Káosz uralkodott a táborban, mire Michael felébredt. Kiáltások és dühös mongol szavak kakofóniája jutott a fülébe. A kelő nap fénye vérpiros köntösbe öltöztette a tájat. Az archeológus szemeit dörzsölve lépett ki sátrából, s egyenesen Arslan és emberei felé indult, akik a tábor szélén állva vitatkoztak. Időközben Girard is megjelent. A francia férfi nyúzott arccal csatlakozott a régészhez.

– Mi folyik itt? – kérdezte Michael, túlharsogva a mongolokat. – Zeng az egész tábor a vitatkozásuktól…

– Kerülen eltűnt – vágott a szavába Arslan, bajuszos arcán szomorú ábrázattal. – Csak a puskája maradt itt.

– Biztos elment könnyíteni magán – vont vállat Girard. – Meglehetősen korán van még.

– Már órák óta keressük – húzta össze a szemöldökét Arslan. Bosszantotta a férfi flegmasága. – Nincs a közelben. Éjjel ő kezdte az őrséget, de azóta nyoma veszett.

– Mi folyik itt? – szállt feléjük Kurt hangja, aki szintén felébredt a kiabálásra. A német nyomában ott lépkedett Laura és Delfina is. Michael röviden beszámolt nekik a történtekről. Sokkolta őket az eset, hiszen nem számítottak ilyesmire.

– Most mit tegyünk? – kérdezte Laura.

– Talán értesítenünk kellene a hatóságokat – vette fel Delfina, kinek fekete haja kócosan lógott a fején.

– Nem fogják átfésülni a sivatagot érte – ingatta fejét a köpcös Baatur. – Kerülen nagybátyja börtönben van vesztegetés és gyilkossági kísérlet miatt. A rendőrség nem szimpatizál a családdal. Ráadásul nomád is volt. A nomádok nem szoktak eltűnni egykönnyen.

– Most azt állítják, mégis megtörtént – ráncolta homlokát, Michael. – Nem lehet, hogy csak fogta magát és… lelépett?

– Nem – makacskodott Arslan.

– Miért ilyen biztos benne?

– A barátom volt. Jól ismertem. El kellene mennünk innen!

– Megőrült? – tátotta el a száját Michael. – Nem hagyhatjuk itt az ásatást! Rengeteg pénzbe került eljönnünk ide, ráadásul valószínűleg megtaláltuk, amit kerestünk.

– Mitől fél, Arslan? – nézett a mongol szemébe Laura, akinek feltűnt, hogy a férfi feszültségét talán nem feltétlenül Kerülen eltűnése váltotta ki.

Arslan és emberei összenéztek, majd a férfi intett, hogy kövessék és a társaság a nyomába eredt. A mongolok néma csendben baktattak a homokban, puskáikkal a vállukon, fel, egészen az egyik közeli homokdűne tetejére. A hőség emelkedett és a régészek homloka verejtékezni kezdett, mire felértek. Arslan megállt Michael előtt és a lába elé mutatott.

– Nézze meg!

Michael, akárcsak kollégái, a jelzett irányba pillantottak és a dűne tetején, illetve annak lejtőjén, furcsa nyomokra lettek figyelmesek. Több méter hosszú csík húzódott a talajban, néhol elkanyarodva, máshol megszakadva, majd néhány lépés után tovább folytatódva. Ekkor Arslan a tábor felé intett, s ahogy odanéztek észrevették, hogy ideiglenes lakóhelyük mellett is hasonló nyom húzódott.

– Ez meg mi az ördög? – tette csípőre a kezét Kurt. Szőke haja vakítóan ragyogott a napfényben.

– Mi, mongolok, úgy hisszük, hogy a sivatagban él egy lény, melynek már a látványa is végzetes lehet. Ő a sivatag őre, számtalan baj okozója… a Mongol Halálféreg – felelt Arslan, komoran tekintve a távolba. Síri hangja percekig lógott a levegőben. Végül Delfina törte meg a baljós csendet.

– Úgy tudtam, hogy ez az állat csak egy helyi folklór.

– Mert az is – bólintott Michael bosszúsan. Tudta, hogy milyen babonásak a mongolok, de a jelenlegi helyzetben egyáltalán nem találta megfelelőnek az ilyesmit. – Nincs rá bizonyíték, hogy létezne. Nem akarom megbántani Arslan, sem az embereit, de nem fújhatom le a munkát egy legenda miatt.

– Én sem hiszem, hogy… ez állhat Kerülen eltűnése mögött – támogatta Michael véleményét Girard. A francia régész szaporán bólogatott, miközben beszélt, szemét le sem véve a homokban lévő vájatról.

– Akkor maradnak? – futtatta végig a tekintetét Arslan a régészeken.

– Pontosan – vágta rá Michael habozás nélkül. – Még sok dolgunk van itt.

– Nem garantálhatjuk a biztonságukat, ha így döntenek! – sóhajtott Arslan.

– Maradunk.

– Legyen hát!

