkal díszített ajtóhoz, s kis habozás után benyitnak rajta. Ha az ajtóra azt hitték gyönyörű, akkor még nem láttak semmit! Belépve ugyanis egy fényűző, pompázatos, barokk stílusra hajazó, helyenként talán már giccsesbe is átütő, egyedien kidolgozott, gigantikus terem képébe ütközik a tekintetük. Felfoghatatlan mennyiségű arany, márvány és kőfaragásos díszítés határozza meg a helység összképét, s mindez egy majd’ repülőgéphangárnyi méretű területen helyezkedik el. Az egész csarnok fényárban úszik. Ezernyi gyertya lángja pislákol a falakon, az oszlopokon, s az óriási kristálycsillárokon, melyből három is akad, eme gigászi teremben. Természetes fénynek nyoma sincs, bár ez talán nem olyan meglepő, tudván, hogy az egész épület a föld alatt helyezkedik el…

        A bejárattól – ahol Gina és Ray állnak – néhány lépcsőfok vezet le a terem szintjére, onnan pedig, két oldalon, párhuzamosan futó fáklyasorok húzódnak a csarnok közepéig, majd ott, kilencven fokban elfordul az egész, s onnantól kezdve, mintha elvágták volna a fény útját – mindent sötétség borít. Semmit nem lehet kivenni az ottani dolgokból, így azt sem, hová is vezet az út… Az út, melyen bíbor és aranyszínű, skarlátvörös rojtokkal szegélyezett szőnyeg fut végig, melyhez foghatót csak királyi méltóságok, fényűző palotáiban, vagy hatalmas bazilikák, meseszép csarnokaiban találunk. Minden mást padsorok végeláthatatlan sorai fednek, akárcsak egy templomban.

        Az első döbbenet után felocsudva, Ray gondol egyet, s a nála lévő fahusánggal odacsap néhányat az ajtókeretre, remélve, ha van itt valaki rajtuk kívül, akkor erre egész biztos előjön. Másodpercek telnek el, de semmi sem történik. Nem látnak senkit, úgyhogy beljebb merészkednek.

        Óvatosan, folyamatosan szemmel tartva maguk körül mindent, lesétálnak a lépcsőn, át a lángoló fáklyákkal szegélyezett úton. Tekintetük ide-oda vetül másodpercről-másodpercre, figyelve az őket körülvevő dolgokat. A terem közepéig gond nélkül eljutnak. Itt megállnak egy kicsit, hogy alaposabban körülnézzenek, egy lehetséges kijáratot kémlelve. Ajtónak viszont – a bevilágított részen legalábbis – nyoma sincs. Úgy gondolják, az árnyékos területen lehet valahol.

        Magukhoz vesznek egy-egy fáklyát, s elindulnak a beláthatatlan terület felé, amikoris az ajtó, hirtelen bevágódik mögöttük, majd egyszerre minden elsötétül! Még a kezükben lévő fáklyák is kialszanak, s mindössze egyetlen, árva lángcsóva marad érintetlenül, tőlik alig néhány lépésnyire!

        Kezdeti riadalmukat félredobva, rögtön odarohannak hozzá, hogy meggyújthassák saját, kialudt fáklyáikat, ám kellemetlen meglepetéssel találják szemben magukat: hiába próbálják meggyújtani, fáklyáik nem kapnak lángra, pedig látszólag minden körülmény adott lenne hozzá! Ekkor már valóban a torkukban dobog a szívük a rémülettől. Moccanni sem mernek az egyetlen dolog mellől, mely fényt biztosít számukra. Érzik, hogy valami készül, de fogalmuk sincs, micsoda. Aztán a nagy semmiből, váratlanul hangos tenyércsapkodás zaja zengi be a csarnokot. Majd valaki, érces, mély, tekintélyt parancsoló hangon megszólal:

-          Bravó! Elismerésem! – kezdi mondandóját a titokzatos idegen. – Lenyűgöző, ahogy idáig eljutottak! Magukon kívül ez még senkinek sem sikerült! Túléltek minden, az útjukat álló akadályt. Bámulatos módon használták az eszüket, és túlléptek saját korlátaikon. Ez valóban figyelemreméltó és tiszteletet parancsoló teljesítmény. Azonban… sajnálatos módon ez az út, az Önök számára, itt most véget ér…

-          Mi van? – vág közbe Ray. – Ki a faszom maga? Mutassa magát!

