(Nagyon megkésett) 2015-ös éves termés

Igen, tudom...az újévet már rég megünnepeltük, megvoltak az újévi fogadalmak, talán még a pótszilveszterek is, de túl régóta hagytam már lógni ezt az írást, de most végre befejeztem, itt van az én múlt évi játékfelhozatalom.


Vailant Hearts: The Great War (2014)

Egy puzzle-platformer képregényes köntösben, ami meglepő módon nem a második, hanem az ELSŐ világháborút hivatott bemutatni. Már csak ezért megérte ránéznem a játékra, mivel a nemrég kijött Verdun-ön kívül nem jut eszembe egy olyan játék sem, ami az első világháborút teszi központi témává. A Vailant Hearts remekül bemutatja a háború borzalmait, egy rendkívül személyes, képregényes megvalósításban, megmutatja azt, hogyan áll szemben olykor egy család két tagja a front két oldalán, megmutatja a háború teljes értelmetlenségét, a tisztek teljes közönyösségét a fronton harcoló katonák iránt, és gyorsan ráébredünk, hogy a történet során nem gyilkosokkal játszunk, hanem emberekkel, akiket hirtelen soroztak be. Talán a rövidségében rejlik az egyetlen hiba, de ez egy indie játéktól még így is több, mint amit vártam volna, szóval egy abszolút kellemes meglepetésként ért.

90%

 

g

Splinter Cell: Blacklist (2013)

A remek Conviction után egy hajszállal gyengébb Blacklist került be a Tom Clancy fémjelzett játékok közé. A sztori sajna lagymatagra sikerült, de szerencsére nem volt zavaró, ugyanis az előző részhez képest kb. másfélszer több kütyüvel tudunk szórakozni, és a felszerelésünket is a saját stílusunkra formálhatjuk Mindez semmit sem érne, ha az irányítás nem lenne precíz, ezzel azonban nem lesz gondunk, Sam Fisher ugyanolyan olajozottan tud lopakodni, mint ahogy azt az eddigi játékokban tette.

90%

 

This War of Mine (2014)

Még egy nyomasztó háborús játék? Miért ne? Ezúttal egy rouglike-hoz volt szerencsém, melyet a szarajevói háború inspirált, amikor válogatás nélkül lőtték az embereket, és akik megrekedtek az ostromlott területen belül, azok pedig kénytelenek voltak túlélni. Egy ilyen csapatot irányítunk mi is; kapunk egy leharcolt házat, egy pár alapanyagot és el kell kezdenünk építeni, főzni és tartani a lelket a szereplőinkben. Esténként egy fővel kimehetünk gyűjtögetni, ilyenkor a házban egyvalakit ki kell jelölni őrködésre a többiek meg pihenhetnek. A This War of Mine-ból süt a háború okozta nyomasztó és depresszív hangulat, melyhez egy kőkemény rogulike-ot is kézhez kapunk. Egyetlen hibát tudnék felróni, az pedig az olykor túlzott nagy szigor, mivel egy emberölés vagy egy erkölcstelen rablás után hősünk képes napokig őrlődni azon, amit tett, vagy ha nem lát más kiutat fel is köti magát. A Vailant Hearts mellett ez is egy remek történelmet tanító játékká válhatna egyszer!

90%

 

Hard Reset (2011)

0 történet 2 fegyver, ami fejlesztések során gyorstempóban 12-vé bővül, rengeteg robbanó és magasfeszültségű bizgentyű és elképesztően sok bedarálandó robot, alkalmanként agyrohasztó nehézséggel. A környezetben fellelhető tárgyakat érdemes fel is használni, csak a lőszerünkkel nem fogunk sokra menni. Néha egy ilyen tipikus darálós játék nem árt az embernek, és ha éppen Neked sincs nagyobb igényed, akkor a Hard Reset egy remek választás!

75%

 

The Saboteur (2009)

A sok GTA, AC és hasonló open-world játék között a Pandemic utolsó játéka elkerülte a figyelmemet, és megmondom őszintén, ha 2009-ben bukkanok rá, magasan az év meglepetésjátéka címet megkaphatná. Egy döbbenetesen jól összerakott játékot kapunk ugyanis, amiben adva van egy náci megszállás alatt levő Párizs és környéke, sok lepusztítható őrposzt, egy múltjától menekülő kém, a francia ellenállás és rengeteg gyilkolás és robbantás, amolyan open-world módra. Érdemes megemlíteni az extravagáns látványvilágot, ugyanis a német megszállás alatt levő területeknél a játék színesből fekete-fehér színvilágba vált át, ami kifejezetten kellemes érzés, valamint azt is, hogy itt is kapott egy amolyan AC-féle mászkálási lehetőséget, ami kicsit lassúnak és darabosnak hathat helyenként, de legalább így elhiszem, hogy egy emberrel mászunk, nem pedig egy mutánssal, két szívvel és három tüdővel, akit hol Ezionak, hol Connornak hívunk.

85%

 

Dead State (2014)

Egy teljesen semmiből előbukkanó keményvonalas zombis taktikai RPG, amiben kemény bázismenedzselés, lootok keresgélése, csapatfejlesztés és nehéz döntések várnak ránk. Az egyszeri ember azt mondaná, hogy ez bizony nagyon hasonlít az XCOM: Enemy Unknown-hoz, és ez illető ezzel igazat is mond meg nem is: kritikus döntések itt is vannak, de például területek változatosságában köröket ver az XCOM-ra a Dead State, harcrendszerben azonban csúnyán alulmarad. Sajnos a zombikon kívül előkerülő banditák se hoznak sok színt a játékmenetbe, amit súlyosbít az is, hogy olykor egy-egy taktikai lehetőséget borzalmasan tudok hiányolni, pl.: az XCOM-ban levő Overwatch-ot, ami azt jelentette, hogy a kiválasztott karakterünk készenlétben van, míg fel nem bukkan egy ellenség, és ha előbukkan, akkor azonnal rálő. De ennek ellenére egy nagyon rétegelt, nagyon keményvonalas játékról van szó, ami finoman fogalmazva nem a látványával akar minket kápráztatni, de ha más téren több tartalommal elő tud rukkolni, akkor megbocsátható, és itt ezt meg is engedhetjük. Azért kíváncsi vagyok, hogy az átdolgozottabb Reanimated verzió milyen javításokat tartalmaz, de erről majd később.

75%

 

Bionic Commando Rearmed (2008)

Egy nehéz klasszikus platformerrel van dolgunk, ahol egy Spencer nevezetű főhőssel kommandózunk keresztbe-kasba, a dolog érdekességét azonban a különleges bionikus keze adja, így ugyanis a kezét kampóként használva lehet mindenfelé mászkálni, hintázva ugrabugrálni, meg nehéz tárgyakat is tudunk alkalmanként dobálni. Na most muszáj megemlítenem a 2009-es TPS játékot, ahol ez a bionikus kézhasználat rendkívül precízen zajlott és élvezet volt levegőből támadni meg Tarzan módjára lengedezni, mert itt ez az érzés sajnos elvész. Hősünk ugyanis meglehetősen korlátozottan használhatja a kezét mivel csak horizontálisan, vertikálisan illetve 60 fokos szögben lőheti ki azt. Így pedig külön művészet úgy lengedezni, hogy még közben kimatekozd, hogy vajon el tudod-e kapni a következő platformot 60 fokos szögben. Csakis a korlátozott mozgáskultúra miatt olyan baromira idegőrlő a játék, amúgy egy számomra egyszerű középszerű platformert kaptam kézhez.

60%

 

Stranglehold (2007)

Akarsz egy 6-7 órás adrenalinlöketet amiben nincs más, csak bullet-time, lassított módú ugrásban lövés, korláton való csúszással egybekötött bullet-time, és még több bullet-time? Ha csak ez hiányzik, akkor ezt a Strangleholdban nemhogy megkapod, de olyan túladagolást kapsz belőle, hogy erős késztetést kapsz arra, hogy a játék után egy napig csak össze-vissza ugráljál két fakanalat a kezedben tartva, mintha lövöldöznél. Az egyetlen gond sajnos csak a fent említett 6-7 órával van, ugyanis, aki ügyesebb, mint én, az ezt az időtartamot gyorsan lefaraghatja és aligha lesz lehetősége tovább húzni a játékidőt, kivéve, ha az illető megrögzött pontvadász. Akkor még talán van esély a játéknak. Nagy kár, mert én a Max Payne óta nem találkoztam ilyen mértékű bullet-time túladagolással, és bár a függőségemet bőven oldotta ez a játék, de az elvonási tünetek már jönnek előfele és félő, hogy jó ideig nem tudom az adagomat mással pótolni.

80%

 

Call of Duty- World at War (2008)

Úgy látszik én is elkezdtem sodródni, a CoD árral, mint sokan mások. A 2. rész után jött a Modern Warfare, aztán a Modern Warfare 1-2-3, aztán a Black Ops, az Advanced Warfare, meg a Kib*szottulhúdeadvanced Roborírtó Warfare és közbe lemaradtam egy kis jó öreg 2. VH-s szösszenetről, a World at War-ról. Ezt a lemaradásomat (sok más mellett) most sikerült pótolnom, és bár valamilyen megmagyarázhatatlan okból mindig a 2. része lesz a definitív világháborús játék, ez is vastagon ott van a szeren. Pörgős és helyenként brutális egyjátékos sztori, kötelezően „Cod-osan jó” multi, és itt már felütötte a fejét a zombimód lehetősége, ami akkor se és most se érdekel, szóval az azzal kapcsolatos tapasztalatokat meghagyom másnak, de még így is remekül lehet vele szórakozni.

85%

 

Apotheon (2015)

Aki egy kicsit hozzám hasonlóan jobban keni a történelmet, annak rémlik az a szó, hogy amfora? Régi antik görög edények, melyek olykor történeteket vagy mítoszokat meséltek el. Nem? Nos én ezt a játékot nem tudtam kihagyni, ugyanis 2014-ben a 2015-re várható indie-, de sok esetben az összes 2015-ös várható játékok között is sok helyen várós címnek tűnt, és amikor utánanéztem, hogy mégis mire ez a nagy felhajtás, rájöttem, hogy nekem ez KELL! Görög istenségek elleni bosszú hadjáratot ugyanis már láthattunk Kratos-tól, de ilyen megvalósítás mellett még biztosan nem. Nem mellesleg a God of War néhány ismérvét sikerült is elörökölni, mert a 2D ellenére rendkívül epikus bossharcokra számíthatunk többek között Árész, Poszeidón és Apolló ellen. Engem a játék hihetetlen meglepetésként ért, és újfent elégedetten tudtam csettinteni, hogy az indie fejlesztők még mindig tudnak olyasmit mutatni, ami simán felveheti a kesztyűt más AAA játékkal.

85%

 

The Lord of the Rings: Battle for Middle Earth (2004)

A Gyűrűk Ura stratégia adja magát, de valamiért én mindig felszisszenek, hogyha a filmből játék vagy a játékból film ötlet merül fel. Elég csak abba belegondolnom, hogy a Tini Nindzsa Teknőcök és a Transformers mozifilmeknek nevezett merényletekkel miként sikerült miként sikerült a bátyám és az én gyerekkoromat megerőszakolnia, vagy hogy a Harry Potter játékok milyen hihetetlen ocsmányak és lelketlenek. Szerencsére ezzel a címmel nem követtek el semmi rosszat, sőt egy kifejezetten kellemes stratégiát sikerült produkálni, ahol Mória bányáitól indulunk a „jó” kampány során és Vasudvartból a „rossz” kampány esetében. Utóbbit kifejezetten élveztem, jó volt látni, hogy miképp döntöm romba a Nazgulokkal Minas Tirith-t vagy ölöm meg genyó módón Frodót és Samut. Ezúttal a filmből-játék formula igencsak sikeres lett.

