Kezdeném egy rövid jellemzéssel a számokról, aztán a végén írok egy kicsit egyben is a lemezről.

Im Am Hell (Sonata In C#): Az I Am Hellnek első hallgatásra megadtam magam, zseniális szám. Minden passzol benne, olyannyira, hogy szerintem ez az album egyetlen trackje, ami minőségét és stílusát tekintve a The Blackeningre is felfért volna. Alapmű, ennyi.

Be Still and Known: Az album legrövidebb száma. Nagyon dallamos az ének, de még a riffek is. Szerencsére nem olyan bénán, mint a legtöbb divatcore banda, hanem keményen, metálosan mint mondjuk az Iron Maiden.

Locust: Ugye ez a szám amit már hónapokkal ezelőtt kiadtak. Ez alapján lehet sejteni, hogy az album egyik legjobb számáról van szó. Egy jól bejáratott MH receptet követ: dallamos intró, fasza verse, éneklős refrén, lágy közép rész, amiből kibontakozik egy fasza szóló, majd az éneklős refrén újra, csak ezúttal még éneklősebben, végül pedig egy ultrabrutál outro. A recept beválik, rohadt jó szám. Illetve még annyit hozzáteszek, hogy egyelőre ez az egyetlen aminek a szövegébe komolyabban beleástam magam. Tényleg jó, jó húzás volt az egész album imidzsét erre építeni.

This Is The End: Vicces hogy Demmel az egyik interjúban Death Metalként jellemezte a számot. Lágy intróval indul a dal, majd... újra dallamos riffek. Ezúttal túlságosan dallamosan, amolyan Metalcore-osan, ráadásul a refrén is túl éneklős. De nem is ez a legnagyobb baj, hanem a fantáziátlanság, ami végül tönkreteszi a számot. Egyedül a szóló és az azutáni rövid rész emelkedik ki, de összességében a lemez leggyengébb száma.

Darkness Within: Ha túltettük magunkat azon hogy ez egy ballada, rájöhetünk hogy a jobbik fajtából való. Nagyon dallamos, nagyon éneklős, ahogy az egy balladához illik. Ennek ellenére sokkal gyorsabban megbarátkoztam vele mint a This Is The Enddel. Szerintem megy Flynnek az éneklés, nem tudom miért fikázzák annyian a hangját.

Pearls Before The Swine: Megint dallamok. Ezúttal viszont egészen Melodeath-es a hangzás, amitől érdekes lesz az egész szám, még ha a középső éneklős részt azért kis is hagytam volna. Összességében kellemes darab, az előző kettő után pedig kifejezetten kemények tűnik.

Who We Are: Az oldszkúl MH rajongók szerintem itt sírták el magukat. Nagy meglepetésre újra itt vannak a dallamos riffek, és az éneklős refrének. Eddig oké, de gyerekkórus? (igazából Flynn és a hangtechnikus gyerekei) Vonósok? Az "Into glory we will ride" rész egész power metálosnak hat, az ének pedig minden eddiginél dallamosabb a szám végén. A szóló és az azutáni durvulós rész viszont kegyetlen, már-már az A Farewell To Arms jut róla eszembe.

A feldolgozásokról annyit, hogy mindkettő rohadt jó, ahogy azt Machine Headéktől már megszokhattuk, a Darkness Within akusztikus verziója pedig ráadás számnak jó, amúgy semmi extra.

Akkor összességében az albumról. Az eddig leírtak alapján kivehető, hogy a legnagyobb probléma a dallamokkal van. Ugyan eddig is voltak dallamos témák a lemezeiken, de a számuk most drasztikusan megnőtt, és ami a legnagyobb baj, hogy átvették a groove-os riffek helyét, ami miatt a MH-t szerettük. A számok viszont nagyon jól meg vannak írva, egyből el is övik a három legerősebbet, illetve a hatodik Pearls Before The Swine is a jobbak közé tartozik. A maradék három közül a Darkness Within és Who We Are is kellemes, a rajongókon múlik hogy megszokják e ezt a dallamos/éneklős megközelítést. Színvonalbeli esés tehát egyedül a This Is The Endben figyelhető meg, de még ez is elviselhető.

Összességében szerintem jó album lett az Unto The Locust. Nem is vártam hogy felülmúlják, vagy behozzák a Blackeninget, hisz az tökéletes. De hosszú időre hallgatnivalót adtak, és a koncerteken is biztos ütni fognak a számok, illetve ami a legfontosabb, hogy a dallamosság és a szokatlan megoldások ellenére az egész lemez ízig-vérig Machine Head.