Már baromi régen jelentkeztem utoljára, az a már úgyszólván védjegyemmé vált verses blogbejegyzéseimmel. Igazából mentségem sincs rá, egyszerűen azért, mert beindult a nyár és nem nagyon vagyok itthon, vagy éppen a hullafáradtság miatt kiveszik belőlem a költői inspiráció. Viszont, ha az ember szenvedélyesen lelkesedik valamiért, akkor képtelen huzamosabb ideig meglenni nélküle, ezért hát én se tűrtőztethettem tovább magam és klaviatúrát ragadtam. Remélem, ezóttal sem okozok majd csalódást!

Íme:

Árnyék-sugallat

Lélegzetem légbe fagyva lebeg.
A Hold párkányán csillagok ülnek,
tekintetük fénybe gyúlva hebeg.
Hamu-árnyék suhan át a parkon,
szellemteste a lény, mely elemészt…
Vágyam hajtom, de megrekedt hangom
nem belé, csak az est képébe vész.

Tűzzel vacog a téli éjszaka.
A levegőt az idő préseli,
lassan éled genezisem szava.
Még mindig azt az árnyat keresem,
s ha lenne valamim, tán el is érném…
Övé pennám, övé a küzdelem,
de nem szól felém, hiába kérném.

Mit ér a költő, csak így egymaga?
Télen és nyáron folyton csak kutat,
de ki lehet ő? Ki is önmaga?
Kezét az árny-idegen vezeti,
tőle függ, és ő általa dalol.
Saját harcát miatta kezeli
úgy, ahogy él, s úgy, ahogy meglakol.