85%

 

Castlevania Lords of Shadow: Mirrors of Fate HD

Minden apró spoiler nélkül a játék Dracula leszármazottainak a sorsát mutatja meg mindezt egy egész kellemes 2D-s nézeten keresztül. A játék ezenfelül harcrendszerében is sok hasonlóságot mutat az elődjét illetően, sőt helyenként a nehézségét is legalább ugyanennyire eltalálták. A 10-12 órás kampány során én nem unatkoztam, sőt még jól is szórakoztam rajta, bár aki érzékenyebben reagál a címet illetően az találhat benne hibát, pl.: a gyenge rajzos átvezetőket, de engem még ennek ellenére is szórakoztatott.

80%

 

Quake 4 (2005)

A 4. rész inkább a sztorivonalat erősíti, mint a multit. A történet a 2. résztől veszi fel a fonalat, likvidálni kell a maradék ún. Strogg erőket és el kell pusztítanunk a központot (Nexus), időközben felbukkan a 2. részből ismert régebbi ellenség is, illetve minket is elrabolnak és éppcsak nem változunk át mi is Stroggá. Bár több történetiség van benne, mint a régebbi részekben, itt is a hamisítatlan FPS lövölde a fajsúlyosabb, valamint a játék büszkélkedhet az egyik legbrutálisabb jelenettel is, amikor átalakítanak minket. Több dolgot nem szükséges róla említeni, egy hamisítatlan régi vágású FPS-ről van itt szó, nosztalgiázni vágyóknak és FPS fanoknak szerintem vétek kihagyni.

85%

 

Darkstar One (2006)

Eddig kevés keményebb űrszimulátorral játszottam, és bár előre érzem, hogy nem ez a játék lesz a kedvencem, az még nem jelenti azt, hogy rossz is lenne. Kapunk apánktól egy örökölt hajót, ami folyamatosan fejleszthető, rengeteg rendszerben utazhatunk, kalózokat, bűnözőket irthatunk, kereskedhetünk, rakományt védhetünk. A játék tele van annyi tartalommal, hogy több tucat órára lekössön az egyetlen gond az, hogy bár sok küldetésünk akad, egy idő után monotonitásba fulladhat. Aki viszont ezt kibírja, az egy remeke űrbéli kalanddal gazdagodik, az egy másik dolog, hogy nekem nem lett az esetem.

65%

 

Spelunky (2013)

Egy meseszerű oldschool 2D-s platformer, DE(!) senkit ne tévesszen meg a látvány, mert itt egy kőkemény, agyrohasztó, billentyűzet/kontrollertörő roguelikeról van szó, amely meglepően addiktívra sikeredett. Férfiasan bevallom a játékot nem játszottam ki, mert k*rva nehéz, de aki visszasírja a hardcore játékmeneteket, az ebben a játékban garantáltan rá fog találni. Csak aztán ne engem hibáztass, ha dühödben kontrollert fogsz csapkodni…

75%

 

Anno 1404 (2009)

Az űrszimulátorok mellett az efféle keményvonalasabb stratégiák azok, amiktől idegenkedni szoktam, de szerencsére az Anno ezen része remekül bevezeti azokat a hozzám hasonlókat is ebbe a zsánerbe, akik a gyorsabb C&C-, Starcraft-féle játékmenethez vannak hozzászokva. Itt ugyanis nem lesz rusholás, hanem gondos városmenedzselés, kereskedelem, és ha minden rendben van, akkor talán hadsereget is irányíthatsz. Időmilliomosok előnyben, a játék baromira nagy tartalommal bír…

85%

 

Dark Sector (2009)

Hát, elérkeztünk egy újabb csalódást keltőbb alkotáshoz a Darkstar One után. Dióhéjban van egy hősünk, aki megfertőződik valami fertőzés által, amitől a kezünkre kapunk egy bumerángot, amit ügyesen használva és a környezeti elemekkel kombinálva tényleg tök mókásan lehet használni. Sajnos a történet teljesen semmilyen, szót se érdemel, a lövöldözés, meg a bumerángozás meg jó, jó de egy idő után piszkosul monoton lesz. Aki épp többre nem vágyik, az tehet egy próbát vele, de igazából jó szívvel senkinek se ajánlanám.

55%

 

Sunless Sea (2015)

Még egy roguelike, de nem az utolsó.  Úgy fest, hogy a Faster Than Light (FTL) sikerét egyre többen próbálják meglovagolni, de szerencsére a Sunless Sea sikeresen tette azt. A játék Kickstarterről vetődött hozzánk és egy igazán érdekes Bukott Londont (Fallen London) mutat be nekünk, amely az Unterzee tengeren hánykolódik több kisebb-nagyobb földterülettel egyetemben. Roguelike lévén itt is sokszor meg fogunk halni, és egyre tapasztaltabban vágunk neki újra és újra ugyanannak a sztorinak, mígnem egyszer elérjük a célunkat, ami a történetkezdés során lehet egy villa megvásárlása, az apánk maradványainak felkutatása vagy esetleg csak szimplán az Unterzee mítoszait akarjuk kutatni. A terület hatalmas, amit gőzhajónkkal fogunk bejárni, lesz legénységünk és készleteink is, ami azonban korlátozott számban áll rendelkezésre, és ha valami elfogy vagy valami meghibásodik a hajón, akkor bizony megindulhat egy olyan láncreakció, amely a vesztünket eredményezheti. Egyetlen különösebb hátránya van a Sunless Sea-nek az pedig az írott szöveg. A játékhoz rendkívül sok jobbnál jobb írott anyag társul, amihez azonban kiemelkedő angol nyelvtudás szükséges, magyar fordításról egyelőre még nincs tudomásom. Aki viszont jeleskedik az angol, nyelv ill. a roguelike terén, az próbálja ki.