Ezzel a négy mongol hátat fordított az archeológusoknak és komótosan lesétáltak a dűnéről. A régészek szótlanul figyelték a jelenetet. Nem örültek a fejleményeknek, sem az iménti nézeteltérésnek vezetőikkel, de túlságosan elkötelezettek voltak a munkájuk iránt, hogy egy mese – még ha halálos is – eltántorítsa őket.

Csupán egyikük adott hitelt a mongolok szavának, de félelmükben már annál kevésbé osztozott. Éppen ellenkezőleg! Másra sem vágyott, minthogy láthasson egy ilyen hírhedt lényt, mely rettegéssel töltötte el Arslan és emberei szívét.

*

– Ellenzitek a döntésem? – érdeklődött Arslan, miután társaival kellően eltávolodott a régészektől. A tábor szélén álltak, nem messze a helytől, ahol megtalálták Kerülen puskáját.

– Ők nem hisznek a féreg létezésében, Arslan. Ha itt maradunk a vesztünkbe rohanunk! – figyelmeztette Selenge.

Arslan szembe fordult két barátjával és mélyen a szemükbe nézett. Látta rajtuk, hogy gyászolják Kerülent, s a félelem maszkja borította arcukat. Tudta jól, mennyire helytelenítik elhatározását.

– Tisztában vagytok vele, hogy állom a szavam minden körülmények között. Azzal, hogy elfogadtam a pénzüket, ígéretet tettem nekik, hogy vigyázok rájuk. Akárcsak ti.

– Az erények embere vagy, Arslan. Mindig is az voltál – értett egyet Baatur mosolyogva, de aztán gyorsan elkomorult. – Viszont nem bölcsebb-e a futás, ha tudjuk, hogy mi vár ránk?

– Semmi nem biztos, Baatur. Tisztelem a hagyományainkat és hiszek bennük, de ugyanakkor modern nézeteket is vallok. Tapasztalatom alapján úgy vélem, mindennek lehet racionálisabb magyarázata. Talán tévedtünk Kerülen eltűnését illetően.

– Hidd ezt, ha akarod – vont vállat Selenge. – Láttuk a féreg nyomát. Nincs okunk kételkedni. Hiába próbálod az ellenkezőjét bizonyítgatni, de te is osztod a véleményünket.

– Akárhogy is, de nem fogunk hátrahagyni senkit! – gurult dühbe Arslan, kinek reakciója úgy meglepte társait, hogy hátrahőköltek haragjától. – Kételkedtek bennem, mintha nem bizonyítottam volna be nektek, hogy nincs rá okotok. Menjetek, ha akartok!

Ezzel Arslan legyintett és morogva távozott. Baatur és Selenge hosszan néztek utána, majd lehajtották fejüket és utána mentek. Eszük ágában sem volt magára hagyniuk barátjukat. Tudták jól, miért viselkedett ilyen hevesen. Azzal, hogy a féreg felbukkant, a múlt jeges keze ismét kinyúlt felé, s meg kellett küzdenie a saját démonaival.

ÖTÖDIK FEJEZET

A hangulat jelentősen romlott Kerülen eltűnése után, s a régészeket – bármennyire lelkesen is dolgoztak – kevésbe tudta lázba hozni a homok alól előkerülő fal újabb részlete. Michael volt a legmorcosabb közülük, hiszen az ő vállát nyomta minden felelősség, ráadásul annak sem örült, hogy vitatkoznia kellett a három mongollal. Michael olyan típus volt, aki inkább kerülte a konfliktusokat, hogy megőrizze lelki békéjét. Ha ebben kudarcot vallott, akkor kihatott az egész napjára.

Laura, aki végig a közelében ásott, jól látta a férfi belső vívódását, ezért odament hozzá, hogy beszélgessenek egy kicsit. Michael először elakarta küldeni maga mellől, ám végül mégsem szólt, csak hagyta, hogy Laura beszéljen és megossza vele gondolatait. Idővel sikerült kiadniuk magukból a felgyülemlett feszültséget és mindketten megnyugodtak kissé. Mire a nap delelőre hágott, már a leletről és néha-néha egy-egy vicces történetről társalogtak, miközben apró ecsetjeikkel megtisztították a falat a kövek réseibe rakódott homoktól. Észre sem vették, és már önkéntelenül is közelebb kerültek egymáshoz. Kiderült, hogy ugyanazt a zenét szeretik, a világnézetük is hasonló és az ételekben is egyezik az ízlésük. A munkájuk eleve összekötötte őket, s olyan alapot jelentett, amire bátran építkezhettek. Idilli perceiknek, azonban hamarosan vége szakadt.

A következő pillanatban Delfina kiáltása hasított a levegő, mire az archeológusok a tíz méterre dolgozó nőhöz siettek.

– Mi történt? – kérdezte Michael, lenézve Delfinára, aki egy kisebb árokban guggolt.

– Találtam valamit. Nézzétek csak!

