Gyerekkoromban a Commodore 64 és egy Atari 2600 vezetett be a videojátékok varázslatos világába. Imádtam minden pillanatát, és a C64 játékok indítása olyan érzéssel töltött el, mintha a filmekben látott hacker lennék, aki éppen a pentagon hálózatát töri fel.

A legtöbb emlékemet mégis a kis sárga kazettás nintendóm (polgári néven Nintendo Entertainment System ) társaságában gyűjtöttem. A kis masina a klasszikus NES ügyes koppintása volt, az eredetihez kb semmi köze nem volt, de tökéletesen vitte a kis piacos, sárga kazettás játékokat. 
Aki megélte ezt az tudja, hogy teljesen mindegy hány játékod volt, nem az volt rajta amit a címke mutatott. Őszintén szólva, örülhettél, ha legalább a stílushoz köze volt. De az esetek nagy többségében még ahhoz se. 

Nemrég gondoltam egy nagyot és újra előszedtem ifjonti éveim emlékeiben csendben pihenő játékokat, hogy megnézzem őket mai szemmel. Gyerekként lenyűgözött a hangzás, a látványvilág, hogy ezek a kis kazetták mégis hogy képesek ennyi képet, ennyi tartalmat tárolni. 
Mert ugye szeretjük a C64 és Atari 2600 játékokat, de azok egy, jobb esetben is két - három képernyős játékok voltak, amik nagyjából 10-15 percnyi játékidőt adtak mire feltűnés nélkül újraindultak volna. 

Ellenben a kis Nintendó rengeteg pályát, remek zenéket, változatos grafikát kínált. Természetesen annak is megvoltak a maga árnyoldalai, apró kis trükkjei a játékos megtévesztésére, és gyakran szerették volna többnek mutatni magukat, mint amik. A rosszabbik eset az volt, mikor a készítők a takarón túl szerettek volna nyújtózkodni. 

Első alanyom gyerekkorom nagy nemezise, megannyi idegösszeroppanássom és agyvérzésem okozója, a ninjás játék, vagyis  ninja Gaiden első része lett.

Akinek volt hozzá szerencséje, az bizonyára emlékszik rá, és már szökik is fel a vérnyomása. 
Kegyetlenül nehéz volt, távolról sem ismerte a megbocsátást, és egyetlen ballépéssel vége szakadt a főhősünk pályafutásának. A játék első ránézésre látványos, színes és izgalmas. Az egyik nagy probléma, hogy ehhez egy irdatlanul nehéz játékmenet párosult. A probléma fő forrása az a rendszer volt, hogy találat esetén Ryu a hozzá legközelebbi lyuk felé kezdett zuhanni. Így akár teljes élettel egyetlen találat képes volt minket a másvilágra juttatni. 

Persze, gyerekként még nem volt stratégiánk, csak mentünk előre fáradhatatlanul. Olvastuk a szövegeket amiből egy szót sem értettünk, lehetett az angol vagy japán, nem volt különbség. Jobb híján mi magunk találtunk ki történetet a játékhoz, aminek gyakran semmi köze nem volt a valósághoz. Emlékszem, az én verziómban a főhős azért indult útnak, hogy elrabolja a nagy kék követ (szellem totem) amivel a gonosz Mágus (a főhős apja) csapdában tartja a szerelmét (nem) és ha rávág a kardjával, akkor a lány beleszeret (szintén nem).


Egyébként, ha emlékeim nem csalnak, ez volt az első játék aminél én átvezető videókkal találkoztam. Látványosak, izgalmasak voltak, és még csak ötletem sem volt ki mit mond, és mi történik, de a látvány és hangulat magával ragadott. 

Gondoltam, hogy ennyi év után, több száz, ha nem több ezer játékkal a hátam mögött, már gyerekjáték lesz végigvinni ezeket a címeket. 
Nem.
Nem az. Távolról sem. 

Így visszanézve bele sem merek gondolni, hogy akkor mennyi türelmem lehetett, mert most 5-10 perc után forrt a vérem. Persze végigvittem őket, mert nem hagyhattam, hogy gyerekkorom árnyai kísértsenek, és le kellett zárnom a befejezetlen ügyemet. Büszkén mondhatom, hogy még az emulátor által felkínált mentést sem használtam. ( Olyan gyakran...) 

A helyzet az, hogy ez a játék inkább kínzóeszköz mintsem szórakozást nyújtó produktum egy gyerek számára. Viszont... Jobban élveztem most végigszenvedni mint gyerekként. Ma már nem igazán találkozik az ember kihívással egy játékban. Vannak persze kivételek, de távolról sem a kihívás vagy a képességeink maximalizálása a mai játékok célja. 


És ez nem is baj. A videojáték első sorban a szórakozásról szól. Senki nem azért ül le elé, idegbajt szeretne kapni. A skálázható nehézség szélesebb körben vonzotta be az embereket az ilyen jellegű kikapcsolódásba. Arról már lehet vitatkozni, hogy ez mennyit ártott vagy használt.

Én személy szerint szeretem most sokkal jobban élveztem a kihívást, mondjuk hamarabb is tudtam kihasználni a játék kiskapuit. De jó érzés volt újra napokat és órákat gyakorlással tölteni, hogy egyre jobb és jobb legyek, hogy a végén már az emulátor támogatása nélkül is magabiztosan ugorjak neki a kalandnak. 

Mindenek bátran ajánlom, hogy idézze fel a múltat, mert nagy valószínűséggel, nagyon kellemes meglepetés fogja érni. Nem tudom a nosztalgia szemüvegem nélkül nézni ezeket a játékokat. Életem meghatározó korszakában töltöttek be jelentős szerepet, és rengeteg nagyszerű emléket köszönhetek nekik. 

Akinek van egy üres délutánja, és némi fölös energiája, az vegyen egy nagy levegőt, markolja fel a kontrollert és megkopott türelmét, majd ugorjon fejest a gyerekkorba. 

Köszöntem a megtisztelő figyelmet.