80%

 

Shadow Warrior (2013)

Ez a játék a 90-es évekbeli hasonló nevezetű játék Flying Wild Hog általi újragondolása, tele alpári humorral, popkultúrális utalásokkal, dirib-darabra szabdalható démonokkal, rengeteg fegyverrel és egy legendás, Nobitsura Kage nevezetű karddal. Bár fegyvereink akadnak szép számban, és ahogy a többi agyatlan FPS lövöldében (Serious Sam, Painkiller), itt is használni kell ezeket, de itt a kardunk komolyabb szerephez fog jutni. Kardunk, karakterünk és fegyvereink fejleszthetőek. A fegyverek extra másodlagos funkciókkal is bővíthetők a kardokkal plusz kombókat nyomhatunk le, a csí neveztű energiánkat felhasználva pedig pajzsot vonhatunk magunk kör vagy fellökhetjük az ellent. Kb egy tucat kombót kapunk és remek környezetben fellehető robbantanivalókat és bár a karddal és a csível való kombózás elsőre szokatlannak hat, de számomra az vitt mindent. Rövidre fogva: ez az FPS maximálisan visszahozza a klasszikus agyatlan lövöldék hangulatát, helyenként rengeteg brutalitással, altesti humorral, amely míg régen jól megszokott volt, ma már egyre inkább hiányzik a műfajból.

90%

 

XIII (2003)

Tipikus amnéziás ügynök sztori, fordulatos sztorival, amely játék még most is túlzás nélkül gép elé tud szögezni a később kibontakozó rétegelt összeesküvés-elméletével, a régi, de jól bejáratott FPS elemeivel, helyenként a nehéz lopakodásával és a képi megvalósításával, ami azt az érzést kelti bennünk, mintha egy képregényt forgatnánk a kezünkben. FPS és képregény rajongóknak ajánlott, meg úgy mindenkinek, egy különleges, érthetetlen módon elfeledett játékról van itt szó. (Megjegyzés A játékból nekem hiányzik az autosave funkció, senki se járjon úgy mint én, amikor nagy lelkesen öltem az ellent eljutottam szinte a végéig, mentem aludni és amikor másnap felkeltem, akkor ért a hidegzuhany, hogy „Basszus menteni kellett volna”.)

80%

 

The Witcher Enhanced Edition (2008)

Ajjaj, érzem, hogy itt bajban leszek. Nos…a Witcher első része történetileg remek, tényleg briliáns, de CSAK történetileg. Tudom, hogy ez megdöbbentő, de olykor hajlandóak vagyunk nosztalgikusan visszagondolni olyan dolgokra, amik valójában szörnyűek voltak, elég csak őseink „Bezzeg a Kádár-korban…” kezdetű szövegeikre gondolni, ami nekik idővel szépült meg, akkoriban az borzalmas lehetett. Ez a helyzet a Witcherrel is. A történet remekbeszabott, tényleg beszippantott, minden másban viszont akkorákat hasal, hogy azt nehéz szavakba önteni. Kezdve az általunk áhított magyar szinkronnal, ami kegyetlenül pocsék. Én értem, hogy nem szeret mindenki idegen nyelvekkel szöszölni, és akkor inkább legyen a szinkron, de könyörgöm, aki ilyet mond, az menjen, halmozza az élvezeteket és nézzen meg egy egyszinkronos alászinkronizált német pornót. Mindenki más aki teheti inkább csak magyar fordítást keressen hozzá, ezerszer jobban jár vele. A másik fájó pont, pedig a rendkívül kreatív ritmikus kardozós harcrendszer, ami kreatív….1-2 óráig. Utána pedig, aki minimális ritmusérzékkel rendelkezik, az fejet veri az asztalhoz, hogy megint ugyanúgy ritmusosan kell sokadjára ütögetni még egy szerencsétlent! De még egyszer mondom, hogy hatalmas elismerés övezi még részemről is a sorozat nyitódarabját, amivel érezhetően valami újat és nagyot kezdtek el, ami ahogy hallom, a trilógia záró részére tényleg naggyá is lett. Csak hát el kellett kezdeni valahol ezt is, biztos lelkesen kezdtek el a készítők akkoriban ötletelni, meg brainstormingot tartani, és mindenféle innovációt nyélbe ütni a kész terméken, csak hát nálam ez éppen nem talált be. Remélhetőleg ezt a harcrendszert és a szinkront feledni tudom a későbbi részekben.

75%

 

The Incredible Adventures of Van Helsing (2013)

Alapvetően nem vagyok az az ún. „vadmagyar”, aki Nagy Magyarországos pólóban feszít, (csakis) Kárpátiát hallgat és kényszeresen bizonygatja, hogy mindent a magyarok találtak fel, de ilyenkor kifejezetten jó érzés magamat magyarnak nevezni, amikor látom, hogy ez a játék milyen jó kritikai sikereket ért el. A Van Helsing amúgy egy akció RPG, hősünk pedig egy levél miatt indul el Borgovába szörnyvadászatra. A játék amúgy nem biztos, hogy Diablo-verő (ezt a szót mennyire rühellem), de bizonyos részleteiben gond nélkül veri azt, például a skillrendszer társul egy gombnyomásra használható kombórendszer, amit a dühünkkel (Rage) tudunk feltölteni, ami szörnygyilkolászással termelődik. Dühünket felhasználva a skillünk egyszeri alkalommal erősebbé válik, annak függvényében, hogy a kombónkat miként állítottuk be. Meg kell mondjam kifejezetten megdobta a Van Helsing amúgy is élvezetes játékmenetét. Csak pár hibát lehet felróni neki, az egyik a magyar felirat, ami szép szép, de nekem valamiért tele volt hibákkal, szóval maradtam az angolnál. A másik pedig a rövidsége, mert Borgovában vadászni igen is jó móka. Lényegében a játékot fejletsztő NeocoreGames megérdemel annyi figyelmet, hogy tegyünk egy próbát a játékukkal, ráadásul ez szerintem egy kifejezetten jóra sikeredett akció RPG lett.

