Evil Genius (2004)

Mindig is kedveltem a stratégiákat, de idővel rá kellett jönnöm, hogy nem csak az egyszerűbb felépítésű stratégiák léteznek, mint a C&C vagy a régebbi Westwood, esetleg a Blizzard Starcraftja. Éppen ezért elkezdtem az ilyen „bázisépítő” stílusra keresni, és akárhányszor néztem ilyenek után, rendre belebotlottam olyan fogalmakba, hogy „Dungeon Keeper klón”, „nem olyan jó, mint a Dungeon Keeper”, vagy „Ez egy sz*r, inkább megyek Dungeon Keeperezni”. Kicsit kezdett zavarni, hogy tényleg ennyire egyeduralkodó kategóriájában ez a játék? Bele akarok fogni egy másik zsánerbe, és egy játék után ez a zsáner véget is ér számomra? Nagy szerencsémre a válasz nemleges lett, ugyanis a sok DK áradozás között találtam egy-két olyan hangot is, aki azt suttogta a fülembe, hogy ezt kéne kipróbálnom. Bár ezek után azt is megértem, hogy miért a DK az egyeduralkodó.

Az Evil Genius egyből egy számomra kedves újdonsággal nyit: itt ugyanis mi vagyunk a likvidálandó gonosz személy, aki szörnyű terveket forral a fejében, és ehhez kell egy csendes sziget és egy jó kis földalatti létesítmény. Előtte azonban, választanunk kell három géniusz között. Mind a három gonosz körül van egy bizonyos sugarú kör, amely az ő közvetlen befolyását jelzi. Ez fontos lehet, ugyanis jó helyre pozícionálva jelentős motiváláshoz és egyéb passzív képességekhez juttathatjuk dolgozóinkat. Emellett mindenki kap 1-1 Henchman-t (bérenc), akik alapból is elég erősek tudnak lenné, de még emellé kaphatnak két aktív képességet is, aminek gyakran hasznát tudjuk venni, de erről majd picivel később…

A bázisépítéshez munkásokra lesz szükség, ebből az elején rendelkezésünkre is állítanak párat, hogy kialakítsuk a fontosabb helyeket, és egy alaptőkét is, amiből ezt megvalósíthatjuk ezt. Elsőként gyorsan ki kell alakítanunk egy földalatti bejáratot és a lehető leggyorsabban egy páncéltermet, hogy az ideiglenes helyről azonnal átvigyük a pénzünket a biztonságos bunkerbe. Miután az alapok készen vannak, elkezdhetünk építeni szállást a munkásoknak, vezérlőtermet, fegyvertárat, kiképzőszobát, ahol a munkásokat továbbfejleszthetjük tudósokká, katonákká vagy diplomatákká, laboratóriumot, reaktortermet, hogy a sok energiát fent lehessen tartani, stb. A játék későbbi részében kell majd fejlesztenünk további dolgokat is, melyek nagy hasznunkra is válhatnak vagy esetleg segítik az embereink kondijának rendben tartását, mivel munkásaink elfáradnak, elunják magukat, lebetegednek, és ha rossz a munkáltató, egy idő után felmondanak a fenébe. Továbbá minden építéshez nyilván pénzre van szükség, ennek beszerzésére, meg van egy úgynevezett világuralmi térkép, ahol eldönthetjük, hogy hova küldjük ki embereinket, akik pénzt lophatnak, illetve kémkedhetnek további lehetséges küldetések után.

Lakatlan szigetünk azonban gyorsan válik lakottá. A szigetet ugyanis észreveszik a turisták, valamint a különböző régiók ügynökei is szagot fognak, és elkezdenek utánunk kutatni. Ennek elhárítására a turisták figyelmét leköthetjük egy gondosan elhelyezett hotellal, kaszinóval, hogy ne zavarjanak minket, azonban az ügynökök elhárítására majd csapdákra is szükség lesz, amelyekben szerencsére a játék egyáltalán nem szűkmarkú; annyi féle módon ki lehet nyírni őket, hogy néha csak azzal is el tudtam volna lenni egy ideig (bár a Henchman-jeink is elég hasznosak erre a célra). Később azonban egyre több zavaró turista, és egyre keményebb ügynökök (és szuperügynökök) jelennek meg (a világtérképen folytatott lopkodásunk miatt is), szóval erre is nagyon oda kell figyelni.

