A játék, mint művészet? Igen. Akárhányszor végigviszek egy játékot, úgy érzem mintha egy képet festettem volna meg. Egy rímes verset készítettem volna el, vagy egy ízletes süteményt sütöttem volna meg. Több ez már, mint szórakozás. Mondhatni hivatás. Minden porcikámban érzem, hogy játszanom kell. Mindegy mivel. Konzol, PC, Mobil. Még az sem érdekel, ha a járda mellett elhaladó hangyák útját keresztezem akadállyal csak az szórakoztató legyen.

Szomorúan olvasom az érveket és ellenérveket a különböző platformok mellett vagy ellen. Egy egy veszekedést valami konzolháborús baromság miatt, ami sokszor addig fajul, hogy ha nem lenne következménye, talán egyik idióta a másik nyakát is elvágná. Olyan érzés fog el, mintha a gyerekeim kezdenék el sorolni, hogy miért vagyok jó én és miért jó anya. Mintha arra menne ki az egész, hogy lehetetlen úgy élni, hogy ne válasszam valamelyiket ki, akit jobban szeretek.

Nincs az az isten, aki ennek a vitának a végére tudna járni. Aki ki tudná békíteni a leszarom a grafikát tábort a konzol visszahúzza a pc-met táborral. Az elején még én is próbálkoztam, ilyen olyan békítőblogokkal, de aztán feladtam. Ennek is és annak is van igaza. Mindenütt megtalálhatók az elvakult rajongók, fan boyok, vérpistikék. És mindenütt vannak nagyszerű játékosok, akikkel öröm és élvezet együtt játszani, tapasztalatot vagy élményeket cserélni.

Számomra egy művészet a játék. Világok, amikben élhetek pár órát. Személyek, akik életét és sorsát irányíthatom, vagy akár elvehetem tőlük az életet. Az, már csak részletkérdés, hogy ezt milyen platformon teszem. Nekem mindegy, hogy a festők összeverekednek a szobrászokkal. Az alkotásuk a lényeg. És ha az szép, akkor a francot sem érdekli, hogy olajjal festette vagy kőből faragta ki. Ha valaki azt mondja, hogy a festmény jobb, mert könnyebben szállítható akkor igaza van. Viszont a kőre, ha hivatkozna a másik, hogy azt viszont neccesebb ellopni, akkor annak is. A lényeg, hogy gyönyörű dolog mind.

Tacskó koromban kezdtem. Írni sem tudtam, de már a gombákat ugráltam át. És ez a hobbi, végigkísért egész életemen keresztül. Iskolákat, munkahelyeket és egész életciklusokat átívelő hobbi ez, ami nem enged és már nem is fog soha. Amikor Gamernek nevezem magam, akkor abban egy életstílust látok. Mások azt, hogy kissebségi komplexusom van és muszáj valami megnevezést, rangot adni magamnak.

Az biztos, hogy míg TI az igazatokat bizonygatjátok, és egymásra mutogattok, hogy ki miért hülye addig én élvezem az előnyeiteket. Nintendo, Microsoft, Sony, Asus, OCZ és a többi. Nekem nem cégek. Nekem olyan művészek, akik segítették a többieket, Sierra, Naughty Dog, Crytek hogy olyat alkossanak, amiken jól szórakozom. Persze nem minden folytatás tetszik, de nem azon lovagolok és írom minden hír alá ugyan azt, a vesszőket felcserélgetve. Sokszor az embernek depresszív hangulata lesz, mert a hsz-ek alatt mintha a halálsorra várakozó, elkeseredett elítéltek hozzászólásait kellene olvasni.

Böngésszetek, keressetek mást. Nap, mint nap jön ki játék. Ha nem találtok a platformotokon olyat, ami érdekel, akkor tessék azt a fránya előítéletességet félretenni, és belepróbálni egy másikba. Ha nem megy normálisan, valami stuff, akkor tessék a fejlesztésre költeni, ne mindig (és itt azért van a gamer társadalomnak is igaza) a fejlesztőkre anyázni.

Ha évről évre kijön egy AC, akkor örüljetek már annak, hogy aki minden percben ezzel játszana, az bőven el van látva. Ha neked meg elég lenne négy évente, akkor próbáld ki minden negyedik részt. És ennyi. Unalmas a CoD, hogy minden évben van egy rész? Vedd meg három évente. És akárhogy is nézzük, ilyen időintervallumokban már van változatosság. Szórakoztatóipar. Tessenek szórakozni akkor és ne depresszióskodni. Ennyire egyszerű.

És még mielőtt megkérdezné valaki, mi értelme a blognak. Egyszerűen. Érthetetlen számomra, mennyi „elvileg” játékszerető néz fel és kommentel ide GK-ra is. Én nyomom keményen. Gamerkedek. Mégis kevésnek tartom azt az időt, ami a rendelkezésemre áll, mert sem stílusban sem pedig platformban nem válogatok. Pont ezért nem egyenesen arányosan van annyi időm, mint amekkora az érdeklőrési köröm. Nektek mégis van. Van időtök vitázni, van időtök olykor egész nap 70 kommenten keresztül, már-már görcsösen ráerőszakolni az akaratotokat a másikra. Inkább javasolnék valami mást. Valami demokratikusabbat. Amit minden blogom végén.

Játsszatok.