Egy kis kötetlen délutáni agymenés.

Imádom a NES korszakot és annak játékait. A 8bites grafikát, a zenéket, az egész hangulatot. ( aki hozzám hasonló érzelmekkel viseltet ezek felé a muzsikák felé, az ráér később megköszönni az alábbi videót : 

(ezt hallgatva szállt meg az ihlet) 

Ehhez a szeretethez nyilvánvalóan hozzátartozik az is, hogy az Öreg C64 és Atari 2600 rengeteg alkalommal kalauzolt el fantasztikus helyekre, és ajándékoztak meg nagyszerű élményekkel, de mégis. Mégis a NES (Polgári nevén sárga kazettás tévéjáték a 90-es évek elejéről) volt az ami nekem valahogy egybeforrt a gyerekkor szóval. 

Valahányszor csak visszagondolok, az jut eszembe, hogy ültem az ágyon a Tv előtt, a kissé szúrós piros ágytakarón, kezemben az olcsó műanyag kontrollerrel és csillogó szemmel néztem MINDENT ami megjelent a képernyőn.  Mario, Addams Family, Ninja gaiden (és már ugrik is a vérnyomásom...) és még sokan mások. Tesómmal a kimondhatatlan nevű japán verekedős játékok ( Nekketsu Kakutou Densetsu ... naugye) apával a Contra,  anyával a Goonies, cimborákkal a TMNT tournament fight.

Mindegyik cím olyan, hogy ha meghallom a zenéit, vagy egy képet látok, egy rövid időre újra gondtalan gyerek lehetek. Nincsenek napi gondok, munkahelyi stressz, számlák meg a többi marhaság, csak a kaland amibe belecsöppentem. Ez az mit felnőttként már ugye nagyon ritkán, vagy szinte egyáltalán nem tudunk átélni, mert nem tudjuk a mindennapokat 100% elengedni, valami úgyis foglalkoztatni fog. Ám ha a játékot megtuningoljuk egy kis nosztalgiával, már közel sem olyan lehetetlen az ügy.

Mindegyik NES játék olyan, mintha egy kis időkapszula lenne. A kezdőképernyők, a zenék pillanatok alatt röpítenek vissza két évtizeddel korábbra mikor még nem léteztek a mindennapi problémák, csak a szórakozás, a felfedezés és a kaland. (alkalomadtán egy kis agyvérzés és szívroham a nehézség vagy a "játéktechnika" miatt... UGYE? Werewolf  ésNinja Gaiden ott a sarokban?) 

Gyakorlatilag nagyon nehéz eldöntenem, hogy melyiket szeretem jobban. A játékokat és a hozzájuk tartozó emlékeket, vagy az emlékeket és játékokat, amik ezeket táplálják. Végeredményben teljesen mindegy. A mai napig életem meghatározó részét töltik ki ezek a játékok, és bármikor boldogan ülök neki akármelyik címnek (mert már az Emulátor már megóv az idegösszeroppanástól) 

Több mint 20 évvel a megjelenésük után számomra és másik több millió embernek is képesek beragyogni a mindennapjait, fáradt délutánjait, tétlen szombat reggeleit. Illetve azokat a pillanatokat mikor tudod hogy az Asszony vár rád, és időben ott kell lenned, és még kenyeret is venni kell (Amit elfejtettél hazafelé hozni, mert már a játékok körül forgott minden gondolatod) és tuti dugó lesz. 

Szóval kihasználva, hogy van 24 perced játszani bepöccinted a gépet, elindítod az emulátort és fejest ugrassz a nosztalgia tengerbe. Gyorsan vágod magad keresztül az akadályokon, elméd elrejtett bugyraiból törnek fel az elveszettnek hitt emlékek, és szárnyalva repülsz vissza a kicsit szúrós ágytakaróra, az olcsó műanyag kontrollerrel, hogy a frissen mosott ruha illatával az orrodban boldogan, kötöttségek és felelősség nélkül játsz, hogy gyerek legyél. 



Aztán hirtelen mint valami vészjelző, darabokra töri az illúziót a telefonod csengőhangja, hogy közöljék megjött a centrál zár a kocsihoz. Nagyot sóhajtva ránézel az órára és még egy pillantást teszel a monitor felé, ahol a képernyőn a PAUSE felirat csábít vissza. És ekkor, mint a főhősnek a kalandok végén, a váratlan segítség, a mennyei csoda berobban az agyadba, hogy a telefonodon nem ugyanaz az idő mint az órán... Mert elfejetetted átállítani. 

Úgyhogy Doomguyt megszégyenítő mosollyal dobod magad vissza a fotelbe, élvezve az univerzum ajándékát, hogy még egy egész órát lophatsz magadnak. Az érzés pedig megfizethetetlen. A kocsihoz lefelé menet pedig eszedbe jut kinek köszönheted ezt a rengeteg szép emléket, és felhívod a szüleidet, hogy milyen napjuk volt. Ők pedig újra hallják a hangját a kis szőke betyárnak akire bár már kétszer rászóltak, de még mindig a tévéjátékot nyüstöli, és fogja is, amíg a kontrollert csak tartani tudja. 

Köszöntem a megtisztelő figyelmet.