Halotti rapszódia

Látjátok feleim, lehulltunk a porba.
Hamuként születtünk, s kupacnyi testünk
Elfújja a szél, ha arra van dolga.

Hazádnak rendületlenül… Nem érted magyar?
Nincs a Földön olyan, ki ápol és eltakar.
Hiába növeled, vagy fejleszted a világot,
Lelkedre varrták ezt, a történelmi átkot.

Egy gondolat bánt engemet… nincs már tisztelet.
Ki párnák közt, ágyában, mélyen betakarva
Sem talál már nyugtató, álmodó szellemet,
Annak felteszik az utolsó kenetet,
Azt háborogva elmehet.

Viszolyog, beszúr, fulladozik a lélek…
Gyötrelmes, harminchat fokos lázában ég.
Betipeg anyánk, elénk dobja az ételt…
Egyétek!- mondja, majd azután továbblép.

Harcoltam a Nagyúrral, de legyőzött.
Nem vagyok Ady, nem állom a sarat.
Nekem tilos sírni a Kárpátok alatt.

Alig hallom már Babits s Márai énekét…
Mindent elfúj a kábító, alkoholos szél.
Parasztozik, ki kezébe sosem fogott ekét,
Nem tudja, honnan ered a délutáni ebéd.
Látja autójából a szántóföldeket;
Halk traktorzúgást hall, miközben ő vezet.
Áldja az aszályt, és a jó időt várja,
Majd csodálkozik, ha felmegy kenyerének ára.

Gondolkozz el világ, mielőtt cselekszel!
Ne intézz el mindent, könnyen egy felessel!
Fejfádat farigcsáljuk – Vedd észre, Mama!
Miért nem voltál kegyetlen, vérmes mostoha?

Szerinted így jó? Tedd fel a kérdést, te állat!
Miért vonsz egyszerűen minden felett vállat?
Ki otthont s ételt adott, azzal így kell bánni?
Válaszolj! Ne csak nézz kigúvadt szemekkel!
Neked lehet könnyű, ám ezután hetekkel,
Nem csak te fogsz a puskacsőnél állni, s várni.

Halált hozó madár vagyok… tán egy jós, látnok.
Ám lehet, hogy csak véletlenül vagyok itt,
És nem odabent, egy gumifalnál állok.

Futtatom az agyam, és egy kicsit fázom…
Vigaszt adó barátokra vágyom.

Remélem tetszett új művem, keserű érzelmeim szülték, de a depresszióm már múlik, a hajnallal együtt újra előtör a fény:)