95%

 

Ironcast (2015)

Talán az Ironcast büszkélkedhet az év legfurcsább egyvelegével, ugyanis ha ezt röviden egy képlet formájában kéne leírnom az így nézne ki: Roguelike+Körökre osztott stratégia+Steampunk+19. sz. London+Mechek+ Bejeweled. Szerintem nem kell sokat ragoznom, hogy amikor megtudtam miképp fog festeni a játék, azonnal rá is repültem. Van 4 hősünk, 4 mechünk, egy csomó fegyverünk, küldetésünk (amíg egy nagy támadás nem ér bennünket), rengeteg passzív-aktív skillünk, fejleszthetjük a páncélzatunkat, pajzsunkat, mozgásunkat, szóval a kombinációk száma közel végtelen. Ám a játék akkor válik igazán érdekessé, amikor a harc közbeni Bejeweled képbe kerül; ugyanis támadhatunk, mozoghatunk/elkerülünk, felhúzhatunk pajzsot vagy javíthatunk. azonban ahhoz, hogy minél több ilyen manővert igénybe vehessünk egy Bejeweled mezőben kell a szükséges manőverekhez rendelt színeket összekapcsolni. A mezőben pluszban még találhatunk pénzt is, linkeket, amikkel összekapcsolhatunk különféle sorokat és túl is tölthetjük a motorunkat, amikkel az adott manőver/támadás kétszer hatékonyabbá válhat. Nem mondom, hogy ez a kombináció mindenkinek kedvére válik, de aki azt gondolja, hogy a kreativitás már rég a múlté, de szeretne valami rendkívül innovatív játékot magának, az bátran próbálja ki.

85%

 

  1. SteamWorld Dig (2013)

Egy egyszerű, de nagyszerű bányászós-harcolós játék, amely jól ütemezve, tematikusan nehezedik, minél lejjebb megyünk, annál több fejlesztés válik fontossá a továbbhaladás érdekében. Ez így nem hangzik soknak, de higgyétek el, a játékot tartalmazó elemek, nagyon klappolnak, valamint a játék üvölt a kézikonzolos használatért, szóval, ha a vonatút hosszúra nyúlna a sok késés miatt, ami nálunk ugyebár elképzelhetetlen, akkor ez egy remek társ lehet az unalmas utakra.

80%

 

Hotline Miami 2: Wrong Number (2015)

A felkavaróan nehéz játék folytatása sajnos nekem nem jött be annyira, mint az elődje. Igaz hozza a kötelezőt játékmenetben, a sokkal jobb fegyverhasználatot és a pályatervezést, de míg az első rész sztorija elég nagy gyomros volt, addig a második rész története valami kib*szott kuszára és összehánytra sikerült. Én tényleg elkezdtem már az elejétől fogva értelmezni, hogy mi miért történik, de nem kellett pár óra, hogy egy büdös szót se értsek belőle! Igazából minimalista lövöldének még így is jó móka, de nagy kár, hogy a történet, csak a sokadik fórumoldal végignyálazása után válik érthetővé.

70%

 

Oil Rush (2012)

Ebben a poszt-apokaliptikus világban már szinte mindent elöntött a víz, és a legfontosabb energiaforrássá az olaj vált. Több figyelmet nem is érdemel a sztori, mert az bizony elég blődre sikeredett. A stratégiai játékmenet viszont igen érdekes kísérlettel próbálkozott. (Azt döntse el mindenki, saját belátása szerint, hogy ez milyen jól működik.) Itt az egységeink felett közvetlen irányítást nem kapunk, csak platformtól platformig irányíthatjuk őket, emellett megadhatjuk, hogy miből hány százalék menjen a megadott platformra (25%/50%/100%). Ez eleinte roppant érdekesen hangzik, és a látvány remekül asszisztál hozzá, de később már csak a minitérképre fogunk kizárólagos figyelmet szentelni, és még úgy is ember legyen a talpán, aki tudja követni, hogy mi merre megy. Szóval egy roppant érdekes kísérlet, egy próbát megér, pláne az alacsony árcédula miatt.

70%

 

The Incredible Adventures of Van Helsing 2 (2014)

Továbbra se voltam hajlandó elszakadni Van Helsing történetétől, így belevetettem magam a második részbe, ami közvetlenül az első rész után veszi fel a fonalat. Ezúttal már három karakterfajta közül tudunk választani, melyek a puskát és kardot használó Hunter, a mágikus erőt használó Thaumaturge és a kütyükel és bombákkal operáló Arcane Mechanicot. Ezen felül az előző rész mellékágaként debütáló tower defense szekció is nagyobb hangsúlyt kap, ami nekem kifejezetten tetszett. Rengeteg craftolási opció is hozzá lett adva, és úgy általában a megszokott első résszel van dolgunk, ami nem baj, hisz az előd is remekre sikeredett.

