kryszisz

kryszisz

Sense8 sorozatajánló

"I am also a We."

Nem igazán szeretek pusztán szuperlatívuszokban beszélni egy kritikában, épp ezért jelen írásomat inkább egy ajánlónak szánom, melyben nem megyek bele mindenféle technikai részletbe. Van ugyanis olyan hogy egy alkotás képes legyen annyira megfogni a befogadót, hogy az minden negatívuma ellenére is az egekig magasztalja azt. Ez a helyzet áll fent nálam a Sense8 kapcsán, mely képes volt olyan élményt adni, amire még nagyon, de nagyon sokáig fogok emlékezni, és, hogy ezt az élményt más is megtapasztalja, most röviden ki is fejteném, miért érdemes nekifeküdni a 12 epizódnak.

A történet szerint vannak a világban olyan emberek, akik képesek érzékelni másokat, esetenként a helyükbe is lépni, vagy átélni a másik által tapasztalt dolgokat. Ők az úgynevezett érzékelők, akik közül – mint azt a cím is sugallja – nyolcat fogunk közelebbről megismerni a történet alatt. Nyolc, teljesen különböző élethelyzet, sors, probléma, jellem, és lakhely. Hiába azonban a kulturális és távolságbeli szakadék, saját és közös problémáikat csakis együttműködve lesznek képesek megoldani, adottságuk csak eleinte tűnik átoknak, valójában egy olyan ajándék, mely alapjaiban változtatja meg a főszereplők életét. A nyolc fő karakter jellemzésétől most eltekintenék, legyen elég, hogy mindenkinek megvannak a maga démonai, ugyanakkor erősségei is, van, aki a vezetésben, egy másik a harcművészetetekben jeleskedik, de akad közöttük profi hacker, DJ és rendőr is. Amit sokkal fontosabbnak tartok, hogy az összes főszereplő szerethető, mind az írás minősége, mind pedig a casting remek, nem volt olyan karakter, akit ne kedveltem volna meg egy idő után. Ez azért nagy szám, mert a legtöbb sorozatban mindig akad egy-egy gyengébb, oda nem illő láncszem, de itt – számomra legalábbis – mindenki rendben volt. Fősodorról, mint olyan nagyon nem lehet beszélni, van ugyan egy háttérben megbúvó fenyegetés a Suttogó nevű rejtélyes figura személyében, de ez a szál szinte végig (konkrétan a fináléig) kispadon csücsül, helyébe a személyes drámák kerülnek, melyekben egyre többször asszisztál majd a csapat egy-egy tagja, így hozva közelebb egymáshoz a sokszor tényleg kontinensnyi távolságban levő embereket.

Végső soron pedig ez a jelenség, vagyis az eklektikusság adja a sorozat sava-borsát. A helyszínek között olyan városok, országok szerepelnek, mint Szöul, Berlin, New York, Izland, Afrika, Mexikó vagy India. Ennek megfelelően a látvány mellett a különböző kultúrák reprezentálása is kellő változatossággal kecsegtet, bár sajnos kissé talán közhelyes módon. Afrikában a nyomor, Indiában a vallás-tudomány ellentét, New York-ban a bandaháborúk, Koreában pedig a női elnyomás kerül terítékre, ez a kliséáradat pedig nem kicsit nyomja rá a bélyegét a tényleg eredeti alapkoncepcióra. Viszont ezeket legalább profi kivitelezésben szállítja a Sense8. A fényképezés gyönyörű, mind a beállítások mind a helyszínek nagyszerűen sikerültek, ami pedig külön öröm, hogy valós helyszíneken zajlott a forgatás, ez a stúdiók és zöld hátterek korában elég nagy szó, és meg is látszik a minőségen. Épp emiatt a sokszor lassú tempó sem lesz unalmas vagy depresszív, hisz szinte percenként kapunk egy másik helyszínt, másik élethelyzetet. Igen, lassú, a Sense8 ugyanis nem egy akciószéria, lesznek ugyan sodró lendületű képsorok, remekbeszabott lövöldözések és harcok, az idő zömét ugyanakkor a karakterépítés, filozofikus töltetű beszélgetések és a csodás képesség megtapasztalása teszi ki, aki erre nem vevő, az bele se kezdjen. A forgatókönyv ennek tükrében remek, olyan „Wachowskisan” túlírt, rébuszos, de ez jól áll neki, főleg azoknak fog bejönni a formula, akik – hozzám hasonlóan – szeretik a túlmisztifikált dolgokat (Lásd: LOST, Leftovers).