Szóval építkezni, dolgozókat pesztrálni, azokat kiképezni is bőven tudunk. Adva van két sziget: egy kisebb és egy nagyobb, és bár ez két pályának hangzik, elég jól el lehet ezeken szórakozni, míg gondosan beépítjük a területet a szükségesebb dolgokkal és végigvisszük a küldetésszálat, melynek a vége az, hogy egy gonosz fegyvert kitervelünk, ami elpusztítja az emberiséget.

Alapvetően gonoszok vagyunk, ennek ellenére a játék így is megfelelő humorral operál. Nem kell itt csapdáktól összevérezett folyosókra és hullákra gondolni. A játék kinézete kifejezetten vállalhatóra sikerült, 2004-es játék lévén meg is lepődtem rajta. Az építkezés se bonyolult dolog, elég egyszerűen működik és a pénzszerzési metódusok és könnyen tanulhatóak.

Adva van egy jó játék, amely üde színfolt lehet a stratégiák között, mindezek ellenére azonban ezer sebből vérzik. Kezdjük azzal, hogy a játék tele van bugokkal: építkezés közben beragad egy-két lelkes dolgozó, akit aztán onnan a büdös életbe nem szedünk ki, de vannak olyanok is, amelyek konkrétan megakasztják a küldetést is. Én pl találkoztam olyannal, hogy épp az egyik gépen kellett volna egy fontos kutatást elvégeznem. Tudóskám ezt meg is csinálja szépen, kiveszi a mintát a gépből, és hirtelen ledobja maga elé, ahelyett, hogy átvinné a másik fontos géphez, hogy kész legyen a küldetés. Oda megy még egy, még tíz tudós és mindegyik ezt megismétli. Sokáig tanácstalanul álltam a helyzet előtt, és képzeljétek el az volt a megoldás, hogy átrendeztem a laboratóriumot, és valamiért akkor éppen már tudtak dolgozni. Illetve találkoztam olyan hibával, hogy a munkásaim aktiváltak csapdákat, amiket ők elméletileg nem aktiválhatnának, és olyannal is, hogy a max 100 munkásból 80 beragadt a folyosón és tölthettem be a régebbi mentett állapotot, mert mire kiszedtem kettőt a tömegből 4 másik ragadt be.

Amit azonban végképp nem tudok megbocsátani, az az egyének fölötti irányítás teljese hiánya. Nem tudom, hogy ez a műfaj sajátossága-e, és majd később a Dungeon Keepernél is fogok anyázni, de kifejezetten idegesített, hogy a Henchmaneken és a géniuszomon kívül csak annyit irányíthatok az embereimen, hogy riadókészültséget vagy nagyobb riadókészültséget adok le, illetve megjelölhetek célpontokat likvidálásra, vagy elfogásra. A riadókészültség pedig külön agyf*sz, mert ahelyett, hogy a képzett katonák mennének a veszély helyszínére felfegyverkezve, valamiért rendre a kis gyenge gyökér munkások és tudósok rohannak neki az állig felfegyverzett ügynököknek, tehát technikailag a darálóba küldtem mindegyiket, még mielőtt a katonák odaértek volna, szóval maga a játék okozott pár rendkívül hektikus pillanatot.

Akik azonban ezen túl tudják tenni magukat, azok egy igazi vérbeli gonosz szimulátorra tehetnek szert, amelyre manapság kevés jó példa van, szóval, akik készen állnak a világmegváltó terv megvalósítására és a kémek bedarálásra nyugodtan vágjanak bele, csak legyenek felkészülve egy pár masszív anyázásra, a kontroll hiánya és a bugok miatt.

75%/100%

(Egy kicsit elharapózott a magyarázása a játéknak, de fontos volt ezeket leírni, a további 4 játékban rövidebb leszek már, tartani szeretném az ütemtervet)

Shovel Knight (2014)

A fent zárójelezett mondatomra mi sem jó példa, mint ez a remekmű! Eleinte fanyalogtam, hogy megint egy francos „pixel-art indie művészi humbug”, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem, ugyanis szerintem a játék nem titkoltan a régi NES/SNES korszakot akarta visszahozni, jelezném- sikeresen!

Egy lovagot alakítunk, akinek a fő fegyvere az ásó, és épp nagyon elkeseredett szívszerelme és hű társa a pajzsos lovag(hölgy) elvesztése miatt. Azonban feltűnik egy főgonosz és még több gonosz lovag, akiket szépen egyesével külön-külön le kell majd győznünk különböző pályákon. Leszünk víz alatt, víz felett, pontosabban a levegőben, óratoronyban, kísértetkastélyban, titkos laborban, meg vulkán gyomrában. Továbbá az ásónk mellé akár varázsolhatunk is (korlátozott manával persze) és fejleszthetjük azokat, illetve az életünket és a páncélzatunkat- fegyverzetünket is minimális szinten.

