Az érzelmek tengere

Van egy víz, mely sosem szárad ki,

Akármi történik ő kitart bármeddig,

Jöhet tűz, szél, fagy áll mindaddig,

Míg ki nem csordulnak a kínjai.

Megtölti a szeretet, a gyűlölet és a harag,

Ezek az érzelmek túláradnak, ha éjjel apad

A hullámok magasra csapnak, repülnek reggel

Hiszen a szerelem irányítja ezt a tengert.

Az élőlények is innen nyernek maguknak erőt,

Az összes rossz dolog ellen készíteni egy ernyőt,

Mely megvédi őket bármitől, ami árthat nekik,

A Sellők, ha valami baj közeledik, azt jelzik.

Beborult az ég, a felhők elsötétültek, a nap elbújt

Sötétségbe burkolódzott táj, a tenger képe is elnyúlt

A Sellők is elbújtak a víz legaljára, félnek előjönni

Eleredt az eső, villámok durrogtak, félnek előjönni.

Egyszer aztán kisütött a nap, a felhők fehérré váltak

A tenger újra kék alakot öltött, zavaros volt és kába

Az uszonyos élőlények is kimerészkedtek a felszínre

Félénken, óvatosan közeledtek centiről-centire

Újra megtelt az érzelem tengere, a szerelem töltötte meg

Egyetlen dolog, melyből nem kerül bele egy csepp fölösleg sem

A hullámok újra lassan mossák a partot, tudják erre vigyázni kell

Óvni, mindaddig míg lehet, hiszen ez, ez az igaz szerelem.

Mámor hercege

1. rész

Fehér paripán vágtatott egy férfi,

Csillogott a kardja és a sisakja,

A kezén lévő ruhadarabot tépi,

Amivel a lova lábát takarja.

Szegény állat erősen vérzett,

Fehér szőrén piros tócsák voltak,

A lovas megfordult, s hátra nézett,

A földön feküdtek élők és holtak.

Messziről katonák nyilakat lőttek,

A táltos kerülgette a lövedékeket,

Némelyik eltalálta, meghúzta a szőrét,

Messzi tájban egy kastély növekedett.

Szürke tégláit erősen sütötte a nap,

A vár falán egy koronás király állt,

Mellette imádkozott egy kopasz pap,

Magában motyogott, féltette a fiát.

Roham!- kiáltotta kétségbeesetten,

Megindultak a lovas huszárok előre,

Közben beért a herceg ebbe a ketrecbe,

Apja gondterhelten nézett egy felhőre.

A kapun belépő fiát homlokon csókolta,

Majd újabb parancsot adott a hadseregnek,

Azok, pedig tovább lőtték őket ólommal,

Véres csata kerekedett gyorsan a terepen.

A herceg közben idegesen kereste kedvesét,

Akit nem is talált meg, csak a hűlt helyét,

Kirohant a palotából, s elővette fegyverét.

Felesége nevéért kiáltott, fogta volna a kezét.

Meglátta egy szekéren, lánccal vitték el tőle,

A kocsi után eredt, de nem érte utol már,

Kétségbeesett arccal fürkészte apja bőrét,

Rengeteg katona feküdt holtan, több mint száz.

Vágtatott a lova, de nem találta nyomukat,

Kétségbeesetten rugdálta táltosának oldalát,

Hiába tántorogtak, megitták az összes borukat,

Végleg kimerültek, pihenni tértek volna már.

Vörös hold ragyogott az égen, pirosan fénylett,

A szekeret követte, de tudta rábukkanni nem fog,

Baljós köd gomolygott, terjengett a szélben.

Élete szerelme eltűnt, örökre.

Remélem tetszenek.