A zenei betétek különösen tetszettek, a gyönyörű képekkel egybekötve pedig egy valóban egyedi kompozíciót nyújtanak egyes snittek (sokszor olyan, mintha egy remekbeszabott videóklippet néztem volna), melyek igazi „feelgood” élménnyé varázsolják a szériát, olyanná, ahol képesek vagyunk együtt örülni, vagy épp szomorkodni a szereplőkkel, beleélés szempontjából az utóbbi évek egyik legerősebb sorozata a Sense8. Persze ehhez rengeteget hozzátesznek a remekül megírt karakterek, és szintén remekül megválasztott színészek is, kiknek zöme ugyan alig jobb az erős közepes szintnél, de ez pont elég ahhoz, hogy hitelesen hozzák a szerepet, és működjön közöttük a kémia.

Két negatívumot viszont mindenképp meg kell említenem a teljesség kedvéért, ezek közül az egyik, hogy a karakterek ráeszmélése csodás képességükre egyáltalán nem lett hitelesen kivitelezve, sokszor éreztem úgy az egyes jelenetek során, hogy a szereplők teljesen tisztában vannak azzal, hogy mi is történik épp, holott a történet szerint sokkot kellene kapniuk a többiekkel való találkozáskor. Ez a jelenség eléggé inkonzisztenssé teszi a cselekményt, de annyira azért nem zavaró, hogy tönkretegye az élményt. A másik dolog az erotikus jelenetekhez köthető, az még hagyján hogy túl sok van belőlük, nagyobb baj, hogy szinte süt róluk, hogy a „szexszel mindent el lehet adni” mentalitás jegyében készültek, hiába lettek amúgy esztétikusan megrendezve, ha az öncélúság lerombolja az illúziót. A szexualitáshoz köthető még a másság kérdése is, mellyel szintén átestek a ló túloldalára a készítők. A két főszereplő közül az egyik homoszexuális a másik pedig leszbikus, ami így párokkal együtt már 4 meleg karaktert jelent, ehhez pedig még az is hozzájön, hogy az első három részben orrvérzésig kapjuk a Pride-ról készült pillanatképeket, ami azért egy kicsit sok. Szép dolog az egyenjogúságért való harc, nem is vagyok ellene, de ilyen dózisban egy kicsit soknak, már-már zavarónak éreztem. Ezen negatívumok azonban eltörpülnek a Sense8 immanens zsenialitása mellett, épp ezért csak kis mértékben vettem őket figyelembe a végső értékeléskor, egész egyszerűen képmutatás lenne, ha kritikusi szemmel strigulázgattam volna az ilyen, befogadói élmény szempontjából teljességgel irreleváns dolgokat, és ezért adtam volna lenyűgöző szintnél kevesebb százalékot.

Az egész széria áraszt magából egy hihetetlenül erős hangulatot, a különböző komponensek pedig egy olyan egésszé állnak össze, melyet még sehol máshol nem láthattunk ezelőtt. Tipikusan az a széria a Sense8, amit látni kell ahhoz, hogy megértsétek miről is beszélek. Mert, bár oldalakat írhatnék a zseniális vágásról, a karakterek közötti interakciókról, a profi látványról, nem tudnám megfogalmazni azt a varázst, ami feledhetetlen élménnyé, modern klasszikussá teszi a szériát. Az objektív elemzés, és a közhelyek véget nem érő puffogtatása helyett tehát arra bátorítanék minden sorozatkedvelő (és az új dolgok iránt érdeklődő) olvasót, hogy kezdjen bele a sorozatba mihamarabb, Straczynski és a Wachowskik szerelemgyermeke egy igazi kuriózum, ami innentől viszonyítási alap lehet a témában készülő többi alkotás számára, és amelyet nem felejt el egyhamar egyetlen néző sem.

90%


 

1.
Jó kis írás lett, öröm volt olvasni úgyhogy köszönet érte :)
Sajnos a sorozatokkal hadilábon állok az időtényezőt tekintve, így egyelőre csak a listámra tudom felrakni de remélem egy nap sikerül pótolnom.
Mindenesetre köszönöm, hogy megemlítetted mennyire túlzó ebben is a szexualitás.
Én egyszer tapasztaltam, mikor jött az a Spartacus sorozat. Na mondtam is, micsoda király, hogy egy történelmi téma meg minden. 3 résznél többet nem bírtam, egyszerűen több volt benne a tudjuk mi mint a rendes jelenetek.
Én nézek pornót ha ilyesmi érdekel, de egy klasszikus jogú sztorinál kíméljenek meg ilyenektől mert amúgy is csak gagyi lesz az eredmény, olyan lesz mint valami paródia.
Mindenesetre a sok helyszín meg maga az alapötlet is érdekes szóval majd egy nap ezt is megkezdem :D
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...