Egyszerűen erről a játékról nincs mit írni: egy színtiszta nosztalgiabombával dolgunk, mely a legtökéletesebben visszahozza a régi érzést: egyszerű, szórakoztató, alkalmanként eszeveszettül nehéz tud lenni és a bossok háza táját se érheti panasz. (A zenékért meg külön csillagos ötös jár!!!) Azonban a kevésbé jártas illető is bele fog szeretni, lévén a játék nem olyan könyörtelen (vannak checkpointok is), amit talán apró hibának fel tudok hozni, az talán a játék viszonylag rövidsége, valamint a pixeles grafikát nem biztos, hogy mindenkinek a gyomra be tudja venni. Bevallom eleinte nekem se tetszett a megvalósítás, de hamar rájöttem, hogy még mivel van itt dolgom. Én azonban a helyetekben gyorsan mennék az ásólovaggal tenni egy próbát, különösen azoknak ajánlanám, akik már éltek a „sárgakazettás” videojáték korszakában.

95%/100%

Prince of Persia- The Sands of Time (2003)

Érdekes belegondolni, hogy anno játszottam még az MS-DOS-os Prince of Persiával, majd egy bakugrással kezdtem neki a The Two Thronesnak és a kettő közötti időszakban kijött Sands of Time és a Warrior Within felé sose kacsintottam. Ezen hiányosságomnak tettem eleget az előbbi kipörgetésével. A játék egy ostrommal nyit, ahol a herceg kényszeresen bizonyítva apjának elhozza az Idő Tőrét, amit kedves hercegünk fel is használ, ugyanis egy hatalmas homokórát is találnak az ostromlott maharadzsánál, melybe tőrét bele is döfi nyomban. Azonban a homokórában levő mágikus homok is kártékonyan hat az emberi szervezetre, ugyanis mindenki gonosz lénnyé amortizálódik, kivéve a kirabolt maharadzsa lányát, a herceget és az árulót, aki segített nekünk az ostromban. Utóbbi ugyanis képes használni a homok erejét (saját hasznára és mások rovására természetesen). Szóval megkezdődik a hajsza a herceggel és a hercegnővel karöltve, tele sok platformer és harcolós részen keresztül.

Röviden: a játék kb. 10-10 óra alatt kipörgethető, a grafika a 2003-as kornak megfelelő látványt nyújt, igazán fordulatos sztorival rendelkezik, a herceg és hercegnő karaktere és a közte levő kapcsolat nagyon jól érzékelhető a jó szinkronnak hála, a platformer részek nagyon olajozottan működnek, ahogy a harcrendszert se érhet panasz. Utóbbi kettővel azért akad probléma, a harcrendszer egy idő után unalmassá válik, a mászkálásnál meg van egy kifejezetten idegesítő kamera ami rendre váltakozni szokott, és persze az irányítás is a kamera szögéhez igazodik. Persze használhatjuk majd mi is a homok erejét (idő visszatekerése, lelassítása, ellenség homokká porlasztása), csak azért jó lett volna, ha nem a rohadt hülye kameranézet miatt kellene az esetek többségében használni.

Minden esetre én nem bántam, hogy nekiestem bepótolni a lemaradásomat, mert érdekel, hogy mi lesz még ebből a komplex sztoriból, és ki tudja? Lehet, hogy Nektek is tetszeni fog a herceg története. Csak azt a borzadály kamerát tudnám feledni…

85%/100%

Dust- An Elysian Tail (2012)

Az utóbbi időben nagyon ráfüggtem az indie piac játékaira, mert kezdem unni az egyensémára épülő játékokat. Nem feltétlen az egyensémával van nekem bajom, hanem azzal, hogy ezen felül némely játék semmi újdonságot nem tud felhozni, pedig én néhány kisebb újdonság láttán nem egyszer csalódtam kellemeset, amely az egész játék pozitív irányba történő átértékelését eredményezte. Szerencsére a Dust duzzad a sok egzotikus megvalósítástól, így nem nehéz jó véleménnyel lenni róla.