-          Nyugalom, Mr. Scowly! Nem az a fontos, ki vagyok, hanem az – emeli fel hangját sejtelmesen –, amit mondani kívánok!

-          Honnan a picsából tudja a nevem? – kérdi az indulattól már majd’ szétrobbanó férfi.

-          Ó, Mr. Scowly! Jóval többet tudok Önökről, mint a nevük! És hogy honnan? Nos, az talán maradjon az én kis titkom. De ez is csupán csak részletkérdés… Amiért most itt vagyok, annak az oka egy ajánlat. Nem is ajánlat, talán jobban illik rá a „jóindulatú tanács” kifejezés.

-          Tanács? Miféle tanács? – vágja oda Ray cinikusan.

-          Egy tanács, amely az életüket mentheti meg… feltéve, hogy megfogadják.

-          Mit akar? Nyögje már ki végre!

-          Rendben van, Mr. Scowly, de fölösleges heveskednie! Intézhetjük ezt kutúráltan, emberi hangnemben is… Ám, ha így akarja, hát legyen! „In medias res!” – Vágjunk a közepébe! – Én felajánlom maguknak, sőt, garantálom, hogy békében és épségben hazatérhetnek. Hajuk szála sem görbül, amennyiben elfogadják az alkut. Ebben az esetben hajlandó vagyok szemet hunyni az eddigi cselekedeteik felett is, melyekkel óriási károkat okoztak már számunkra. Emellett jogtalanul behatoltak a magánterületemre, és megrongálták a berendezést is. Ezeket is módomban áll elfelejteni. – De ennek ára van…

-          És mi lenne az? – kérdi gúnytól csöpögő hangon a férfi.

-          Most azonnal indulnak, és itt hagynak mindent, amiért jöttek! A gyerekeiket, a magyarázatot az itt történtekre, és minden mást is! Megígérik, hogy soha nem térnek vissza, és nem beszélnek róla senkinek!

-          És mi van, ha nem így döntünk?

-          Nos… Mr. Scowly… ez is egy lehetőség, ám sajnálatos módon, ebben az esetben, kénytelen leszek, rövid úton megszabadulni maguktól… A döntés az Önök kezében van!

-          Hm… Hát, ez valóban megfontolandó ajánlat… De tudja mit? – biccenti kissé félre a fejét. – Inkább kapja be!

        A férfi erre dühödten mordul egyet, majd folytatja, ám már jóval ingerültebb hangnemben:

-      Ne bőszítsen fel, Mr. Scowly! Újra megkérdem: Mi a válaszuk?

-      Én meg újra csak azt tudom mondani: Kapja be!

-          Ebből elég! Én próbáltam szép szóval, intelligensen elintézni, de maguk olyan makacsok! Miért nem tudnak egyszerűen hazakotródni? Miért kell, hogy megnehezítsék a dolgomat? De legyen! Maguk keresték a bajt, hát most megkapják! Amit eddig láttak, csak a kezdet volt. Készüljenek fel a legrosszabbra! Hosszú és fájdalmas haláluk lesz. Borzalmas kínok között fognak eltávozni erről a nyomorult golyóbisról! De a haláluk csak a szenvedésük kezdete lesz! Erre mérget vehetnek!

-          Azt hiszi, megrémít minket ezzel a „faszacsávós” dumájával? Túléltünk már egy, s mást mióta itt vagyunk! Küldjön ránk bármit, azt is túléljük! Különben meg, maga papol nekünk?! Maga az, aki ahhoz gyáva, hogy megmutassa magát, és szemtől szembe, ide álljon elénk! Maga lát minket, mi viszont nem látjuk Magát. Nem, mert alamuszi módon a sötétségbe burkolózik! – Csak nem fél előjönni?