95%

 

Anomaly: Warzone Earth (2011)

Miről egy tower defense? Adott egy út, amelyen az ellenség közlekedik egy adott pont felé, a te dolgod pedig az, hogy minél több toronnyal akadályozd meg őket a cél elérésében. Az Anomaly ezen a formulán csavar egy nagyot és itt egy afféle fordított tower defense-ről lesz szó. Az egy ponton levő tornyok lesznek az ellenségek, mi pedig az adott pályaszakaszon koordinálunk végig egy kisebb egységet, valamint vagyunk mi, a kis karakterünk, aki útközben mindenféle buffokat, javítást, elterelést vagy légitámadást rak le, ezzel segítve a továbbjutását a szakasznak. De ez még nem jelenti azt, hogy hátradőlhetünk, mert nélkülünk a tankok egy pillanat alatt be lesznek aprítva, szóval folyamatosan résen kell lennünk, hogy a térképen merre változtassuk az útvonalat a helyzettől függően, és az erősségüktől függően pedig a szakaszban levő egységeinket is pozícionálhatjuk. Rendkívül érdekes játékmenete van, egy újabb igazi indie gyöngyszem.

90%

 

Gatling Gears (2011)

Ha egy játék nem tud olyan sok elvárásnak megfelelni, mint AAA-s társai, de azt a kevesebb elvárást is hozza, én már annak is bőven tudok örülni. Ilyen a Gatling Gears is, ami nem más, mint egy egyszerű felülnézetes arcade lövölde. Egy mech-hel megyünk, ami fel van fegyverezve egy gatling ágyúval, rakétákkal és bombákkal, valamint egy pályánként egyszer használatos szuperfegyverrel, ami eltöröl minden ellenséget a képernyőről. Mert bizony ellenségből lesz bőven és nem utolsósorban a bossharcok is tudnak tartogatni kihívásokat. Nem mellesleg egyszerű játékmenete mellé a Gatling Gears kapot egy nagyon változatos és gyönyörű látványt is. Pontvadászok előnyben, lehet versenyezni, hogy ki tudja jobban és ügyesebben végigvinni a pályákat. Egy igazán egyszerű, de 5-10 perces kikapcsolódás(ok)ra tökéletes játék volt.

80%

 

Overlord+ Raising Hell (2007)

Amikor erről a címről kerestem leírást, sok esetben azt olvastam, hogy „Gonosznak lenni még sosem volt ilyen jó”. Rögtön érthető, hogy az ember miért kapja fel a fejét, ilyen jellemzés után, mivel a gonosz oldalon lenni igencsak ritkaságnak számít. A kedves Overlordunk sem egyéb, mint egy ősi gonosz, aki újra felkel egy kis káoszt okozni, és ehhez asszisztálnak a kis szolgái, melyekből van barna (az alap és a legerősebb), a piros (szereti a tüzet, illetve távolsági tűzgolyókkal operál), a zöld (mérgező mezőkőn át tud lépni, orvul gyilkol igen nagy sebzéssel), kék (társakat éleszt fel és tud a vízben járni). A játék maga alapjában véve egy ügyességi-logikai darab, melynek a lényege, hogy a különböző erősségű-gyengeségű szörnyeinket miképp tudjuk koordinálni, mert a főhősünk a szolági nélkül elbír egy-két nagyobb döggel, de sajna egyedül előbb-utóbb meghal. A játék ezen része igencsak ötletesre sikerült, rengeteg feladattal fogunk szembesülni, ám mivel a hősünket TPS-nézetből irányítjuk így a később akár 20-30-ra duzzadó szörnyecskéinket igencsak hektikus lesz irányítani. Raising Hell pedig a régi bossokat vonultatja fel kicsit más köntösben, az Overlordhoz hasonló hamisítatlan groteszk humorral karöltve. Sajna a csúnyácska kinézet csorbít az összhatáson, de egy alapjában véve formabontó játékmenettel találkoztam, és igen…nagyon gonosz voltam.

75%

 

To The Moon (2011)

Az éves listám során talán az utolsó fájó ponthoz érkeztünk el. Erről a kis indie játékról csak jót lehetett hallani, és nagy részük valóban igaz. A sztori spoiler nélkül, igazán megható és sok kérdéskört feszeget, a grafika bár pixelartos, de meglepő módon jól illeszkedik történetbéli dramaturgiához, az az egyszerű, de nagyszer zene pedig egészen elkápráztatóan jól hangzik. Az egész szép kerek történetet, azonban a két, általunk irányított tudós viszont szisztematikusan cseszi el azt, hogy beleérezzük magunkat a sztori mélységébe. Eleinte ugyan a kis vicces utalások kifejezetten élvezetesek voltak, de egy idő után az egész, egy groteszk, „nagyon japán” stílust vesz fel. Tudjátok, amikor az animékben két drámai jelenet között, hirtelen belepofázik két barom és aztán azt az ökörködést kell hallgatnunk. Ez a fajta idegesítő, negédes poénkodás rendre kizökkentett engem. És bár mindenki szereti, imádja a játékot, én úgy voltam vele, hogy szívesebben nézném végig az egész narratívát anélkül a két idegesítő görcs nélkül. Úgy látszik a point-and-click kalandjátékok sosem fognak tetszeni (ahogy más kalandjáték sem), de ezt talán majd egy másik blogban bővebben ki fogom fejteni…

50%

A következő öt játékról a véleményemet nem írnám le, azokról már írtam egy korábbi blogban, a róluk szőtt véleményem nem változott.  Nem nehéz rátalálni, hisz eddig a GK-ra csak egyszer írtam. Ezek a játékok a következők:

  1. Evil Genius
    33. Prince of Persia- The Sands of Time
    34. Shovel Knight
    35. Dust- An Elysian Tail
    36. Sine Mora

És akkor haladjunk tovább…

Dungeon Keeper 2 (1999)

Már így is többet írtam mindegyik játékról, mint kéne, és ha erről is elkezdenék ömlengeni, akkor az már bőven túl sok lenne. Rövidre fogva: Már értem, hogy a bázisépítős-bázismenedzselős stratégia kategóriájában, miért uralkodik még mindig ez  a játék, minden elismerést megérdemel a borzasztóan egyszerű, de rettentő addiktív játékmenete. Az pedig külön elsimerést érdemel, hogy egy ún. Possession varázslattal lehetőségünk van belebújni a szörnyeink bőrébe, és FPS nézetből irthatjuk a népet. Mármint…ki hallot már ilyet? FPS nézet egy stratégiában. Talán a Battlezone operál egy érdekes stratégia-űrszimulátor egyveleggel, de ez még így is iszonyatos teljesítmény. De tényleg röviden: korához képest még mindig egy mestermű a maga műfajában, és úgy érzem, hogy még mindig megérdemli a figyelmet.

