Szerintem nem élt még olyan ember ezen a földön, akiben ne merült volna fel a kérdés.

"Mi az élet értelme?"

Miért élünk? Mi céllal vagyunk a földön? Szerintem, maga a válasz benne van a kérdésben. Hiszen ha az ember csak ül egy szobába 100 éven keresztül, akkor létezik, de nem él.
Átélni az örömöket. Megélni az öregkort. Életet adni. Barátságot kötni, ami kitart egy életen át.

Mi emberek olyanok vagyunk, hogy nem tudjuk érezni, mi mennyit jelent, míg el nem veszítjük. Vegyünk a barátom esetét. Nem voltak igazán jóban az öregével. A szülei régen elváltak, az anyukájával él. Viszont vele se jön ki jól. Az apja nem volt mintapéldánya a felelősségteljes és jó szülőnek. Marták egymást, heti szinten, ha találkoztak.

Viszont az apukája elment, és soha nem jön vissza. A szerepe az életében nem volt egy főszerep. Most mégis hiányzik neki. Hiszen, akármilyen is volt, ott volt. Az élete része volt, kötődött hozzá, a maguk módján szerették egymást. A barátom most mégse tudja magát rávenni arra, hogy kipakoljon az apja lakásából.

Maga az elmúlás, fájdalmas, de mégis inkább a hiány az, ami marja az itt maradtakat. Ez az eset elgondolkodtatott. Szerencsére, nekem a lehető legjobb a kapcsolatom a családommal. Számomra a világon a legfélelmetesebb dolog, amire gondolni tudok az az, hogy elvesztem valamelyiküket.

Sajnos az istenek az elmúlt években nem egy ismerőst, cimborát szólítottak magukhoz. Fájt az elvesztésük, némelyikük hiánya olyan sebet égetett rajtam, ami még mindig fellángol, ha rágondolok. Vannak olyanok is, amik már behegedtek, és csak egy halvány rózsaszín folt emlékeztet rájuk. Ezek már inkább jó emlékek. Boldog pillanatok, képek, hangok, érzések.

Óhatatlanul a helyébe képzeltem magam, és már ettől összeszorult a torkom, és görcsbe rándult a gyomrom. Tulajdonképpen a pánik kerülgetett, úgyhogy gyorsan másra gondoltam. A dédapámra, akit csak egy képről ismerek. Ő, több tízezer bajtársával együtt a haza oltárán távozott a földről, úton a Don kanyar felé. Történetekből, és egy régi megsárgult képről tudom, hogy ki volt ő.

Belegondoltam, hogy mit mesélhetett volna, mit mondhatott volna nekem, ha megéli a születésem. Milyen élményeket szerezhettünk volna, és hogy hogyan alakítottuk volna egymást. Miként változott volna az életem, ha az ő jelleme és élete is formál az enyémen. Viszont ezt soha nem tudhattam volna meg, hiszen még apa születése előtt meghalt.

A barátom viszont változtathatott. Nekik módjukban állt volna alakítani, megismerni egymást. Közös élményeket szerezni. Átélni csodálatos pillanatokat. Helyette kettejük konoksága oda vezetett, hogy elszakadtak egymástól, immár örökre.

Ha kettejükre szűkítem a világegyetemet, ők elpazarolták az élet értelmét. Történtek köztük rossz dolgok, nem is kevés. A kezdet kezdetén az apja ejtette a sebet, viszont évekkel később, mikor megpróbálta leragasztani, és gyógyítani, a barátom feltépte, és tovább szakította. Most viszont ott áll egyedül, egy hatalmas sebbel az életén.

Nem akarom, és nem is tudom elítélni egyiküket se. Nem voltam a helyükben, nem éltem át, amit ők. Én békességben és szeretetben nőttem fel, és a mai napig abban élek. Amennyiben ez rajtam múlik, ez, az életem végéig így is marad. Mi sem vagyunk tökéletesek, és nálunk a legnagyobb seb, egy karcolás, amit az ragaszt le, és gyógyít, aki okozta. Őt pedig az egész család segíti ebben.

Szeretnék megkérni mindenkit, aki elolvassa ezt a kis eszmefuttatást, hogy gondolkodjon rajta. Vetítse ki a saját életére. Tanuljon belőle. Gondolja át a helyzetet, és mérlegeljen.
Van, amit nem lehet gyógyítani, ezt elismerem. De sok esetben, csak mi látjuk annak, vagy nagyítjuk fel. Nézzünk egy kicsit a jövőbe, és döntsük el, hogy tetszik-e amit látunk.
Tegyük ezt akkor, amikor még a seb nem gyógyíthatatlan. Ne akkor, amikor már csak egyedül nézünk rá.


Köszönöm a megtisztelő figyelmet.

 

HTML Hit Counter