        Amint Ray kiejti száján az utolsó szót, váratlanul, a kezdetektől árnyéklepte csarnokrészen felgyulladnak a fények, és a sötétségből kilépve egy hosszú, püspöklila felleghajtót viselő, csuklyás egyén alakja kezd körvonalazódni a szemük előtt. Az arca nagy részét árnyék fedi, mélyen a fejére húzott csukjának „köszönhetően”. Csak a szája látszik ki alóla. Így kezdi mondandóját:

-          Ó, a félelem!... A félelem, számomra idegen és egyben értelmetlen fogalom. Miért kellene félnem? Miért kellene bárkinek is félnie ezen a világon? Ez az érzelem, frusztráló és egyben nevetséges. A kíváncsiság és a tudatlanság keveredése, aminek hatására agyunk, valamilyen fiktív eseménysort tervez, melyet az adott körülmények alakítanak ki. Ezektől függően lesz a kikalkulált fikció, vágyakozást idéző, avagy félelmet keltő. Mindent a tapasztalataink és az ösztönszerű megérzéseink határoznak meg. Például, amikor egy új munkahelyre mennek, a gyomruk össze van szorulva, a kezeik remegnek… Ám ez az érzés az idő múlásával, fokozatosan elillan, mert az agyukban egyre kevesebb az ismeretlen tényező, és ezzel együtt a rizikófaktor is. Ezért kérdem én: Miért féljünk? A félelem csak egy sor kellemetlen, s ezzel együtt fölösleges érzést generál, melyek aggodalmat és izgalmat okoznak. De jó ez valakinek? Vagy tulajdonképpen, mitől is félünk? A haláltól? A sötétségtől? A szellemektől? Esetleg a démonoktól? Nem! Ezek mind, csak okozatok, de nem okok! Az ok, amitől félünk, saját magunk bizonytalansága, és a hiányosságaink tudatosulása. Teszem azt: Félne a haláltól, ha tudná, mi van utána? Vagy félne éjszaka a kietlen, sötét utcán, ha nem hallana folyton rablásokról és gyilkosságokról szóló híreket? Mert mennyi lehet az esélye, hogy valami rossz történik velünk? Szerintem, elenyésző. Hisz’ hány nap telik el úgy az életünkben, hogy semmi ilyesmi nem következik be? És ehhez képest mennyi, amikor igen? Szóval, ha még mindig azt hiszi, hogy félek, akkor óriásit téved, Mr. Scowly. Én nem félek senkitől és semmitől! De legfőképpen Maguktól nem!

-          Hű, de magabiztos! Azt hiszi, attól, hogy előmert kászálódni a sötétből, bebizonyította a bátorságát? Ezt nem negyven méterről szónokolva kell bizonygatni! Jöjjön ide és rendezzük ezt le férfimódra! Csak maga és én. Egy az egy ellen.

        A titokzatos férfi, tekintetét mereven maga elé szegezve áll, s csak lesajnálón somolyog a csuklya leple alatt, miközben Gina és Ray, türemetlenül várja a választ a kihívásra. Pár másodpernyi hallgatás után, végül meg is kapják azt:

-          Tudja, Mr. Scowly, én azt hittem, ennél azért valamivel bölcsebb, de legalábbis megfontoltabb ember. De belátom, tévedtem. Tényleg azt gondolja, hogy legyőzhet?

-          Nem csak, hogy azt gondolom, de még a szart is kiverem magából, öreg! Csak legyen mersze kiállni!

-          Ó, maga balga!... Ám legyen! Rendezzük le! Fegyver nélkül, puszta kézzel! De azt mondom, jöjjön ide inkább maga!

        Hőseinket nem kis mértékben lepi meg a férfi válasza. Egyáltalán nem erre számítottak, de roppant elégedettek az eredménnyel. Ezzel talán pontot tehetnek ezeknek a bizarr eseményeknek a végére, s visszakaphatják a családtagjaikat. Rendkívül bizakodóak. Rayt teljesen lázba hozza, hogy végre elégtételt vehet az őket ért sérelmekért, ám Gina – amellett, hogy persze ő is reménykedik – azért óvatosságra inti társát. „Ez egy nagy lehetőség, amit nem szabadna elszalasztanunk, de ha úgy alakulna a helyzet, inkább add fel! Nem ér annyit ez az egész, hogy komolyan megsérülj. Kijutunk máshogy, de ne kockáztass, kérlek! Ígérd meg nekem!” „Rendben, megígérem! De ne aggódj, elbírok vele!”

        A jótanácsok után, a férfi leteszi a fegyvereit, majd kicsit átmozgatja elmerevedett izmait.

-      Készen áll? – kiált oda, az azóta is ugyanúgy, rezzenéstelen testhelyzetben ácsorgó fickónak.

-      Jöjjön csak! – hangzik a magabiztos invitálás.