95%

 

Torchlight (2009)

Hát..kár, hogy a Torchlighoz a remek második rész után néztem vissza. Ennek fényében ugyanis azt kell mondjam, hogy egy borzalmasan egyszerű, végletekig lecsupaszított akció RPG-vel volt dolgom Persze a sztorit az ilyen játékoknál szemétség felhánytorgatni, de sajnos a játék többi része is borzalmasan unalmas. A játékot elsősorban azoknak tudom ajánlani, akik még életükben nem játszottak hasonlóval és szeretnének ismerkedni ezzel a kategóriával, a picivel tapasztaltabbak, viszont nagy eséllyel borzasztóan unatkozni fognak.

60%

 

Diablo 2+ Lord of Destruction (2000, 2001)

A Torchlighttal ellenben ez viszont az akció RPG abszolút király számomra. Ha Blizzard szó felcsendült, akkor nem a Starcraft, és pláne nem a World of Warcraft jut eszembe, hanem az, hogy milyen iszonyat jó egy karaktert felhúzni és kiirtani a leggonoszabb démonokat egy amazonnal, druidával, vagy barbárral. A játék a kopott kinézete ellenére maga a tökéletesség, és az én listámon a legjobb játék valaha. Remek skillrendszer, remek lootrendszer, remek craftrendszer, és a 2000es évekhez képest megszégyenítően király átvezető mozik. Külön „gamer” büszkeséggel tölt el, hogy az összes karakterrel kijátszottam mind a három fokozatot. Az expanzió meg különösen ajánlott, abban a korban még az extra tartalmak bővelkedtek TARTALOMBAN. Nincs mit mondani, ez még évekig a legeslegjobb játék lesz számomra és remélem az is így lesz vele, aki retro hangulatában tesz vele egy próbát.

100%

 

Aarklash Legacy (2013)

Egy iszonyatosan durva taktikai RPG, gyenge (vagy zéró) történettel. Azonban a taktikázás olyan kemény és olyan kegyetlen, hogy még a zsáner edzettebb emberi is tehetnek egy próbát, sanszosan bele fognak izzadni. Tartalék F5, F9 és SPACE billentyűk beszerzése erősen ajánlott, ugyanis a Quick Save-t, a Quick Load-ot és az idő megállítását annyiszor fogjuk használni, hogy ezen billentyűk sanszosan tönkremehetnek.

70%

 

Saints Row: The Third (2011)

Egy open-world játék, amelyről süt, hogy a készítőknek elgurult a pirulája. A játékot változatos és/vagy agyatlan küldetések/melléküldetések színesitik, ami rá is fér, ugyanis sztoriban nem tud nagyot domborítani. El is lehet mondani egy mondatban: A Saints banda elpuhult, felbukkannak új riválisok, és megkezdődik a harc Steelport visszaszerzéséért. A GTA IV-féle rettenetesen monoton, öld meg, vagy rabold el, küldetések után, valahogy ez az eszement játék kifejezetten kellemes felüdülésnek számított, és aki a sztori hiányosságain szemet tud hunyni, remekül fog szórakozni.

80%

 

Broforce (2015)

Egy kellemes kikapcsolódást nyújt 2D lövölde, tele sok ellenséggel, tele sok robbanó hordóval, és rengeteg „brosított” akcióhőssel. Itt lesz Rambro, Brommando, Bro in Black, Bro Dredd, a Brominator, Brobocop, Bro Hard és még egy csomó Bro, különböző képességekkel, hogy felvegyék a harcot a gonosz ellen, ahogy minden akciófilmben szokták. Co-opban baromi jó móka, egyedül kevésbé (de még úgy is jó kikapcsolódás). The (Bro)Force Be With You!

75%

 

Star Wars: Battlefront 2 (2005)

Vajon a jobb látványért megéri feláldozni egy játék egyébkénti tartalmát? Igen, ez a kérdéskör újabban egyre többször kerül előtérbe, és az új Battlefront is sajnos az általam vélt „sötét oldal”-ra állt át, éppen ezért kedvem támadt egy kellemes nosztalgiára, de ahogy mondani szokás: „Egy kép felér ezer szóval”. Így egy ábrán szemléltetném, hogy szerintem miért jobb a Battlefront 2. része:

85%

 

Styx- Master of Shadows (2014)