Dust a játék elején egy nevenincs, amnéziás valaki, aki egy beszélő kard (Ahrah) és egy repkedő lény, Fidget mellett ébred az erdőben (aki a kard őrzője).  Tehát gyorsan megkezdődik az emlékeink utáni kutatás, amely sok küldetésen, változatos helyszíneken keresztül ível, egy egész pöpec harcrendszerrel, egy középszerű loot- és craftrendszerrel, és mindezek ellenére egy óriási tartalommal, mivel a játék simán kitesz egy 15-20 órás tartalmat különösen a magamfajtának, aki minden szikla alá bekukkant extra cucc után. A sztori bőven elég arra, hogy karakterünket annak mentén terelgethessük (de alkalmanként akad egy pár klisé vagy nyáltenger), az Ahrah, Fidget és Dust közötti eszmecserék nagyon viccesek tudnak lenni (néha elég skizofrén is, amikor egy kardhoz karattyolsz).

A klisés, helyenként ömlengős sztori mellet az egyik nagy hiba pont a kinézetben leledzik, ami nagyon, de NAGYON anime. Aki ezen nem tudja túltenni magát az biztosan nem próbálja majd ki, ami kár, mivel ezt a játékot EGYETLEN EGY ember készítette!!! Szóval már csak azért is érdemes lenne beszerezni, hogy lehessen látni egy iskolapéldát arra, hogy miként is néz ki egy igazán tartalmas játék. Plusz tényleg nagyon király, szóval nyugodtan rá lehet röppenni. :)

90%/100%

Sine Mora (2012)

Egy igazán kellemes utolsó játékról számolok be, mert ezt a játékot a magyar bejegyzésű Digitál Reality adta ki és fejlesztette is, a Grasshopper Manufacture mellett. Nagy öröm azonban, hogy a játékra nemcsak azért lehetünk büszkék, mert magyar, hanem azért is, mert egy baromi jól sikerült side-scroller shoot ’em up-pal van dolgunk. A játék egy fiktív civilizáció (Enki) pusztulásával kezdődik, amelynek akad pár túlélője, akik bosszúra esküdnek. Két szálon fut a történet: az egyiken van 2-3 lázadó Enki, aki a gonosz birodalmat akarja elsöpörni,  a másikon pedig egy apa, aki a háborúban parancsmegtagadás során kivégzett fia gyilkosai után kutat.

A bosszúhadjáratot különböző módon felfegyverzett repülőkkel tesszük meg, melyeknek van egy-egy spéci képességük, és az időt is le tudjuk lassítani, lévén ez a világ masszívan épít az időutazásra, szóval akkor mért ne lehetne pont időt lassítani? A lelőtt ellenségekből fel tudunk szedni fegyverfejlesztést, fel tudjuk használni a spéci képességet, pajzsot szerezhetünk, vagy plusz időt. Legutóbbira azért lesz szükség, mert a játék során sebződése helyett időt vesztünk, és ha letelik az időkorlát, akkor bizony meghalunk, szóval rá leszünk kényszerülve az ellenségek ledarálására.

A játék alig 1 gigás mivolta ellenére döbbenetesen jól néz ki, különösen amikor a nagyobb főellenségeket körberepüljük, hogy szisztematikusan kinyírjuk és leromboljuk a gépezeteket, már ha lesz rá türelmünk, ugyanis igen csak ingadozó nehézséggel állunk szembe, és adott mennyiségű újrapróbálkozást vehetünk igénybe, mely ha elfogy kezdhetjük előröl az egész fejezetet. A sztori mód, amúgy elég rövid, de még van utána hardcoreabb mód is, ahol csak 3 vagy csak 1(!) élettel kell túlélni az egész játékot és/vagy fejezetet. Ezen felül még lehet gyakorolni a bossok legyalulását és az össze különböző repülőgépet kipróbálhatjuk mindegyik pályán.

A nehézség még nem is számít nagy gondnak, azonban két másik tényező, amely komolyabb fejvakarásra késztet. Az egyik a magyar szinkron, ami szerintem kifejezetten príma lett, de a kortalan kivitelezés ellenére nem tudom kisebb korosztálynak ajánlani, mert nem lennék a szülő helyében, amikor a gyerek, a játék után kérdez rá a magyar nyelv bizonyos káromkodásaira, melyek gyakran hangzanak el a játékban. A másik pedig a sztori nagyon mély és elgondolkodtató, de szinten nem tudom gyereknek ajánlani, mert van itt fiktív civilizáció kiirtásán, és holokausztján keresztül nemi erőszakon át, gyilkosságokig minden!

Szóval a játék vastagon 12 éven aluliaknak nem ajánlott a barátságos megvalósítás ellenére. Mindenki más próbálja ki, aki szereti a kihívásokat az meg sanyargathatja magát az extrémebb módokkal.

90%/100%