Nincs mit tenni, Hollywood haldoklik. Pusztulása lassú és dicstelen. Bár fénye jócskán megkopott az utóbbi években, de valami azt súgja ez még mindig nem a lejtő alja...

Mindig is nagy rajongója voltam a képregényeknek. Mondhatni, ezeken nőttem fel. Világuk elvarázsolja az embert, magába szippantja, kirántja a hétköznapok szürke sivárságából. Észre sem vesszük és máris a rabjai vagyunk. Mire ráébredünk, már nincs mit tenni: a rajongás irántuk kitörölhetetlenül belénk ivódik, és egy életen át elkísér. Az ok végtelenül egyszerű. Titkon minden srác gyerekkori álma egyszer hőssé válni, érezni az erőt, megtapasztalni azokat a hihetetlen képességeket. A képregények lapozgatása közben részben átlényegül az olvasó, azonosul a főhőssel, együtt járja végig vele a rögös utat a kezdetektől, néha egészen a végig. Érti a motivációit. Érzi a fájdalmát, a haragot, a dühöt, ami újabb és újabb tettekre sarkalja, míg végül valódi hőssé teszi.

Az acélembert itt rontották el. Lehetetlen azonosulni vele. Kusza, zavaros forgatókönyv, ide-oda ugrálás a múlban és a jelenben. Mellé "ZS" kategóriás, végtelenül kínos párbeszédek, gyenge színészi játékkal. Kivétel ez alól a főszereplő, Henry Cavill,akit sajnos visszafog az elhibázott forgatókönyv és a félresikerült rendezői munka párosa. Olykor azonban sikerül ledobnia láncait, és meg-megvillantja tehetségét. Ezekben a pillanatokban döbbenetes erővel testesíti meg a valódi Supermant, úgy, ahogy mindig is szerettük és elképzeltük. Sajnos ezek a helyzetek ritkák, és másodpercekben mérhetőek...

Fáj a szívem ezért a filmért, igazán kár érte. Zseniális ötletekkel teli, amik végül kidolgozatlanul hullanak a semmibe. Adrenalin pumpáló akciók, amelyek hirtelen átcsapnak öncélú, semmitmondó jelenetekbe, ezáltal súlytalanná válnak. A látvány nagyon rendben van, az effektek zseniálisak! A pusztítás mértéke, ami a szemünk láttára a vásznon történik, minden képzeletet felülmúl. A hirtelen kamera ráközelítések főhősünk speciális látását szimbolizálja, szintén kiváló ötlet. Ezzel együtt kár, hogy mintegy véletlenül egymásra dobált, kitépett képregény oldalak kupaca lett a végeredmény, Hiányzik belőle a harmónia, az átgondoltság, a lélek. Mintha hirtelen túl nagyot markolt volna a rendező, de sajnos a drágakövek szétfolytak az ujjai közül. Fel-le hullámzó libikóka ez: az egyik pillanatban még a szék karfát markoljuk, a következőben pedig már becsapva érezzük magunkat. Egy idő után pedig nézegetni kezdjük az óránkat, vajon mennyi lehet még hátra...?

A 3D sem sokat tesz hozzá az élményfaktorhoz. Kivéve talán a végjátékban: a felhőkarcolók közötti repkedés pillanataiban érezhetjük át a magasságot, mélységet és a sebességet. Ezekből lehetett volna némileg több, mert nagyon működik a dolog, rendkívül élvezetes része ez a filmnek. Sajnos ez is csak néhány percet tesz ki a közel 2 és fél órás műsoridőből.

Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban akadt azonban valami, ami közelebb vitt a varázslathoz. Ez pedig a filmzene. Hans Zimmer ezúttal sem bírt hibázni, markáns, erőteljes, szívbe markoló dallamokat komponált. Nem véletlenül az egyik kedvencem, ezúttal is fejet kell hajtanom a mester remekműve előtt!

Summa summárum. A DC-nek volna még mit tanulnia a Marveltől. Nagyon nem egy ligában játszanak, és ezt most ezzel az alkotásukkal is egyértelművé tették. Na de talán majd legközelebb...