Itt az idő kijelenteni: a Focus Home Interactive, a Spiders, és a Cyanide Studios furcsa találkozásai eredményezik sok esetben, a legújítóbb szándékkal az utóbbi években! Persze a kis költségvetés a játékaikon eléggé meglátszik, de még így is képesek a korlátaikon egy kicsit túlnyúlni, így született egy érdekes világban játszódó Mars War Logs, egy feldogozatlan kultúrát bemutató Of Orcs and Men vagy egy roppant kellemes Tower Defense-egyveleg (ami a tower defense-k között az egyik kedvencem) Space Run. Mindig megpróbálnak megcélozni egy rést, amin még nem tört be a AAA piac, és ott próbálkoznak meg valami érdekessel, ami ha nem is nyeri el az év játék a címet, de egy bőven élvezetes és sikeresnek elkönyvelhető darabot állítanak elő (vagy max innovatívat, ha nem ütne akkorát). A Styx is egy hasonló próbálkozás tőlük, ahol egy emlékezetkieséses goblinnal (!) lopakodunk, ami önmagában érdekes, hisz mértbeli adottságai egyszerre lehetnek előnyösek, amikor kisebb helyeken kell mászkálni, vagy hátrányos, hisz a katonák egy pillanat alatt bedarálnak minket. A játék lopakodós stílushoz képest is könyörtelenül nehéz, a pályánként bejárható területek meg rengeteg lehetőséget felkínálnak nekünk. Sajnos azonban van hibája, például értem azt, hogy lopakodunk, szóval nem feltétlen kaszabolni fogunk, de a hárítgatós „harcrendszer” még ehhez mérten is vállalhatatlanul sz*r. Valamint a játék felétől (ahol van egy kellemes fordulat), a pályák visszafelé ismétlődnek, ami nem baj, hisz az egységek variálásával így is nehezednek a pályák, de jól esett volna még egy pár változatos helyszínt beletenni. De aki ezt megbocsátja, az egy remek lopakodós játékkal gazdagodik, ami durván 15 órá játékmenettel kecsegtet, attól függ ki mennyire perfekcionista.

80%

Shank 1-2

Végül az év végére jutott két játék, amit egyben írnék le, hisz a Shank két rész között kb annyi különbség található, hogy a második részben még annyi sztori sincs, mint az elsőben. Ennek ellenére, egy igen kellemes akció-ügyességi egyveleget kapunk a Klei Entertainmenttől (akiket a Mark of The Ninja óta az egekbe magasztalnék). Talán a második részre kicsit finomabb lesz az irányítás, de aki teheti, az szerezzen be egy kontrollert, mert ősPC-sként azon kaptam magam, hogy nincs annyi ujjam, hogy megfelelő kombósorozatokat adjak le az ellenfélnek. Ja az ellenfelek! Hát abból untig lesz, azt garantálom. Annyit biztosan tudok, hogy karácsony környékére remeke feszültség levezetőnak bizonyult mindkét rész, Szóval, ha nem is másért, de ezért megérte beleölni, azt a sajnálatosan kevés 4-5 órát mindkét részbe a játék végigtolásához.

70-70%

Nos, lényegében ennyi lett volna. Sokszor takarózom azzal, hogy van sok régebbi játék, amivel még nem játszottam, és érdemes azokhoz még visszanyúlnom, de mostanság kezdem észrevenni, hogy erre kényszerülök, mivel a gépem már igencsak túlkoros. Amit szeretnék erre az évre mindenképp, az egy gondosan kipofozott új PC, és így talán a későbbiekben lesz arra is lehetőségem, hogy olyan játékokat is kipróbálhassak, amiktől most nagy valószínűséggel leolvadna a mostani. Mindenesetre remélem, hogy Ti is találtatok az éves termésemből olyasmit, amit még nem volt alkalmatok kipróbálni, meghoztam a kedvet rá.

7.
drat576
#6: Ez sajnos így van. Sok esetben azonban nem kapnak elég időt a kritikusok. Teszt viszont kell, mert sok felhasználó azért látogat egy-egy oldalra hogy infót kapjon a várva várt játékról. Talán megoldás lehet, ha feltüntetik hogy hány óra játék után íródott a teszt, illetve megmondanák frankón hogy mire nem volt már idejük, mit nem tudtak kipróbálni. Csak akkor meg valószínűleg esne az adott oldal népszerűsége. Pedig ilyen combosabb játékoknál jó lenne egy gyorsteszt (feltüntetve hogy az) és később egy nagyobb. Ezért van az hogy sok esetben a felhasználó pontozás informatívabb mint a sajtó. És ezért szeretek inkább "kipróbálni" valamit mint mielőtt megveszem. Igazából nagyon jó lenne ha visszahoznák a demókat, mert elég drágák a játékok ahhoz hogy minimális információ után adjak ki 15-20 ezer forintokat.
6.
Chrysh
#5: Vicces am, hogy az egyik általam régen kedvelt, mostmár nagyon elpuhult tesztekkel foglalkozó oldal, azt írta, hogy a Fallout 4-ről azért nem készül beszámoló, mert túl hosszú, és nincs rá idejük, hogy kipörgessék.

Szerintem az ilyen hozzáállás kifejezetten káros. Amikor látom, hogy valaki olyat ír, hogy 15-20 órát ölt bele egy játékba és tudom, hogy még többször annyi van benne, akkor miért kell róla olyan korán véleményt szabni?
5.
Chrysh
#4: 1-2 játék kivételével igen, mindet. Nem szeretek úgy véleményt szabni, hogy nem pörgetem ki előtte őket.
4.
Yanez
Örülök, hogy végre megírtad, s egyben gratulálok is, mert szép változatos lista lett! Mellesleg látom nagyon nem unatkoztál tavaly! Ezeket mind ki is pörgetted?
3.
Chrysh
#2: Köszi szépen, anno a Tiédet én is felhasználtam erre a célra :D
2.
godach
Szuper-jó kis lista, bár rengeteg olyan cím is van benne, ami nekem még pótlásra vár. Mindegy, ami késik nem múlik. Előveszem majd a blogod, amikor végigjátszani-valót kutatok ;)
1.
DON GONDOCS
Úristen mennyi játék amit vagy félbehagytam vagy végigjátszottam. Splinter cell-t rongyosra játszottam. A hard reset igazi Doom pótlék, a quake 4 mai napig nagy kedvenc nem tudom mértnem folytatták. A Saboteur kedvenc openworld játékom a Sains Row 3 melett. A XIII meg sajnos eltűnt a süllyesztőben. Én ma a Vietcong 2 vettem elő nosztalgia céljából.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...