Azt hiszem, hogy büszkén megállapíthattam: a szerelem sohasem múlik el az életünkben. Minden egyes percben szerelmesek vagyunk valakibe, születésünktől fogva. Hiszen amint meglátjuk, szerelembe esünk édesanyánkal.

Sokáig kellett elmélkednem, mire megfejetettem, miképp lehet kicselezni azt, amikor valakit nagyon megszeretsz, de elérhetetlen távolságokban van tőled, és ráunsz a keserű várakozásra, semmittevésre. A megoldás mégpedig: keress valaki tökéletesebbet, hozzádillőbbet. Mindig van ilyen.

Hosszú idő után, állandóan vonzódva valakihez, akiről azt hittem, hogy a megtestesült vágyálmom, hirtelen átpártolt a szívem egy másik lányhoz. (Az szellemiségem már régóta máshol bolyongott, reményvesztve).

Most úgy érzem, hogy igen, megtaláltam, és lásd, be is teljesült. Teljesen megőrültem. A pislákoló lánggal éppenhogy csak boldoguló muzsám most magasba szőkellő tűzként lobog. Újra értelmet leltem az életben, amiért megéri harcolni. Csakis keresni kellett.

Mielőtt a frissen, ropogósan megírt versemet közzétenném, íme a konklúzió: a szerelem legyőzhetetlen, bennünk él, akár a Ritmus, de irányítható, és hossz erőlködés után magad mellé állíthatod.

Tehát a vers:

Újra érzem

Régen elfáradtam,
feladtam a harcot,
semmit sem láthattam
a rengeteg bajtol.

Megtépázott engem,
ahogyan csak tudott
egyetlen szerelem;
s mostanra elbukott.

Bolondság volt hinni,
hogy Ő az egyetlen,
hisz’ le tudom irni
újra, hogy szeretlek.

Lassan vége a nyárnak,
de nem érzem az őszt,
várom, újra lássam,
nem érzem az időt.

Csak egy kicsit félek.
Nyár után nem lehet
tavasz, ezt én értem.
Hiába tudom: szeret.

Ő egy virágocska,
mely kinyílott értem,
olyan világocska,
milyet mindig kértem.

A barna szemei,
mint az égi harmat,
mely a tűzre hullik,
s mégis felszíthatja.

Gyönyörű haj és száj,
belefeledkezve
mind mélységesen lágy.
Biz’ szerelmes lettem.

Csak reá gondolok,
minden éjjel, nappal,
ő az én orvosom
mindig minden bajban.

Ha baj éppen nincsen,
akkor is bennem él,
ő bizony a kincsem
a szívem rejtekén.

Szavai, mint patak
örvénylenek bennem,
ahányszor akarja,
mondhatja: „szeretlek”

És én várni fogom,
várom majd a percet,
mikor annyit mondok,
hogy „én is szeretlek!”.

Tényleg boldog leszek.
Tudom azt, hogy kíván,
és tényleg kell nekem.
Nem látom a híbát.

Pedig biz’ keresem,
érzem csontjaiban,
s várom, hogy elvegye
boldogságom; újra.

MFB, 2013

Hát ennyi volna. Minden érzésem ügyesen kihámozható belőle, nyers anyag, élettörténet.

Remélem sokan vannak, akik tudnak velem azonosulni.

Ihlet a blogírásra: