Pénteken jött meg a cucc, éppen költözés után vagyunk, úgyhogy az utóbbi napokban addig nyúltam a PS3-hoz, míg letöröltem a bútorösszerakástól rárakódott port. Olvastam a GK tesztet róla, meg már bejelentéskor is érdekelt a játék, de nem vettem meg eddig, vártam míg csillapodik kicsit az ára (SEGA játékoknál amúgy tényleg jól le szokott menni pár hónap alatt az ár). Februárban belekukkantottam míg öcsém játszotta Xbox-on, gondoltam, hogy ez nekem is feltétlenül kelleni fog majd.

Valami 5-6 órát öltem már bele. Olyan nehéz felállni, mint letenni a sósmogyorót (biztos van köztetek is súlyos sósmogyifüggő). Egyszerűen elkezdődik a játék, és pörög, mint a ventillátor, minden oldalból lőnek, minden oldalba lövök, csúszok, rugok. Szikrázik minden, csak úgy pattognak a fémdarabok! Igazi japán hárdkór cucc, erős, stílusos, és kicsit bugyután gyerekes. Kell ez!

Már már el is felejtettem a sok ürlényes, arab terroristás, okkult papos, démonfajzatos sztoriból, hogy valamikor milyen kézenfekvő ellenfelek voltak az oroszok! Hiszen mi is klasszikusabb az amerikai-orosz konfliktusnál. A sok véres, húscafatos disznóság miatt elfelejtettem, hogy milyen élmény már az, amikor lövöd az ellenfelet és ripityára törik, vagy csak egyszerűen felrobban (mint például a Megaman-ben az égvilágon minden).

A történet tényleg nem nagy szám, de meg nem tudnám két kezemen számolni, hogy hány játékot játszottam már úgy végig, hogy mire vége lett, azt sem tudtam, hogy miért kezdődött. Nem mondom, hogy számomra mellékes a történet, de ha nem elég mély és nem elég kidolgozott (MGS-széria, Assassin's Creed cuccok, jó öreg StarCraft, stb.) akkor fölösleges erőlködni. Vagy tökéletes, szemet megnedvesítő, lélegzetmegnehezítő, drámai gyönyörűség, vagy nem foglalkozok vele és csak a gameplay-t nézem! Szerencsére ez az utóbbi nagyon rányomja a pöpecpecsétet a Vanquishre.

Hiányzott már, hogy bagózzon a főhős, hiányzott, hogy taknyoljon egyet, mindenki elhallgasson és várjon, hogy feláll-e, és aztán felálljon, vigyorogva, mintha bárki elhitte volna, hogy a főhős meghal a történet közepén. Az is nagyon nagyon hiányzott már, hogy egy-egy pályarésznél akár többször is meghaljak! Nem mondom, hogy nem idegesít, de tudom hogy ennek normális így kellene lennie, nem mint a Prototype-ban, ahol egyszer sem sikerült behalnom.

Jó néha ilyen címekkel találkozni. Jó látni, hogy a Resident Evil szülőatyja először is nem felejtette el, hogy valamikor milyen is volt a jó játék, és másodszor pedig, hogy volt bátorsága ezt újra előhozni! Mert bizonyisten, bármennyire PS3-on nyomom, beépített difuzoros karosszékben ülve, 81 centis tévén, úgy érzem magam, mint 12 évesen, törökülésben a szőnyegen a nagyszobai tévé előtt, öcsémmel mellettem, a kínai piacos nintendónkkal nyomulva, verejtékkel a homlokunkkon!