Michael követte a nő ujjának irányát, s megpillantott egy földön fekvő, legalább négy méteres kőtömböt. A közelében apróbb szikladarabok és a fal újabb részlete hevert. Michael immár képet kaphatott az egykori erőd tényleges méteréről ezáltal, de figyelmét mégis a kőtömb ragadta meg. Mostanra a többiek is megérkeztek, s mindannyian a leletet bámulták.

A kőtömbbe az ujgur ábécé által használt írásjeleket véstek kéttucatnyi sorban, de alattuk egy furcsa ábra tűnt fel, mely leginkább egy kígyóra emlékeztetett. A régészeket a véset részletesen kimunkált technikája döbbentette meg, ami ugyan megkopott az idő áltál, ám még mindig jól kivehető volt.

– Le tudod fordítani, Michael? – kérdezte Laura, mire a férfi bólintott és a kőtömb fölé hajolt.

Mutatóujját végigfuttatta az íráson, mialatt magában olvasta a szöveget, aztán felegyenesedett és a társaira nézett. Arcán nem tükröződtek érzelmek, de a szeme sok mindent elárult. Olyat olvasott, amire nem számított.

– Mi áll rajta, Michael? – érdeklődött Kurt, hogy kiszakítsa merengéséből az archeológust, aki mintha álomból ébredt volna, amint eljutottak a szavak a tudatáig.

– Ha jól értettem, akkor az erőd… bukását örökítették meg rajta. Valahogy így hangzik: „A Nagy Kán uralkodásának utolsó napjaiban jött a vég, midőn a sivatag szellemei összegyűltek és pusztító viharban egyesültek. A homokvihar mélyén tekeregtek a vörös sárkányok, alattomosan közeledve, napokig ostromolva a falakat. Maró nyáluk a sziklát is megolvasztotta, mígnem az erőd lakói végleg sorsára hagyták őrhelyüket, miután a sárkányok elmentek. Álljon ez a kőtábla végső figyelmeztetésként minden erre tévedő vándornak! Messze kerüljék ezt a vidéket!”

Michael szavait súlyos csend követte, ahogy mindannyian Kerülen eltűnésére gondoltak és felidézték Arslan szavait. Úgy tűnt, hogy a mongolok legendája valós gyökerekkel rendelkezik, mely teljesen más megvilágításba helyezte a dolgokat. Kollégái szemében látta, hogy ugyanezek a gondolatok gyötrik őket. Saját racionális szemléletük került szembe a babonák és mítoszok történeteivel. Csakhogy régészek voltak, ráadásul nem hagyhatták félbe az ásatást, hiszen rengeteg pénzt öltek bele a támogatóik, akik nyilvánvalóan nem lennének túl boldogok, ha szó nélkül fognák a sátorfájukat és eltűnnének. A felelősség egy mázsás kő súlyával nyomta Michael vállát.

– Hát ez… igazán érdekes volt – felelt Kurt, csakhogy mondjon valamit.

– Nem tudom, hogy vagytok vele, de talán át kéne gondolnunk, amit a vezetőinktől hallottunk a féregről – vont vállat Laura, mire Girard meglepően hevesen kifakadt.

– Ugyan már! Abszurdum. Tudósok vagyunk, hát viselkedjünk is úgy! Ha a világon minden régészt elijesztenének a legendák, akkor az archeológia még mindig gyerekcipőben járna, és a történelem felét sem ismernénk. Valóban meghátrálnánk egy kőtömb miatt?

– Egyetértek azzal, hogy ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket – támogatta francia kollégáját Delfina.

Michael végigjáratta rajtuk a tekintetét, majd döntésre jutott.

– Ma este megbeszéljük mindezt. Addig is javaslom, hogy folytassuk a munkát! Legalább lesz időnk átgondolni a helyzetet.

Társai rövid hezitálás után elfogadták a javaslatot, majd szétszéledtek, hogy befejezzék, amit elkezdtek. Laura Delfinánál maradt, hogy segítsen további maradványok feltárásában, azonban Michael visszatért a saját gödréhez és addig ásott, mígnem patakokban folyt homlokáról a verejték. Hogy megpihenjen, szemügyre vette azokat a törött vázákat, amiket ásója kifordított a homok alól.

Gondolatban, azonban már teljesen máshol járt, így először fel sem figyelt a távoli hangra, mely fokozatosan áttörte elméje falait és behatolt a fülébe. Zengő, rezonáló hang volt, valahonnan a sivatag mélyéről. Nem lehetett meghatározni a pontos helyét. Michael felegyenesedett és a tájat kémlelte, amint kimászott a gödörből. Látta, hogy kollégái ugyancsak követik példáját. A hang körbetáncolta őket, szinte karnyújtásnyira érezték a forrását, majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen meg is szűnt.

A férfinak halvány ötlete sem volt, hogy mi lehetett ez, ám tudat alatt igenis rossz ómennek tartotta, még ha nem is akarta beismerni. Pillantása találkozott Laura szemével és a nő magára erőltetett egy mosolyt, ám nem tűnt meggyőzőnek.

Kezdték belátni, hogy talán alábecsülték a sivatagot és annak a hatását, melyet az emberre gyakorolt.