Ki blogom gyakorta böngészi, az tudja mire számítson: Ismét nem hazdutoltam meg önmagam! Tollat ragadtam, jobban mondva klaviatúrát, s az éterbe vetettem gondolataim súlyát.

A világ és a rém

Az eloltott világ a kíntól megremeg,
csókolgatja arcát egy bársony-szörnyeteg.
Tágas pupillákkal elissza könnyeit,
azokkal szoptatja sivító kölykeit.

Csillagporral láncolja karját a térhez,
mohón nyújtja orrát aranyló véréhez.
Körbeharapdálja, majd rászól, hogy játsszon,
s az csupasz lábával penget egy gitáron.

A rabosított világ főura egy rém;
keringőzve kapta el Jupiter gyöpén.
Az isteni színjáték kínzó keserve,
hogy a teremtő lett rettentőn elverve.

Vadak, karcsúak s andalítók a szavak.
A rothadó magány a homályba fakad.
Míg az úr alszik, a rab csupán didereg,
ösztövér álmain füstkígyó tekereg.

A sötétbe ugat harsányan a semmi:
A kalodába kéne győzelmet tenni! -
Sírnak a picik, a mama már dübörög,
ő két kisírt szemmel életért könyörög.