        Nem kell kétszer mondania. Ray tüstént elindul a köpenyes idegen felé. Önbizalomtól duzzadó mellkassal sétál át a fáklyasorok között, melyek, lépésről-lépésre gyúlnak fel körülötte, ahogyan melléjük ér. E „jelentéktelen” dolog azonban már nem képes Rayt kizökkenteni a koncentrációjából, miként a helyszínhez közelít. Zavartalanul megy tovább a célja felé. Végre a csuklyás fazon is megmozdul! Lassan, nagyon lassan, felemeli tekintetét a padlóról, s egyenesen a férfira szegezi. Meredten nézi egy darabig, majd hirtelen, szemmel szinte követhetetlen gyorsasággal maga elé nyújtja jobb kezét, mire, ebben a pillanatban Ray, mintha csak egy falnak ütközött volna, képtelen tovább menni! Mintha egy mázsás súlyt kötöttek volna a lábaira, egyszrűen meg sem tudja őket mozdítani! Az idegen, ekkor kinyújtott kezét elfordítva, s kissé megemelve, tenyerét félig összezárva, mintha szorítana valamit, újabb hirtelen mozdulatot tesz, s ezzel, döbbenetes módon, a lebénult férfi elemelkedik a földtől!

-      Ray! – sikítja el magát rémülten az asszony, s rohan oda társához azonnal, hogy segítsen rajta.

        Ray, levegő után kapkodva, lábaival kapálózva próbál szabadulni a láthatatlan erő szorításából, de nem jut sokra vele. A nő, megragadva a férfi derekát, minden erejét összeszedve igyekszik hátrább húzni, de meg sem tudja mozdítani. Mintha kikötözték volna, semerre sem mozdul. A férfi arca lassan színt vált, s a kékülés jelei kezdenek kiütközni rajta. Mindketten tehetetlenek. Ray szervezete már vagy egy perce nem jut oxigénhez, s vészesen közeledik a kritikus állapot felé. „Mit művel, maga rohadt szemétláda? Engedje már el! Mindjárt megfullad!” – ordítja zokogva a kétségbeesett asszony, ám a mítikus idegen, meg se rezzen. Gina ekkor váratlanul visszaszalad a hátrébbhagyott holmijaikhoz, majd a fejszét felkapva, villámgyorsan rohan újra társához. Futás közben azonban, egyszer csak elhajítja a halálos szerszámot, egyenesen a távolból mesterkedő férfi arcát megcélozva vele! Ekkor viszont, az hirtelen felnéz, s csak a szeme villanásával, a másodperc tört része alatt eltéríti a felé tartó szekercét. Az asszonynak elképedni sincs ideje, ugyanis a következő pillanatban a fickó, egy erőteljes csuklómozdulattal, szemvillanás alatt hátrarepíti, egyenesen neki egy padnak! A szerencsétlen nő hatalmasat esik, majd magatehetetlenül a hideg kőre zuhan, s nem is mozdul onnan.

        Eközben Ray, sansztalan harcot vív a szabadulásért, s az ájulás szélére kerül. A világ kezd számára elsötétülni. Egyre halványabban, s elmosódottabban látja az őt körülvevő fényeket. Elindul azon a „bizonyos” alagúton, s megállíthatatlanul közeledik Szent Péter kapujához. A hatalmas lakat lehull, s nyitódik az ajtó…

        Ám nem várt módon, az utolsó pillanatban, ellenfele megkegyelmez neki, s elereszti a torkát! Az ellilult férfi, erőtlenül rogy le a földre, partra vetett hal módjára, levegő után kapkodva.

        Érthetetlen, mi történt. – Végezhetett volna mindkettejükkel, a döbbenetes erejű idegen, ám ő másképp gondolta. Vajon milyen megfontolásból cselekedett így? – Ray is ezen töpreng, miközben szüntelenül igyekszik úrrá lenni iszonyú légszomján. Kisvártatva érkezik is a fenyegető kommentár:

-          Kértem Önöket, hogy menjenek el… Nem mentek. Nem mondom többször. Legközelebb már nem ússzák meg ennyivel! – zárja rövidre mondandóját a láthatóan felbőszült, ám mégis elképesztő kimértséggel beszélő férfi, aki ezzel befejezettnek tekinti a társalgást, és távozik a teremből.

        Ahogy elhagyja a helységet, a fények újra felgyúlnak mindenhol, s a dolgok visszatérnek a „rendes” kerékvágásba...